Zelk Zoltán: Sorompó

Mikor belépni akartam a kertbe, 

a kőris lehajtotta ágát -: 

állok azóta is 

a sorompó előtt.

Vas István: Évfordulóra

Mióta ismerlek, már ötödik tél ez,
  Múlnak az évek,
Erős sodruk nekem nem tartott meg senkit,
  Egyedül téged.

Aki barátom volt, meghalt, vagy a messze
  Idegenben él,
Újakra találni sokat megcsalódott
  Lelkem nem remél.

De te itt maradtál, alakod ragyogva
  Előttem mozog,
Mint ezelőtt régen, szívem a láttodra
  Ma is feldobog.

Őszülsz, máris őszülsz, fejeden egyre több
  Ezüstszál ragyog,
Szemeid még kedves, de már az élettől
  Megtört csillagok.

Fáradtságunkban már szánkról egymás ellen
  Szisszen néha szó,
De rögtön utána ott jár a mosoly is,
  A vigasztaló.

Minden, ami színes, minden tüzijáték
  Lassan elmulik,
Igy leszünk sötétek, egyre sötétebbek
  A végső utig.

S amikor köröttünk minden, ami csillog,
  Mind csak semmiség,
Megtörve is ketten elérjük az élet
  Fénylő tetejét.

Fodor Ákos: Is

Nagy pohárból is

lehet kicsit kortyolni.

– Ez is: szabadság! 

Zelk Zoltán: Menekvés

Mily szégyen ez, apró gondokon vesződni
s bujkálni settengő, csorba szavak elől –
magányos asztalnál ülve, így fordulok magamhoz:
hát fuss! töröld meg arcodat erdők hűsében,
arcodat, min az undor s a rémület zihál.

Míly szégyen ez, emberségem míly alázata!
bukdácsolni buta legénykék s gonosz szavak között –
emlékszem, tegnap is estéli utamon,
csak árnyam követett s a billenő holdnál
előre futott néha, mint vidám kutya

s hirtelen, a házak mögül egy kiáltás
rámcsapott, s arcomba vájta denevérszárnyait.

Ó, ha messzi hegyek közt házam lenne,
csak tenyérnyi is – tövisből fonnék keritést köré
s hat vérszomjas eb vigyázná csattogó fogakkal
a kéretlen jövevényt. Szó nem érne el hozzám
s mint a közelben folyó patak, oly derüs lenne homlokom,

ha eltévedt madarak s szunnyadó csillagok közt élnék
s kezeim megmosnám a reggeli szélben.

Gömöri György: Válasz egy gyakran feltett kérdésre

– Hogy vagytok? –Azokhoz képest
akiknek házát elsöpörte az ár
és most ott állnak egy szál ingben
derékig vízben – nagyon jól.
Azokhoz képest, akik a várost bekerítő
erdőtűztől fuldoklanak, vagy meg is
fulladnak – remekül.
De még azokhoz képest is jól, akiket
ismerünk: napról-napra rágja
testüket, arcukat alattomos betegség.
Ma sütött a nap, kimentünk
a szomszédos parkba, ahol gyerekek
szaladgáltak vidáman, öregek
pihentek padokon, nem történt
semmi különös – köszönöm, magunkhoz
és a világhoz képest igen,
köszönöm, jól vagyunk.

Csoóri Sándor: Énekek éneke

Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye, épp egy
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temető közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.

Papp Attila Zsolt: Hosszú

Ez nagyon hosszú nyár volt, édesem.
Most álmainkat csomagoljuk őszre,
a nyári cuccot mind pakoljuk össze.

A magnó megy. Hát táncolj még velem.

És semmi más, csak még ez a keringő,
egy újrakitalált gesztus csupán.
S míg arcunkra az árnyék újra ránő,
egy keringő legyen.
A kék Dunán.

Mehetünk aztán. A ház, az itt marad:
a konyha és a teljes szobabútor,
és széles ágyunk, hol meztelen hasad
alatt e nyárba visszacsúsznék újból.

Egy hosszú ősz jön, hosszú tél utána
– még itt vagyunk a vénlányok nyarán.
Egyetlen álmot se hagyjunk hiába.
Egy könyvet se. S egy évet sem talán.

Éjszakáink’ ne hagyjuk martalékul;
egy estét sem, ha Kronosz érte jön.
Ha átértünk, még előszedjük ott túl:
a tengerszint alatti mélykörön.

(És így tovább. A költő, nyilván, túloz.
A kék Duna. Árnyék az arc falán…)

Virágcserépben öntözött magány,
ez marad itt.
No, készüljünk az úthoz:
találkozunk a dél- s a mélyköröknél.

S egyszer, mielőtt végleg elzörögnél,
ha van rá nyelv, hát elmondhatnád végre,
hogy hosszú évszakok elől mivégre
indultak álmaink s meddig értek el.

Ha van rá nyelv.
Két kezed az asztalon.
Hosszú történet lenne, mondod, nagyon
hosszú. És különben is.
Kit érdekel.

