P. Maklári Éva: Szabadság-dal 2017

Vajon jogom lesz-e nevén
nevezni mindazt, mi engem illet:
fiúnak a fiút, lánynak a lányt,
tagadni, ami semlegesített.

Parázs vitában felvállalnom
mindent, mi hozzám tartozik:
nyelvet és hazát, a cseresznye
ízét, a virágzó Tisza fodrait,

pipacs-rikoltást búzamezőben,
Badacsony kint hagyott koporsóját,
tó fölött üdülő kósza felhők
szélfútta, piruló, szelíd arcát,

falu végén a kurta kocsmát,
pihenését a kikötött kompnak,
álmot hozó, édes, esti meséket,
igazát a kimondott szónak.

Jogom lesz-e az aradi várnál
hangtalanul is vallanom, hogy
gyógyíthatatlan daganatként
testembe épült Trianon.

Engedik-e majd trónoló vének
lányok énekét tavaszi este,
fehér ruhában, lobogó hajjal,
virágot szórva utcakövekre.

Vajon jogom lesz-e hinnem
mindazt, mi nekem fontos,
hogy a szivárvány fölött angyalok
szállnak, és a nap is ott ragyog,

hogy templomtornyaink égig érnek,
s a szeretetnél nincs nagyobb.
Szabad-e majd e tépett hazában
hangosan mondanom: ez vagyok.

2018

Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!

Kányádi Sándor: Csendes pohárköszöntő újév reggelén

Nem kívánok senkinek se
különösebben nagy dolgot.
Mindenki, amennyire tud,
legyen boldog.

Érje el, ki mit szeretne,
s ha elérte, többre vágyjon,
s megint többre. Tiszta szívből
ezt kívánom.

Szaporodjon ez az ország
Emberségbe’, hitbe’, kedvbe’,
s ki honnan jött, soha soha
ne feledje.

Mert míg tudod, ki vagy, mért vagy,
vissza nem fognak a kátyúk…
A többit majd apródonként
megcsináljuk.

Végül pedig azt kívánom,
legyen béke. –
Gyönyörködjünk még sokáig
a lehulló hópihékbe’!

Bódás János: Minden javunkra van

Új esztendő. Nem tudja senki sem,
Hogy mi vár reá, merre hova lép.
Az ismeretlenség ködébe rejtve
Mi van: örvény, orom vagy szakadék?

Nincs kikövezett út, egyenes pálya,
Biztos cél felé vezető sínek.
Hogy a holnap titkát is kitalálja,
Nem adatott meg senkinek.

Úgy megyünk a jövő felé, akárha
sötétbe lépnénk. De örvény, verem
Felett - jó tudni - védőn alánk tárja
hűséges karjait a kegyelem.

Öröm, bánat, élet, halál, akármi
jöhet, a szívem mégse nyugtalan,
Tudom: kik Istent szeretik, azoknak
Minden javukra van!

Petőcz András: Zárójelvers op. 77.

((       Elindultam. Megnyugtató erőt érzek magamban,
         hosszú évek óta újból, megnyugtató erőt. Elindultam
         valahova, győzni akarok, bár nem tudom, mi ez
4       az akarat bennem, miért akarok győzni, és van-e
         győzelem egyáltalán. Valamitől erőssé lettem,
         nem érdekelnek már mindazok, akik korábban
         olyan szenvedélyesen érdekeltek, sokkal könnyedébb
8       lett körülöttem minden, világosabban, tisztábban
         látom, mi is éppen a dolgom. Valahogy frissebb lett
         a levegő is erre, ezt biztosan állíthatom, és vidámabb
11     is mindenki, körülöttem. Elindultam. Megnyugtató
         erőt érzek izmaimban,
         ismerem már a győzelem
14     ízét, és érezni akarom újból, fogaim között --- ))

Sík Sándor: A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet, 

Akinek rózsaszín az arca, 

Aki örül, aki kacag, 

Aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellő. 

A feslő bimbót szeretem, 

A hasadót, a harmatosat. 

A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek, 

A nagy szemű , nevető gyermek, 

Akiben szűz minden-csírák, 

Ezer erők rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel, 

Az induló, az ébredő, 

Akinek győzelem az álma, 

Akiben dalol a jövő.

Szeretem azt, aki akar, 

Aki remény, aki ígéret. 

Az enyém a vér és a tűz: 

A fakadó fiatal élet.

Az ébredő napot imádom, 

Megyek a virradat elé. 

Az én lelkem a tüzek lelke, 

Az én dalom a hajnalé.

Boda Magdolna (kék pillanat)

Olyan ez a délután,

mintha csak kék hangok

lennének egy zongorán

és én csak egy,

egyetlen egy

billentyűt ütögetek,

mert most ez tetszik,

ez a szilvakék bongás.

