Sebestény Jáger Orsolya: A gerlék

Nap mint nap csapatostól szállnak el
ablakom alatt a gerlék.
Szállnak szabadon, s nem tudhatom
mily égi nyomot követnek.

Itt éltek, haltak és szerettek,
szerették a fényt, s a felhőket a gerlék.
Ha nézem őket, szinte érzem is létük
tündöklő fény-záporát:
miként elsuhan alattuk időtlenül
e műremekbe öntött, teremtett világ.

Fodor Ákos

" Talán nem merőben véletlen, hogy itt vagyunk. Talán az sem csupán a sors szeszélyének tudható be: meddig vagyunk itt. Addig is: legyünk itt jól. Lehetőleg nem ártva sem másnak, sem magunknak. Szemlélődjünk, és tűnődjünk el mindazon, akik-amik csak itt, csak most, és csak addig vagyunk - míg itt vagyunk. Így akár azt is megsejthetjük: ez nem minden; lehet valami az itt-és-most létünkön túl is."

Parancs János: Fohász

Az ifjúkori vágyat megtagadva kérem,
ha már alkalmatlan leszek a jóra,
a józan önismeretre vagy a cselekvésre,
a váratlan és hirtelen halál kegyelmét
add meg nekem, Uram.
Ne kelljen betegen, fáradt testtel
nyűglődnöm, vonszolódnom évekig.
Ne kelljen röstelkednem, szégyenkeznem.
Ne kelljen megutáltatnom magamat
rigolyáimért, szagomért, nyomorúságomért.
Ne zavarjam túlzottan a környezet nyugalmát.
Ne kelljen könyörögnöm a halálért,
amikor értelmetlenné válik már a szenvedésem.

Bozók Ferenc: Ember

A végtelenbe mártva él az ember.
Lakása földgolyónyi társtalanság,
és kozmikus, tágas bizonytalanság
sodorja őt, miként planktont a tenger.

Anyagban hisz, s a véletlennek papja,
vagy Istenben, a minden-alkotóban,
öröktől mozdulatlan mozgatóban.
Hit és bizonytalanság éje, napja.

Fölötte csillagszeplős végtelenség,
mit véges agyba gyűrni képtelenség.
Tág lelke testi börtönébe zárva.

Ezernyi tárgya van, s örök hiánya.
Kötődne ehhez, ahhoz, ám hiába.
Többmilliárdnyi szív közös magánya.

Parancs János: Vallomások

Többé nem remélek. Jöhet ellenség, barát,
jöhet bőkezű idegen: többé nem okoz csalódást
senki, semmi. Elég volt. Másoktól semmit se várok.
Az eljövendő korokra nem hivatkozom.
Magamat igazolni, fölmenteni nem törekszem.
Többé nem védem magam.

Nincs erőm naponta újra kezdeni és csalódni
naponta újra. Meguntam az egyformaságot,
a változást, a világ csodáit. A hiábavaló küzdelmet
meguntam. Porszemek vagyunk, s a szenvedésnek
nincs határa a földön. A gondolkodás
fájdalmat okoz és annyit ér, mint a fohászkodás.
A barbár tűz így is, úgy is végigsöpör a világon,
és újra és újra elindul a hajtóvadászat,
visszatér a megaláztatás, az üldöztetés.

Legjobb meg sem születni, vagy gyorsan
visszahanyatlani a porba. Öntudatlanul,
heverni álomtalanul? Sütkérezni mint gyík a napon?
Az állati lét is elviselhetetlen. A növényi lét is.
Szenved, a mozdulatlan, árva kő szenved a földön.
A kocsonyás űrben kettéhasadnak és szétfröccsennek
a száguldó elektronok, az ősi csillagzatok, spirálok,
a pörgő, alkalmi alakzatok, a mozdulatlan,
égi ábrák. A lét bizsergő, tépő fájdalom.

                           *

És mégis! Mi az, ami így ujjong bennem?
Mi az, ami visszatart az önkéntes haláltól?
Torkomat sírás fojtogatja.
Miféle gyerekes áhitat űz csúfot belőlem?
Féltő buzgalommal figyelem a torz világot.
Minden s mindenki élni akar,
és jelt hagyni maga után.
Szétszóródnak a szélben az apró magvak,
és sziklák repedéseiben, kősivatagban
megerednek a fák. Lengenek, lombosodnak.
A gyönge virágok illatoznak, és,
gyönyörű, gyönyörű, gyönyörű,
kiáltják a füvek. Mégis gyönyörű,
kiáltja lezuhanva a haldokló madár.
Mégis gyönyörű, kiáltom én is valahára.
A lét lebegő, könnyű pára,
gyorsan kioltható, kicsi láng.

Roque Dalton: Miként te

Én, miként te,

szeretem a szerelmet, az életet, a dolgok

édes varázslatát, a januári nappalok

mennyei tájait.

Az én vérem is forr,

és mint folyam a szemeken át,

amik megismerték a könnycsepp-bimbókat.

Hiszem, hogy a világ szép,

hogy a költészet, mint a kenyér, mindenkié.

És hogy az ereim nem énbennem érnek véget,

hanem azok egyhangú vérében,

akik harcolnak az életért,

a szerelemért,

a dolgokért,

a tájért és a kenyérért,

mindenki költészetéért.

Dabi István fordítása

Kántor Péter: Szerelmes triptichon

1.