Csorba Győző: Ha tudnánk

Gyanútlan biztonság sejtelmetlen erő
visz leskelődőkkel teli
utunkon -

Ha tudnánk mennyi buktatót
lépünk naponta át és hallanánk a
nyugalmas álmainkban
ablakunk alatt moccanó
lépéseket miket
riadt képzeletünk
igyekezve növelne

s látnánk az ellenünk kelő
gonosz gondolatok raját:
a rettegés fogadna gyermekévé
s az őrületnek adna
vagy a halálnak

Springtime

Tavasz

Simonyi Imre: Leköpött király

Az útszéli feszületen
ott függ a fiatal férfi.
Minden útszéli feszületen
ott függ az a fiatal férfi.
Mindig kalapot emelek előtte,
amikor éppen arra járok.
Úgy mondják hogy leköpött király
zsidókirály ácslegényből lett töviskoronás.

Ruháját többen megszaggatták.
Köntösére számosan sorsot vetettek.
S hogy oldalába lándzsát döfött
volna valaki - így beszélik.
S még arról is beszélnek a népek
hogy harmadnapon feltámadott volna.

De hát annyifélét beszélnek a népek.

Miként például azt is hogy valaki
korábban beárulta volna.
S hogy valamivel azt követőn
- úgy harmadkakasszóra! -
megtagadta volna valaki.

Nos ez utóbbi változat - mondák ide! népek oda!
ma is korhűnek tetszik nékem.

Takács Zsuzsa: Egy beszélgetésre

                   

                   

                  

            Camille Claude emlékére

Ott lógott a kabátod a fogason.
Akkor már régen nem szerettelek.
November volt, és én fáztam, hiszen
fűtetlen műteremlakásomból: az Északi
sarokról jöttem minden találkozóra.
Fölálltam a lódenedért és magamra
terítettem. Ösztönös mozdulat volt
(a szerelem az életemre tör),
s csakhamar bánni kezdtem.
Túlzottan meleg a kabátod, Rodin!
– mondtam. Ujjaim alatt márvány-
fejek rejtőznek, és minden
erőmet össze kell szednem, hogy
kiszabadítsam őket a megkövült
tojásból. Ám, ha a fagy fölenged,
és szívemen megtörik a jég,
elveszek mindörökre, s velem
együtt a tojásban fuldoklók is.

Csáky Károly: Vízözön után

S jönnek újra
meg újra
felém
Ararátjukkal,
Hórebbal
és Táborral
Istennek
szent hegyei
teli titokkal,
rejtéllyel,
léleknek
üdvével.

A hegyek
egyre
nőnek
sivatag közepén,
tengernek
partján,
alján
az égnek.

Lent árnyék
meg homály
s a túlpart
ködfátyla.

Fent fényesség,
bárkák szigete,
kikötők reménye,
Úrnak parancsolata,
lépcsőfoka
Mennyek országának.

Szabó Lőrinc: Pannón ősz

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz
s e furcsa ősz egészen megbüvölt.
Tetszik nekem. Szétnézek, látom a
roppant hervadást, de nem keserít,
és nem bánom, hol végzem utamat.
Nem értem a világot; azt hiszem,
nincs célja; – mért is volna? – és ami
értelmet magam képzelek belé,
sose több, mint maga a létezés.
Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók
torkából még az augusztus rikoltoz
s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan
egy a születés és az elmulás,
mintha csak ruhát cserélne a Föld,
mintha a csere volna csak örök…
Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,
hogy van!… A szél könnyelmű suttogása
ős legendákra tanítja az erdő
figyelmes bokrait és századok
óta köztünk kisértő szellemek
fájdalmát-örömét mesélgeti…
Ősz van!… Az évek szele csöndesen
hordja a sírokra a feledést…
Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak
egymáson a tó hullámai… De
fáradhatatlan felhők görgetik
az égen lomha lavináikat…
Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:
szent dolog az ősz! – kiáltom, s ime,
sziklasötét barlangja hűvöséből
előbúvik a szakállas szatír
s a napsütötte pannón dombokon,
barátként mellém heveredve, némán
hallgatja az öregedő napok
lombzörgető, fáradt lépéseit.

Phil Cooke

„Hinnem kell, hogy Isten kezében tartja a dolgokat, de ha mindig válaszokat követelek, azzal az ő szerepét akarom átvenni. Elhatároztam, hogy hátralépek, és hagyom, hogy Isten legyen Isten, én pedig én legyek.”

Bényei József: Köszönöm

Megköszönöm ezt az esőt is,
arcom fürdeni belemártom.
Köszönöm a levélneszezést
feketetörzsű körtefákon.

Köszönöm, hogy holnap is nap lesz,
s reggel talán felébredek még.
Köszönöm a hajnali csöndet,
s a mályvaszínű naplementét,

kudarcok, harcok buktatóit,
edző tüzét a szenvedésnek,
zászlót, könnyet, fejfát és bölcsőt,
ami csak volt. És azt, hogy élek.