2017. július 12., szerda

Gergely Ágnes: Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.

És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,

s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

2017. július 11., kedd

Kántor Péter: Dal az ifjúságról








Üdv néked, aki elszeleltél,
lengetni mások zászlait!
Tünékenyem, hol, merre jársz most?
Tép vagy simogat a csalit?

Hogy tudsz ejteni! Bámulom csak!
Ebben különb vagy bárkinél!
De nem hullat könnyet a vad se,
nem torpan meg és nem kimél.

Olykor felbukkansz, mint a búvár
a tengermélyből (mely lehet
akármilyen sekély tavacska),
s a szád sötétlilán nevet.

Ragyogsz, dideregsz, futsz a napra,
bármi történt, a régi vagy,
javíthatatlan, hűtlenül hű,
megcsíp, s leolvad rólad a fagy.

Vigyázz, a beton meg ne kössön,
rántsd ki a sarudat a sárból!
Ne lássalak koncért epedni!
A pokolba veled!… Hiányzol!

Kántor Péter: Az öregek helyzetéről

Az öregek helyzetéről beszélgettünk
csak úgy spontán, este, a szabadidőnkben
közben egy kis unikumot ittunk
az öregekről való beszélgetésünk
olyan volt, mint a kívülállóké
persze ketten együttvéve se
érjük el az én nyugdíjkorhatáromat
hevesek voltunk
és szenvedélyesek
a Nóra hallotta, hogy Amerikában
egyes öregek az öreg-telepen
kerámiázhatnak, festhetnek, szőhetnek
úszhatnak, pingpongozhatnak, futhatnak
teniszezhetnek, súlyt emelhetnek, művészi
tornázhatnak meg minden
a Nóra el van ragadtatva
én nem
szegény öregek, így sose halnak meg!
és mi az ördögnek nekik a kerámia?
közben elszívtam vagy öt cigarettát
és a Nóra izgalmában kiöntötte az unikumot
a nagymama terítőjére
ez a terítő lassan tíz éve éli túl a nagymamát
és nem szeretném, ha most a szemétre kerülne
úgyhogy kimostuk
és valami másról beszélgettünk tovább.

Kántor Péter: A hetvenes évek

Ha visszanézek most jövőidőből,
ahogy régi étlapra, eltűnődve közben,
hogy milyen is volt az a zónapörkölt,
ha visszanézek, hogy megköszönjem,

azt mondom, a fán verebek zsibongtak,
és biztonságban éltünk itt viszonylag,
a falaink mögött, a birtokon,
úgy látszott, mindenki szegény rokon,

hát megfértünk muszájból valahogy,
örökös kollégiumi diákok,
kik be-beszólnak a tanári karnak,
s nem hagyják abba soha a vitákat,

akár egy szertár, olyan volt a boltunk,
kicsiben öltünk, kicsiben raboltunk,
kerültük a mindent s a semmit egyként,
ha adtuk is olykor-olykor a hetykét,

ha visszanézek most, ha visszaintek,
nem hintek csókot és nem is legyintek,
szomjaztuk a szót, rángattuk a pórázt,
gyerünk, gyerünk! – intéztük ügyeinket,

nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz,
nem vágtak gumibottal az arcunkba,
nem harsogott, nem sírt velünk az utca,
és mégis… nem voltak fölös illúzióink,

csak terveink – tervek mindig teremtek,
meg néha vérre menő pingpongmeccsek,
és folyton újra megnevettető,
mesévé kerekülő régi heccek,

nem volt eldöngetés, csak melldöngetés,
csak ködbe vesző kicsi haldoklások,
csak valami megfoghatatlan, álmos
rosszérzés, levertség időközönként,

mint késő őszi szúrós, szürke permet,
hideg veríték a homlokon, varjú-
károgás, hogy más viszi át helyettünk
a túlpartra foga közt a szerelmet.

2017. július 10., hétfő

Zágorec-Csuka Judit: Istenem




Istenem, ha célt adtál,
adjál hozzá utat is,
ha anyanyelvet adtál,
adjál hozzá szavakat is,
ha szerelmet adtál,
adjál hozzá tüzet is!

Istenem, hallgasd meg
imáimat!