Minket Andersen írt: te új, feszes trikódban
gyors léptekkel közeledsz messziről:
mint karcsú vitorlás tükörsima vizen.
S én kőből rakott parti bástya módján
várlak mozdíthatatlanul, sziklaszilárdan.
Az órám nézem: késel, már megint,
de mindegy, nem teszem szóvá ez egyszer.
Az évek telnek-múlnak, meglehet,
de te csak jössz, tükörsima vizen,
és szerelmünkön nem fog az idő,
mondjanak mások bármit, hogy így meg úgy,
a tekintet elkószál jobbra-balra,
s hol ezt, hol azt vesz észre a bámuló szem:
új csípőt, vállat, új térdet, bokát,
s új szájból új édes szót hallani.
Megesik, mondjuk, de minket Andersen írt.
Nekem te vagy a táncosnőm örökre,
ámbátor késel megint, és szokás szerint
mindkét karod a levegőbe nyújtod,
mert balett-táncosnő vagy, én pedig –
ki más? rendíthetetlen ólomkatonád.

2.

De egy napon, épp hangversenyre menvén,
feltűnt nekem, oldalról és kicsit
kancsítva nézve, az az ismerős pár
a Nagymező utcában, ahogy némán,
dühödten siet az egyik, s a másik
szándékosan lassítva lemarad,
s az ősbűnöket számlálja az ujján,
nehogy véletlen egyet is kihagyjon,
nehogy valami rosszból kimaradjon.
Egy szappanoperából ismerősek:
huszadik rész, koraesti idill;
az egyik most átmegy a piroson,
a másik kivár, jön a kocsisor,
aztán csak nézik egymást messziről,
a Kiskörút két oldaláról,
mint két teniszező egy játszma közepén:
most ki adogat? te vagy én?
s közben elered a hideg eső,
fúj a szél, „Csukd már össze a kabátod!”,
„Nem csukom!” – de hisz ezek mi vagyunk:
ott mész a túloldalon, és emitt én.

3.

Egy ócska tévéfilmet bámulsz önfeledten,
s látom, hogy párás, könnyes a szemed.
Uramisten, mire pazarolod,
ez jár az eszemben, a könnyedet.
S hogy nappal, nehéz súlyokat cipelve,
milyen szigorú, kemény volt az arcod.
Rám nézel, védekezőn mosolyogsz,
mint aki szégyelli, hogy feladott egy harcot.
Sírj csak! Jó sírni; sírj most utólag, és előre,
ki tudja, mikor lesz új alkalom rá.
Főzök egy teát. Vagy inkább igyunk bort?
Akarsz valamit enni hozzá?
Vajon megtennél-e még bármit értem,
mint szerelméért a filmbeli hősnő?
És én, én mit tennék meg? Hozok egy kis sajtot.
Nem látod? A nő bugyuta, a pasas önző.
És az egész történet, az is milyen lapos!
Ahogy futnak az árnyékuk elől!
Miben reménykednek ezek ketten?
A pasas mindig álmodozik, a nő mindig bedől.
Mi közünk hozzá? Mindegy. Na, ne sírj már!

Fuchs Éva: Szavak

Mennyi szó kell uram

Milyen sok szó kell ahhoz

Hogy elmondjuk a szél

Egyetlen sóhaját, -

Fa mélységes hallgatását

Giacomo Noventa: A kenyér illata

 (Francához)

A kenyér illata és az égbolt fénye
Bizonytalanok voltak, míg nem ismertelek.
Ma kegyes adomány a kenyerem
És a folytatásom, nézve az eget,
Ma már tudom, hogy az Isten nem lehet                          
Messze tőlem,
És hogy ott van mindenütt.
Szorosan ölellek: és ha a karjaim elveszítenek,
Kereslek téged, kereslek mindenütt.

Dabi István fordítása

Rákos Sándor: Fa képe a patak tükrében

Tudom, megtanultam elég korán,

hogy amit látok, tükörkép csupán,

csalóka ábránd, nem igazi fa,

s bár ennek is van lombja-sudara,

mégsem dalol rajta részeg madár,

mert a madár az igazira száll -

az igazira? De vajon ami

annak látszik, nem tükröz valami

még igazibbat, mely van valahol -

és a madár azon a fán dalol?

Papp Attila Zsolt: A December-lak

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak  
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
“Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
“Volt idő, hogy olykor vártalak.”

Federico Bassetti: Zavaros állapot

Úgy érzem magam, mint az éjszakai

tenger, egy téli

éjjelen

valakire várva

senkire várva

a bizonytalanság határán

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…

Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

Gergely Ágnes: Tangó

Egy tangó, tangó szól a híd alól.
Chicagóban egy vad szalmakalap
a yacht felől a sűrű szélbe kap,
nem mondtad, mikor jössz vissza. Mikor?

Nem mondtad, hová mégy. Azt sem: milyen
színű a síkság? Merre jár a hold?
Aki az éjjel egyszer megbotolt,
átlátta-e, hogy kik lőtték sziven?

A lengőajtó még kezedre leng.
Az üveg mélyén pókláb az a sors.
A söntéspultnál várok. Jössz-e, mondd?
Az estben elhallom a végtelent.

A sűrű fonat a felhőkbe vág.
Törékeny voltál, gót férfialak.
Egy tangó, tangó száll a híd alatt,
körüldobogja a szívdobogást.

Pataki István: Vinnélek

vinnélek oda
ahol soha sem jártál
hogy lásd őrült nagy vágtám
vinnélek szélfújta nádasaimba
vinnélek pusztás viharaimba
hogy megmenthesselek naponta

vinnélek oda
hol felettünk csak az ég
hol csak egymásnak
lehetnénk menedék