Boda Magdolna (játsszuk újra azt…)

játsszuk újra azt a jelenetet… tudod? …
na azt!,
vagy honnan is?…,
amikor te bejössz
aztán kimégy…
vagy nem is,
inkább azt, amikor kimégy,
aztán pedig bejössz.

Boda Magdolna (semmi és minden)

A papucsod,
a fogkeféd,
a reggeli kávéd,
az újságod,
az első mosolyod,
az életed, úgy ahogy van,
a papucsom,
a fogkefém,
a reggeli kávém,
az újságom,
az első mosolyom,
az életem, úgy ahogy van,
de szavaink,
és öleléseink
közös vagyonunk,
ennyi lehet
az, ami semmi
és minden
is
lehetett volna.

Zágorec-Csuka Judit: A zuhanás

Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.

Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.

És mégis a zuhanás erősít,
felemel.

Takács Zsuzsa: Ha szeretsz, én

Ha szeretsz, én szeretem magamat.
Csillagként hadd forogjak előtted,
a csillagot ne szakítsd le,
elvérzik iszonyú sebétől az ég.
Ne állíts a szemed elé, hogy nézzem
könny-kaparta, duzzadt arcomat.
Kigyulladnak újra a gyerekkori
lámpák, fény-ostorukkal az alvó
hátán végigszántanak.
Ha felnőtt vagyok, hadd szökjek
előled, letakarom a fürkésző
tükröt, ne lásson. Ha visszajövök mégis,
ha nyirkos kezemmel arcomat eltakarva,
ne kelljen a küszöbön kuporogva várnom,
hogy fölém magasodj és bekötözz,
s ha eleget vártam, ha gyűlölve
magamat eléggé, szánalmad elnyerem,
hogy öledbe engedj és eltaszítsalak.

Pilinszky János: Telehold

Fölszáll a hold
olyanféle ütéssel
és olyanféle lágysággal ahogy
csak a viszontlátás zokogó öröme
ráz egybe és mos egybe olykor-olykor
két összeérő arcot, fölnagyúlt,
boldogságtól ödémás kézfejet.

Ágai Ágnes: Ha megidézlek

Ha megidézlek, más vagy:
önkényesen vegyítek
valódit és vágyottat össze,
játszom hamisképeddel
jóleső öncsalással,
szétszedlek, összeraklak,
mosolyodat magamra öltöm,
mozdulatodba belebújok,
hangodat a szélnek eresztem,
és az arcomba visszafújja.
Hol jársz? nem kérdem, olyan mindegy,
csak lépted vigyázom,
cipőd ismeretlen.
Ha szólnál hozzám, meg se hallanám,
elmennék melletted észrevétlen,
mostani magadhoz nincsen már közöm.
És mégis vagy és mégis te maradtál,
arcodon az idő nem faraghat,
mert bennem született,
általam él,
és velem pusztul el.

Ágai Ágnes: Kimerevített pillanatkép

Fekszünk és egymásra simulunk.
Így. Ne mozdulj!
Semmi sem kíván magyarázatot.
Két egybevágó test,
kivágott síkidom,
geometriai alakzat.
Közötte a bőrön át
beszivárgó végtelenség.
Vagy és vagyok.
Teljesen és töményen.
Halmazállapot nélkül.
Mellkasod a mellemen.
Szíved a mellkasomban.
Nem történik semmi.
Minden most történik.
A nagymutató a kismutatóhoz ér.
Percekre bontott örökkévalóság.
Mozdulnak a tárgyak.
Rezeg a tér.
Te ne mozdulj!
Fölöttünk száguld az idő.
Mi fekszünk és egymásra simulunk.

Pilinszky János: Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalat
kemény lapokból vont a végzetem,
magamba zárni minden élesen
kiszállni-készült, izzó nyílhegyet,
mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,
való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,
a zárt üvegfal gátlón visszatart
- mint víztartó az úszkáló halat, -
hogy hozzád érjek és te testtel érj, -
maradsz te nekem puszta forma, fény,
a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesen
veled-csatázó, karcsú szobrodat,
ki átkarol, ha itt az alkonyat,
velem dalol, ha vérem énekel
az álom oldó, híg esőiben,
s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja közt
kinyíló számos, rejtett résen át
belémeressze súlyos áramát,
s a pattanásig töltve véremet
ölelni űzzön, míg a dúlt ideg
szederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!
falát hiába vívja vérsugár,
olvasztja száz szikrás idegfonál,
nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,
szűkös terébe azt, mit szív terem:
bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!
hogy játszanám ki rendelt végzetem!
hogy lennék egyszer én is meztelen!
csak érezhetném pőre bőrömön
mint borzad át (a) végső, nyilt öröm,
- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,
amint a tóra mész, te szép modell,
s ilyenkor álom-másod nesztelen
utadba áll: mint kíntól kergetett,
egymáshoz űzött, megtévedt kezek
imádkoztok veszendő lelkemért.