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

Kapui Ágota: Feltámadás




Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:
lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,
csontjainkról  az idegen göröngyöt,
szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,
csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.
Porunk felszáll  és Kelet felé lebeg,
odvas szívünkben felsajog a honvágy,
és sárral betömött fülünkbe belemar
trombita-élesen
egy új feltámadás.

Csoóri Sándor: Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne nézz vissza a fordulónál,
ne áruld el, hogy visszajössz
s ha szólnék – visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad,
mint ördögpille piros szárnya,
bújj el mögé, hogy így lehess
szemeim részeg látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne tudjam soha, hova készülsz,
milyen utcákba jársz, milyen
tükrök csendjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred –
ne tudjam soha, kinek szánod
sejtelmes sürgésed és kényes
énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,
büntettelek nyíltan, titokban:
add vissza most a büntetést,
míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
eszembejut egy búcsuzásod:
lépdelsz, s mögötted fal zuhan,
piros homály, szerelem-átok.

Számomra ismeretelen szerző


Milyen a jó lelki vezető, a jó lelkész? Olyan, mint az emberek többsége vagy mindenki felett kell álljon? A következő történet választ adhat a kérdésekre:

 Egy egyházi gondnok nagyon kíváncsi volt, milyen lelkipásztort is szeretne magának a gyülekezet. Ezért egy maga által írott levelet vitt magával a gyülekezet vezetőinek gyűlésére, és úgy olvasta fel, mintha egy jelentkező levele volna. A levél így hangzott:

„Testvérek, hallottam, hogy a ti közösségetek pásztort keres, és engem érdekelne a hely. Vannak egyes pozitív erényeim, melyeket értékesnek ítélnétek. Abban a kegyelemben van részem, hogy kellő erővel és meggyőződéssel prédikálok, és írói készségemmel is jelentős sikereket értem el. Azt mondják rólam, hogy jó szervezőkészségem van. Valóban igazolni tudom ügyességemet, mivel több város gyülekezeti vezetője voltam már. De bizonyos embereknek vannak kifogásaik ellenem.

Már 50 éves vagyok, de egy közösségnél sem töltöttem három évnél több időt. Némely gyülekezetet el kellett hagynom, mivel nyugtalanságot okoztam közöttük. Be kell vallanom azt is, hogy háromszor vagy négyszer börtönben is ültem, de nem azért, mintha valami rosszat tettem volna. Az egészségem kívánnivalókat hagy maga után, mivel kétkezi munkát végeztem, hogy megélhessek.

Gyülekezeteim elég kicsik voltak, habár nagyvárosokban volt a székhelyük. Néhol nézeteltéréseim adódtak más vallási közösségek vezetőivel. Hogy az igazságnál maradjak azt is el kell mondanom, hogy egyesek bíróság elé idéztek és testi sérüléseket is okoztak. Az adminisztráció sem ment a legjobban. Ismert vagyok arról, hogy elfelejtem néha azt, akit megkereszteltem. Szeretnék az önök segítségére lenni, és tőlem telhetően mindent megtenni az önök közösségéért.”

Amikor az egyházi gondnok a levelet felolvasta, megkérdezte, hogy nem érdekelné-e a vezetőséget ez a jelentkező. A visszautasító válasz így hangzott:

„Csak nem foglalkozhatunk egy beteges, civakodást szító és feledékeny pályázóval!”
Tulajdonképpen még sértve is érezték magukat, hogy egy ilyen egyáltalán ajánlkozni is mer.
„Na, azért legalább a nevét mondja meg!” – kíváncsiskodott egyikük.
A válasz így hangzott:
Pál apostol.

Forrás: Napi Ige és gondolat 

2017. július 6., csütörtök

József Attila: Imádság megfáradtaknak



Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jószándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szívünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván,
Dicséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadits meg a gonosztól.
          Akarom.

József Attila: [Ime, hát megleltem hazámat…]

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.

E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfilléres, a vashatos.

Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.

Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.

Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.

Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.

Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.

