s bujkálni settengő, csorba szavak elől –
magányos asztalnál ülve, így fordulok magamhoz:
hát fuss! töröld meg arcodat erdők hűsében,
arcodat, min az undor s a rémület zihál.
Míly szégyen ez, emberségem míly alázata!
bukdácsolni buta legénykék s gonosz szavak között –
emlékszem, tegnap is estéli utamon,
csak árnyam követett s a billenő holdnál
előre futott néha, mint vidám kutya
s hirtelen, a házak mögül egy kiáltás
rámcsapott, s arcomba vájta denevérszárnyait.
Ó, ha messzi hegyek közt házam lenne,
csak tenyérnyi is – tövisből fonnék keritést köré
s hat vérszomjas eb vigyázná csattogó fogakkal
a kéretlen jövevényt. Szó nem érne el hozzám
s mint a közelben folyó patak, oly derüs lenne homlokom,
ha eltévedt madarak s szunnyadó csillagok közt élnék
s kezeim megmosnám a reggeli szélben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése