Kántor Péter: Érezted már?

Amikor éles késbe
lépsz, és ömlik a véred,

szúnyogok tapadnak rád rajokban,
és zeng a véres fű rajongva,

szédülsz, nem látsz a lombtól,
s tüzel a június, tombol –

érezted már, hogy édesül az élet,
mikor a halál belekóstol?

Kántor Péter: Levél

Fürödni indultunk a tóhoz,

mikor a szélvédőre sárga,

nedves levél csapódott.

És rögtön mintha november üzenne,

megeredt az eső.

Ilyenkor a leggyorsabb sas karmából is

kicsúszik a zsákmány.

A víz fölött elszürkült az ég,

és hallani lehetett, ahogy halkan,

panaszkodva surrog a fű.

Csodálatos Erdély - Torockó és Tordai hasadék

Torockó és Tordai hasadék madártávlatból

Szimeonov Todor: Titok

Igen, fent az ég…

Lent a föld, benned létra…

Merre igyekszel?

Tamás Tímea: Vale!

Ki sem mondhatom Uram
hogy várlak és mindig csak
holnap érkezel
ki se mondhatom hogy magány
hogy félelem mert hagytad el-
kopni őket és nem olajoztad
napjaink tengelyét ezért
az árkaiban itt-ott csikorognak
ropognak némely fegyverek
és a kifolyt vér rozsdája
egyre mállasztja bennünk az erőt
egyre régebbiek vagyunk Uram
ezért ki sem mondhatom hogy
vágyakozom még mindig vágyakozom
itt beszorítva testek tankok
bűzökbűnöksorfalaközé
a holnap után ami egyszer
kiszabadít az örök ma
fogai közül ahonnan rozsdás vérünk
mindig visszafelé folydogál

                  ***

és azon a reggelen nem megyek
ki a megállóba

Csodálatos Erdély - Gyilkos tó és Békás szoros

Szimeonov Todor : Titok

Csillogó felszín…

Feszültsége óvón zár

egész világot.

Gyilkos tó és Békás szoros madártávlatból

Szimeonov Todor : Mindenség

Változó világ...
De lesz időm megérteni...
Örökké nézem...

Szimeonov Todor: Csend

Ma szívemre szállt

egy didergő vers. Most is

fáj puha körme...

Cry Guitar, Cry...

Kántor Péter: [Szívemből szőtt fonálon…]

                …pókként saját szívünkből
                magunk köré fonjuk tanyánkat.
                                   W. S.

Szívemből szőtt fonálon
lógok, mint pókfonálon,
himbál egy éber álom.

Nézlek, pókot fonálon,
szívedből szőtt fonálon
himbál egy éber álom.

Kiss Benedek: Isten csavargója

 Ahogy
kutyám
elcsavarog,
Istenem,
én gyarló
csámborgód vagyok.

Nappalok,
éjszakák
bozótosában
kajtathatsz,
 kutathatsz,
járhatsz utánam.

Magamat
megvallom
mindenkinek,
csaholjanak
vagy
nevessenek.

Ám a Te ítéletedet várom.

A Te csavargód vagyok én,
hatalmas Isten,
e csillag-bozót-világon.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Buda Ferenc: Szürkeszemű

Szürkeszemű szelid este
ereszkedik a szívemre.
Szürkeszemű szelid éjjel
elmegyek nincsen-reménnyel.
Elmegyek, hisz úgysem bánod,
úgysem voltam, csak barátod.

S egyszer úgyis el kell menni.

Szerettelek és szeretlek.
Akarom, hát elfeledlek.
Elfeledlek, de megtartlak
régi szépnek, drága dalnak.
Ami jó volt, nagyon jó volt;
de szíveden fehér hó volt.
Fehér hóba beleestem,
nem tudtam, hogy feneketlen.
Nem tudtam, hogy ilyen forró
a fehér hó, a fehér hó.

Kántor Péter: Egy szép májusi napon

Egy szép májusi napon Micimackót is utoléri a felelősség.
Utoléri, és bekopogtat hozzá kockás felöltőben.
Micimackó, szól, mért etted ki a csuporból a mézet?
A mézet, amit Fülesnek vittél szülinapjára a csuporban.
És örökvidám Micimackó is megöregszik.
Vétkeztem, feleli, a test örömei vittek kárhozatba.
Mint mindnyájunkat, jó embereket, bólint a vendég.
És elmegy, és Malackához is bekopogtat.
Szép májusi nap van, és Malacka kinn fekszik a nyugágyban.
Orrára csúszott napszemüvegében mondhatni sziesztázik.
És bekopogtat hozzá a kockás felöltő, és így szól:
Malacka, sajnáltad az elefántveremre a kukoricát?
És Malackából elfut a rózsaszín, és mekegő kecske hangján válaszol:
Mi mindnyájan bűnözünk kicsit, mi halandók.
Persze, mi jó emberek, bólint gyorsan a vendég.
És elmegy, és örökvidám Malacka is megöregszik.
És közben Füles mit sem sejtve legeli bogáncsait,
Kanga etetné Zsebibabát, az örök csecsemőt,
és Tigris vadul ugrál körülöttük, és csukamájolajat kér.
És közben közeledik hozzájuk is – kockás felöltőben –
az öregség, meg a bűnbánat.

Kántor Péter: A hang udvarában

És vannak mindig olyan percek, órák,
olyan idő- s lélekjárási zónák,
mikor az ember úgy véli, hiába
kapaszkodik, süllyed vele világa,
s hogy jobbat, ennél jobbat érdemelne,
hiszen nem bűnöző, akinek szörnyű terhe
nem engedheti, hogy a fejét fölemelje.
És mégis, mégis, mintha térdepelne.

És közben hallja: körben énekelnek,
s nincs eleje, vége az énekeknek,
s nincs szövege se, kottája se tán.
Egy összeszokott kórus… vagy a szél?
sziszeg, csikorog, suttog. Énekelnek.
Mintha tojásból, recsegve kikelnek
a hangok; dúrban, mollban kerepelnek,
s mind egyről: hogy a cefre hogyan erjed.

Arról, hogy ráncosodnak, rohadnak az almák,
s hogy ki-ki maga hámozza és lengeti a skalpját –
ezek a mi zászlóink, nézd csak: barna, szőke,
fekete, vörös, hosszú, rövid, őszes…
De mintha kevés volna e széptevés mára,
mintha nem volna a skalpoknak ára,
csak fújja őket, fújja a szél, fújja.
Save Our Souls – hallod? – és S. O. S. újra.

                 *

Rátalálok-e még a helyes útra?
A fű benőtte és a hó befútta.
Virrasztó szellemléptek jártak arra, s járnak.
Vagy mint a medve, ki téli álmát alussza,
fülét betömi, szemét, száját becsukja,
elmém és érzékeim hibernálva
várjak, amíg megvirrad e világnak?
És csak nem jön, és csak nem jön a másnap!

Fazekas József: Mindig

Mindig szeretlek
mindig mindig
érezlek bajban
mindig mindig
addig akarom
tudni hogy élsz
amíg nem metsz
ketté a félsz
szeretlek óvlak
szóval és tettel
szeretlek nappal
szeretlek éjjel
élettől halálig
földtől az égig
ne kérdezz semmit
ne mondjál semmit
mindig féltelek
mindig szeretlek
veled elbírom

e súlyos életet

Kökény Éva: Didergők

Láttam őket!
A bokrok sűrűjében szeretet-közelségben megbúvó
fázó madárkákat, a csicsergőket.

Láttam őket!
Az utcán élőket, a szenvedőket, az előkelő éttermek előtt
ázó-fázó rongyos didergőket.

Láttam őket!
A szívükből játszó, jobb sorsra érdemes utcazenészeket,
a dermedt újjal gitárt pengetőket!

Láttam őket!
A szívteleneket, a közömbösen arra menőket.
Kiknek vágya nem a szeretet éltető ereje,
kik békétlenül acsarkodnak,
kiket nem érdekli utcán fázó embertársa
akinek nincs semmije, és nincs hova mennie.

Láttam őket!
a jólelkeket, kik madaraknak magot szórnak,
az önzetleneket, kik a rongyos szegényeknek
– kikben szenvedő Krisztust látnak –
ételt, ruhát adnak jobb sorsukért hálaképpen –
apostolok utódainak nevezem őket.

Rump Tímea: A táncos

Árnyékos sziluett vándorol az égen

Arca takarásban, s gyönyörűbb, mint régen.

Mozdulatlan bája béklyózza a lelket

Kitáncol ma éjjel, minden fájó terhet.

Ellibben a függöny, mély bordó a pompa

Színpadokon nincsen, se erkölcs, se norma.

Tüllös játékszerként pörög-forog állva

Megtelt páholyoknak ürességét várva.

Elringat a dallam minden rezdülése

Kecses marionett táncra perdülése.

Szaggatott sóhajok könnyű mozdulatba

Kilyukadt cipellők árván a sarokba.

Hölgyek urak kedve immár az egekben

Hipnotikus műsor, örökké veretlen.

El is száll az este, tovatűnnek vágyak

Legördül a textil, s letörnek a szárnyak.