2017. augusztus 20., vasárnap

Sebestény-Jáger Orsolya: Elmúlás




Hársfák karjai között költözött
                           közénk az ősz.                           
Egy fényes reggelen a fényeken
túlról érkezett,
s mi néztük ámulón túl mulandón
végzetünk,
míg szívünk zegzugos szobáiból
hangtalan suhant tova
végtelen időnk véges augusztusa.

Csoóri Sándor: Párbeszéd tükörben

Megkoptál? Meg bizony s nem is kicsit.
A ferde síkok és a ferde szobasarkok
illenek hozzád már a tükörben is. A fölakasztott
hattyúként lógó törülközők.
Hol van, hol keringőzik most az a sok
epilepsziás tündér, aki meg-megbotló szívvel
táncolt el gyakran ablakod előtt,
míg te éjszakáról éjszakára Istennel
verekedtél? S hol az Adriai-tenger,
mely szép fogait mutogatta neked
Duinónál? Volt, nincs. Most olyan,
mint egy zárkózott, férjes asszony,
ki csak álmában merne rád mosolyogni.

A csont roskadt meg benned? A hús,
az idő, az inak? A megvakíthatatlan hó
szemedben? Vagy az a tömérdek, sugár-küllős
bronz-akarat, amely kifeszítve tartotta
eddig világodat? Arcod mellett a polcon
borotva alszik: fölhúzott térdű kés.
Lehetne gyermek, de lehetne vérszomjas túsz is.

Csak föl ne ébreszd! Csak ne kezdj beszélni
hozzá villanyfényben. Bámuld meg inkább
mögötte azt a fehér falat: a mész, a mész
közepét. Maradék végtelenséged még ott
örvénylik benne, mint megfeszült
pupillában a reggeli világosság.

Juhász Gyula: Béke









Ó mennyi csönd van némely alkonyatban,
Mennyi derű és mennyi nyugalom,
A felhők úgy pihennek a magasban,
Mint a bárányok a domboldalon.

Szelíd békesség árad a világra,
Meghalt a harc, a lárma, a panasz,
Kinyílik a búcsú halvány virága,
A nap végső csókjából fakad az.

Az ember nézi az alkonyt, szivében
Szeretne ő is békét és derűt,
És várja, hogy az éj jöjjön sötéten,
Mint gyásza, melyben oly rég elmerült.

E nagy, mély csönd szent közönyében érzi,
Mily idegen már tőle a világ
És a halálra gondol, mely kitépi
Lelkéből vérző gondjai nyilát.

Csoóri Sándor: Ha ennyi volt az élet

Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül –
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.

2017. augusztus 18., péntek

Takács Zsuzsa: Eltékozolt esélyem

Már nem halok meg fiatalon,
ez hát az egyik eltékozolt esélyem.
Döntéseimet nem menti tapasztalatlanság,
tapasztalt vagyok, érett a pusztulásra.
Már nem latolgatom, mi lett volna okosabb,
és többé nem szégyellem magam.
Nem foglalkoztatnak az önérzet sebei.                                      
Egyre több dolog van,
amit nem tettem volna meg azelőtt,
és minden testvéribb és teljesebb.
Megértéssel bánok e gyönge testtel, ami az enyém,
titkos sétáinkon nyugodtan megérintelek.
Nem tudom már lassan értelmét a félelemnek,
bátor és személyes vállalkozásnak tetszik a halál,
de nem türelmetlenkedem, mint régen.
Nem akarom, hogy mindenki szeressen.
Még ismerem a kiújuló seb sajgását,
hogy végleg búcsúzunk, és velünk a nyelv,
utolsó ékszerünk, a föld alá temetve.
De reggel érzéketlen ébredek, és múló
betegségnek gondolom az este rémlátásait.
Örülök egyre fénytelenebb szememnek,
bőröm fáradtságának, hangom kopásának.
A rónák végtelenje fölváltja a hegyeket.
Lehet, hogy ijesztő, de szabadabb vagyok.

Lucian Blaga: Melankólia




Kóbor szél mázolja az ablakokra hideg könnycseppjeit.
Esik.
Zavaros szomorúság áraszt el, de a fájdalmat
nem magamban érzem,
a szívemben,
                                        mellkasomban,                                       
                            hanem az eső cseppjeiben.                          
És a hatalmas világ belém oltva
őszidejével és estéivel
úgy fáj, mint egy seb.
Dagadó tőggyel felhők kelnek át a hegyen.
És esik.

Balázs F. Attila fordítása

Bertók László: Udvara nő

Végül csupán a betegek,
becsapottak, árvák maradnak,
körülülik az életet,
mint ünnepre terített asztalt,

kínálják egymást, kóstolgatnak,
hinnének még, de nincs kinek,
kivágódik néha egy ablak,
minden sebed lüktetni kezd,

megkérdezik, mi van veled,
s leülsz, mint akit beavattak,
végigfut rajtad a hideg,
de azt válaszolod, hogy jól vagy,

és udvara nő minden szónak,
hogy elférjen a sok kereszt.

Rainer Maria Rilke: Záró darab




Nagy a halál.
                            Rajtunk a bélyeg,                           
                                       bár nevet a száj.                                     
Míg azt hisszük: körülvesz az élet, -
bensőnkben éled
sírása már.

Lator László fordítása


Ágai Ágnes: Egyedül

Nem voltam ott.
De, ha ott lettem volna,
akkor sem lehettem volna ott.
Ott az emberrel nem lehet senki.
Hiába ül, fogja a kezét, nézi.
Valaki. De ki?
Nem látott. Nem azért,
mert nem voltam ott.
Ott ő sem volt.
ő máshol volt ott.
Az ott és az itt között.
A palló mértani közepén.
Ott egyedül van az ember.
A szétnyílt harapófogóban,
a rakéta kilövésének pillanatában.
A megnyúlt, végeláthatatlan pillanatban.
Az időtlenség pillanatában.
A mielőtt és a miután pillanatában.
Mint a kötéltáncos
a kötél felénél.
Egyedül áll, és nem érez mást,
csak a tömény egyedüllétet.
Minden messze van,
minden egyformán messze van.
Nincs mélység és nincs magasság.
Egyetlen pont van,
amin át kell lendülni.
Egyedül.

23. Zsoltár




Dávid zsoltára

Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól,
mert te velem vagy; a te veszsződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal;
csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján,
s  az Úr házában lakozom hosszú ideig.

Olasz Valéria: Ó, elmondanám…

Így hatvan körül
az ember bölcsen hallgat
elrebegi – csak úgy – magának
mit mondana el fiatalnak…

…nézd a fákat
egyik sem jajgat
egyik sem csinál forradalmat…

…nézd az eget
nappal s éjszaka itt van
mindig veled ha álmaid
zavarják kényszerképzetek…

…ó, elmondanám – ha megértené –
hogy hatvan körül az ember
csillagánizsnak is örül
s az aprócska nap
fényforgácsain heverészni
mily csodás…

…ó, elmondanám
– ha figyelne rám –
hogy a lélekben ott
rejtőzik a folytatás…

Makay Ida: Hozzád, Érted

Azóta élek, hogy megláttál,
Teremtőm vagy, és igaz tükröm.
A bizonyosság vagy fölöttem.
Én: hamu, elporló föld,
míg hatalmad nem lehell
lelket a lelketlen anyagba.
Süket, örökcsönd-hegedű,
ha nem leszek élő hangszered,
mely érintésedre felel.
Hozzád és Érted a harang:
a himnusz.
És a rekviem.

2017. augusztus 14., hétfő

Ismeretlen szerző: Nem ejt hibát









Elmondja Bács Ferenc

Ha különösnek, rejtelmesnek
látszanak Isten útjai,
ha gondok ösvényébe vesznek
szívem legdrágább vágyai,
ha borúsan búcsúzni készül
a nap, amely csak gyötrelmet ád...
egyben békülhetek meg végül:
hogy Isten sosem ejt hibát.

Ha tervei igen magasak,
s irgalma kútja túl mély nekem...
ha a támaszok mind inognak,
ha nincs erő, nincs türelem,
s tekintetem sehol célt nem lát
vaksötét, könnyes éjen át...
egy szikrácska hit vallja mégis,
hogy Isten sosem ejt hibát.

És ha szívem megoldatlan
kérdéseknek betege lett,
mert elkezd kételkedni abban,
hogy Isten útja szeretet...
minden elfáradt sóvárgásom
békén kezébe tehetem,
s elsuttoghatom könnyek közt is:
Ő nem ejt hibát sohasem.

Azért csend szívem! Engedd múlni
a földi múló életet!
Majd a fényben látni, ámulni
kezdesz: Ő mindig jól vezetett!
Ha a legdrágábbat kívánja,
a legsötétebb éjen át
menekülj a bizonyosságba,
hogy Isten sosem ejt hibát!

Ismeretlen szerző után németből: 
Túrmezei Erzsébet

Mezey Katalin: Látom majd





Látom majd az életemet.
Egyetlen pillanatban,
             egyszerre az egészet.             
Egyetlen pillanatban
látom, megértem 
és szeretném
kétségbeesetten 
megtagadni.

2017. augusztus 13., vasárnap

Reményik Sándor: Kegyelem


Először sírsz. 
Azután átkozódsz. 
Aztán imádkozol. 
Aztán megfeszíted 
Körömszakadtig maradék-erőd. 
Akarsz, eget ostromló akarattal- 
S a lehetetlenség konok falán 
Zúzod véresre koponyád. 
Azután elalélsz. 
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz. 
Utoljára is tompa kábulattal, 
Szótlanul, gondolattalanul 
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába 
A bűn, a betegség, a nyomorúság, 
A mindennapi szörnyű szürkeség 
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég, 
Mely nem tárult ki átokra, imára, 
Erő, akarat, kétségbeesés, 
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták. 
Akkor megnyílik magától az ég, 
S egy pici csillag sétál szembe véled, 
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, 
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar, 
Akkor - magától - minden elcsitul, 
Akkor - magától - éled a remény. 
Álomfáidnak minden aranyágán 
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.