Radnóti Miklós: Hasonlatok

Olyan vagy, mint egy suttogó faág,
ha rámhajolsz,
s rejtelmes ízű vagy,
olyan vagy, mint a mák,

s akár a folyton gyűrűző idő,
oly izgató vagy,
s olyan megnyugtató,
mint sír felett a kő,

olyan vagy, mint egy vélem nőtt barát,
s nem ismerem ma sem
egészen még
nehéz hajadnak illatát,

és kék vagy olykor s félek, el ne hagyj,
csavargó, nyurga füst -
és néha félek tőled én,
ha villámszínű vagy,

mint napsütötte égiháború:
sötétarany,-
ha megharagszol,
ép oly vagy, mint az ú,

mélyhangu, hosszan zengő és sötét,
s ilyenkor én
mosolyból fényes hurkokat
rajzolgatok köréd.

Bertók László: Boldogság-dal

Eljön a napja meglásd, tán észre sem veszed,
csak sokkal szebben süt rád, csak mindenki szeret.
Nem tudod mitől van, egyszer csak énekelsz,
s nevetsz mert a dallam arról szól, hogy szeretsz.
Sétafikálsz az utcán, s mindig jön egy barát,
és ha a kedved fogytán, ő énekel tovább.
Szomorú vagy, magad vagy, és úgy érzed, dől a ház,
egyszer csak kopogtatnak, s ott áll, akire vársz.
A boldogság egy hajszál, egy szó, egy mozdulat,
Csak mozdulj meg, csak szólj már, csak el ne hagyd magad!

Kerék Imre: Anakreoni

Déli verőben sárgán
lángol a kardvirág még
madárcsőr-koppanásra
nagyfejű napraforgók
vasmagvai peregnek
részeg szőlődarázs dong
üvegfényű bilingen
még kortyolva vörösbort
ülünk a hűs lugasban
a nyár örömét röpke
szerelmeket idézve
de már utolsót lobban
ejtve szirmát a rózsa
s terített asztalunkra
bíbor levélke hullik
névjegyeként az ősznek

Takács Zsuzsa: A Vak Reménnyel egy körúti kávézóban

Ültem a Vak Reménnyel a körúton egy
nemrég nyílt kávézó járdára kitett billegő
asztalánál. Ültünk és beszélgettünk.
Kérdezte – milyenek az utcák a koratavaszban?
Mondtam – koszosak, az őszi levelek
sepretlenül rohadnak még a házfalak tövében.
És az emberek arca? – kérdezte aztán.
Ne tudd meg – válaszoltam –, gonoszul
méregetik egymást, s azt hallod, hiszen vak
vagy és nem süket, milyen ocsmányul beszélnek.
És milyen ruhában járnak? – próbálkozott még.

Hallgattam, aztán megeredt az eső,
kopogott a fejünk fölé feszített ponyván.
Esett és kitartóan sütött közben a nap.
A tépett farmerekről beszéljek neki?
hát nincs elég baja? az ormótlan, mocskos,
műanyag sportcipőkről? Az autókerekek
a járdára fröcskölték a sarat. Fizetni akartam.
Kérte, hogy maradjunk. Ő angyalok lépteit
hallja, mondta, meztelen talpuk surranását,
fényes ruhában járnak a víz fölött.
Azt mondta, érzi a tenger cseppjeit az arcán.

Balázs F. Attila: Fátum

úgy fogy el az út a lábad alatt

hogy észre sem veszed

kinyílnak-e a szárnyaid?

Sebestény-Jáger Orsolya: Kései vetület

Lépteim immár nem sietősek,
lomhább is lettem, mint nyári délután
a hullámzó vetések fölött a felhők,
ha tovaúsznak egy végtelen ruhán.

Beért a csönd – megért a vetés.
Térdre hullik az aranyló kalász,
bennük zizeg a búza igaza:
enni csak úgy adsz, ha kenyerükké válsz.

Elomló falattá, hófehér kenyérré –
tépjék, vagy szeljék lélegzeted,
csak add, amit egykor ajándékba kaptál,
hogy létük Általa teljesebbé tedd.

Te mindennél bölcsebb, tanítsd tovább:
hogy utolsó percünkig kell és lehet:
megharcolni a hit nemes harcát
– mindenek előtt önmagunk felett.

Tamás Tímea: Vakondromantika

azon töprengtem
milyen anyag az érzés
ha még nekem
a vakondnak is
jutott belőle
a teremtésnél

az emberek azt hiszik
nincs nekik
az emberek azt hiszik
csak nekik van

pedig az agyatlan
kolibrik is belehalnak
a szerelembe

milyen anyag az érzés
valaki mondja meg nekem
és ha nem anyag
ha nem idegsejt és ingerület
akkor ki ő mi ő

aki sose hagy magamra
aki mindig meglátogat
aki velem együtt számolja
a kifáradt kiszikkadt napokat
amikor sóhajt már a föld is
és jó gabonát bizton nem terem
amikor elbolyong az idő is
és bolondórát játszik velem

nem tudok kiszállni a vakondlétből
pedig be kéne fejezni a verset
ami pátosz is hosszú is de végül
vele bélelem e vermet
ami talán a végső otthonom
bárcsak valaki megtalálna
s fénytelen bundámat simogatva
dúdolna aludna állna
ezen a kopott vakondküszöbön
ami átjáró két világ között
s amit titokként őriztem
fölösleges kis életem mögött

Petrőczi Éva: Embléma

            

pálya - és sorstársaimnak

Ma, a mellékútra terelt,

cammogásba taszított

tűzszekerek

és vágtára-késznek

hazudott szamaraskordék

napjaiban se lógjon,

barátom, az orrod,

ha páncélinged, a Szót

Isten adta reád.

Nádasdy Ádám: Féltérden

Tudom, Uram, hogy rettentő pimaszság
rád gondolnom is, nemhogy szólni hozzád,
s azt képzelnem: pont én kellek neked.
Nem is oly rég úgy jártam még az utcán,
hogy elfogadtam volna, hogy lesújts rám –
most meg a cinkosommá tettelek.

Eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem:
találsz-e te gyönyörűséget bennem –
úgy elfoglal, hogy megtaláltalak.
Önző vagyok, mohó, s főleg pojáca,
de te járattál olyan iskolába,
ahol ilyesmiket tanítanak.

Nem jövök közelebb. Inkább ne lássam
arcod sosem, mint hogy magam kivágjam
s gyökértelenül sodródjam feléd;
énnekem fáznom kell és epekednem,
nem úgy, mint aki ül a tenyeredben
s megszokta szépen markod melegét.

Én szolgáltalak volna áhítattal,
melletted álltam volna éjjel-nappal:
nem ment. S ha bőröm féli is fegyelmed,
a kíséreted nagyon kell szavamhoz.
Szemem téged keres, ha elkalandoz;
a vállam szárnyakat; kezem kegyelmet.

Radnóti Miklós: Ötödik ecloga

                              Bálint György emlékére

Töredék

Drága barátom, hogy dideregtem e vers hidegétől,
hogy rettegtem a szót, ma is elmenekültem előle.
Félsorokat róttam.
                       Másról, másról igyekeztem
írni, hiába! az éj, ez a rémes, rejtekező éj
rámszól: róla beszélj.
                       És felriadok, de a hang már
hallgat, akár odakint Ukrajna mezőin a holtak.
Eltüntél.
           S ez az ősz se hozott hírt rólad.
                                               Az erdőn
újra suhog ma a tél vad jóslata, húznak a súlyos
fellegek és hóval teli újra megállnak az égen.
Élsz-e, ki tudja?
                        Ma már én sem tudom, én se dühöngök,
hogyha legyintenek és fájdalmasan elfödik arcuk.
S nem tudnak semmit.
                                   De te élsz? csak megsebesültél?
Jársz az avarban az erdei sár sürü illata közt, vagy
illat vagy magad is?
                       Már szálldos a hó a mezőkön.
Eltünt, - koppan a hír.
                     És dobban, dermed a szív bent.
Két bordám közt már feszülő, rossz fájdalom ébred,
reszket ilyenkor s emlékemben oly élesen élnek
régmondott szavaid s úgy érzem testi valódat,
mint a halottakét -
                        Mégsem tudok írni ma rólad!

1943. november 21.

Ady Endre: De ha mégis?

Gondoltam: drága, kicsi társam,
Próbáljunk mégis megmaradni
Ebben a gyilkos, vad dulásban.

Mikor mindenek vesznek, tünnek,
Tarts meg tegnapnak, tanuságnak,
Tarts meg csodának avagy bünnek.

Mikor mindenek futnak, hullnak,
Gondoltam: drága, kicsi társam,
Tarts meg engem igérő Multnak.

Tarts meg engem, mig szögek vernek,
Véres szivemmel, megbénultan,
Mégis csak tegnapi embernek.

Karolsz még drága, kicsi társam?
Jaj nekem, jaj ezerszer is jaj
Ebben a véres ájulásban.

De ha megyek, sorsom te vedd el,
Kinek az orkán oda-adta,
A te tűrő, igaz kezeddel.

Fecske Csaba: Négy kavics

az idő minden
sebet begyógyít de hol
az az idő hol

*

nézek utánad
mint a becsukott ajtó
elrejt a hátad

*

ugyanazt nézzük
de nem ugyanazt látjuk
mert csak magunkat

*

a búcsúzó nyár
ősz hajszála libben a
lenge ökörnyál

Takaró Károly: Hajnali gondolatok 1-2

Hajnali gondolatok 1.

Hajnali gondolatok 2.

Csoóri Sándor: Badar vallomás a hazáról

Csonka szonett

Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,

vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok

kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne

veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.

Sebestyén-Jáger Orsolya: Égi vándor

Talpad majd súrolja a fák csúcsait,
alattad álmodik a jól ismert világ.
Még begombolnád lelkeden a múltat,
öleljen szorosan, mint testté lett kabát.

Majd így lépkedsz súlytalan, egyre feljebb.
Amott egy kopottas templomtorony.
Álmos baglyok néznek rád öntudatlan,
túltekintve Veled a földi titkokon.

Az út még hosszú lesz, ne félj,
mint testetlen vándor, haladsz tovább,
és úgy úsznak alattad megélt napjaid,
akár a fényben elomló füstkarikák.