2017. július 5., szerda

Springtime




Zágorec-Csuka Judit: Vergődés

Vergődés
a Jó és a Rossz
között,
a racionális és
az irracionális
között,
a tudás és az
öntudatlan
között,
a rend és a káosz
között,
a kiszámítható és
a kiszámíthatatlan
között,
az ellenőrizhető és
az ellenőrizhetetlen
között,
a megzabolázó és
a megzabolázhatatlan
között,
a bizonyosság és
a bizonytalanság
között,
a világosság és
a sötétség
között,
a kizáró és az egymást
mégis feltételező
erők között,
keresztre feszítve,
nem önmagamban,
hanem párban
létezve, így állok
előttetek.

Devecsery László: A fény mögött...




Az ég mögött, az ív mögött,
a fény mögött, a lét mögött,
a hit mögött, a szó mögött,
rejtőzik az ember.

Gyallai Henrietta: Uram, nincs emberem…


„Uram, nincs emberem…” (Jn 5,7)

Lélekben döbbenetesen sokan töltik napjaikat a Bethesda-tó partján, ahol a 38 éve beteg ember várt nap napot követően, hogy valaki beemelje a tó gyógyító vizébe. Egyre többen sóhajtanak vele együtt érezve: Uram, nincs emberem! Ezért van egyre nagyobb szükség a szociális ellátásokra az ún. nyugati társadalmakban, különböző segítségnyújtó szolgálatok vagy bentlakásos intézmények formájában, mert egyre többeknek közös sóhaja: Uram, nincs emberem…

 A magányt sokan félelmetesebb erőként élik meg, mint bármi mást. Talán a legnagyobb negatív irányú motiváció akkor is, amikor életellenes, deviáns viselkedésformákról hallunk. Elmúlt hónapokban csak lakóhelyem környékéről négy olyan tragédia hírét lehetett hallani, hogy kiskorú fiatalok öngyilkosságot követtek el. Nem vallási szekta állt a háttérben, még a családi háttér is rendezett körülményeknek volt mondható mind a négy esetben, leginkább szerelmi csalódás, szakítás, elhagyottság érzete vezetett ide. Én már nem kellek senkinek… Fiatalként, a tinédzserkor nem könnyű éveiben sok fiatal küzd ezzel a félelemmel: nem kellek én senkinek… „Nincs emberem”, nem is lesz, mi értelme így az életemnek?

Azt az esetet is megdöbbenve hallottuk a hírekből a közelmúltban, hogy két fiatalkorú, várandós lány kábítószert fogyasztott, aminek következtében a magzatok súlyos, életre szóló károsodást szenvedtek, fogyatékosságokkal jöttek a világra. Sokan döbbenten kérdezték: hogy voltak rá képesek? Mi vezette rá őket? Hogy lehettek ilyen felelőtlenek? Az alap, úgy gondolom, itt is hasonló: a ’magamra maradok’ érzéstől való félelem. Mi zajlik ilyenkor egy fiatal fejében? Ha nem megyek el ezzel a haveri bandával, ha nem iszok-cigizek velük, ha nem szedem be az ilyen-olyan szereket velük együtt, ki fognak csúfolni, azt fogják mondani: gyáva vagyok és a végén itt hagynak, legközelebb mást hívnak helyettem bulizni, aki bevállalósabb, vagányabb. Nem akarok egyedül maradni, inkább megteszem, inkább elmegyek, inkább beszedem, csak ne hagyjanak el.

Mennyi mindent megteszünk egész életünk során csak azért, hogy ne hagyjanak el bennünket. Hogy ne maradjunk egyedül. Mennyi kompromisszum, mennyi kegyes hazugság, mennyi szemlesütött elfogadás csak azért, hogy ne maradjunk egyedül. Hogy ne kelljen kimondanunk: nincs emberem…

Nem lehet elégszer biztatni egymást bármilyen közösségen belül, családon belül, gyermekeket, unokákat: nem vagy egyedül! Bármi történjék, bármilyen hibát is követtél el, rám/ránk mindig számíthatsz! Időst, fiatalt nem lehet elégszer biztatni! Szólíts meg, keress meg, kérj tőlem segítséget, nem vagy egyedül a bajoddal!

Nézz körül: nem sóhajtja valaki körülötted is érthetetlennek tűnő viselkedése legmélyén: nincs emberem…?

Forrás: Napi Ige és gondolat