Antoine de Saint-Exupéry

"A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni."

Jász Attila: (maradék)

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben. Repceföldek, juhnyájak, kóbor kutyák
és gödrök az úton. Megráznak, kirázzák belőlem
a fölösleges emlékeket. Csak az marad, amit
érdemes lesz majd levetíteni. Abban a filmben.

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember

Egy ilyen ember!

Egy ilyen ember?

Mindegyikünk

Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert

ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet

kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot

ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink

Dabi István fordítása

Agnieszka Osiecka: Szerzői est

- Mindazt, amit leír, az életből veszi?
- Az életből.
- És könnyen megy az írás?
- Könnyen.
- És az élet is könnyű?

Dabi István fordítása

Takács Zsuzsa: Bizonyos gondolatok

Ezek a visszajárók, ezek az ismerős,
gyilkos gondolatok, melyekkel jó volna
vigyáznunk, mert hónuk alá csapott dobozzal
érkeznek, és miután ketyegő szerkezetüket,

mely a zár kinyitására robban, össze-
szerelik és agyunkba helyezik, nehéz
szerszámaikkal tánclépésben távoznak
a tett színhelyről. Még találkozunk velük

a lépcsőházban, utat engedünk nekik,
mielőtt a robbanás zajától pánikba esve

megneveznénk őket a fuldoklásunk
örvénye fölé hajló ismeretlennek.

Böszörményi Zoltán: A Mindenható

gondolom az ismétlődő dolgokat
melyek a szabadság szükségszerűségéből
születtek
gondolataimmal keveredik az anyag
amelyből lettem
s mely lehetővé tette
hogy azt gondoljam róla
milyen megnyugtató létének
szükségszerűsége
melyről a változó téridőben
mindig másként gondolkodom
ekkor érzem újra
hogy létezem
tebenned
teveled
teérted
teáltalad

Kálnoky László: A féltékenység kórtörténetéből

1

Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a csengőszóra senki sem nyit ajtót,
pedig odabenn ég a lámpa.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor rájövünk, hogy bizonyos szavak
köznapi jelentésüknél végzetesebbek.
Még emlékszem a szégyenletes távozásra,
mikor forró leheletemtől
lefonnyadt a fákról a lomb,
mikor kiáltásomra
áramütötten zuhantak le a levegőből a madarak.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a szabad természet és a város
egy lassan elforduló arc
tükrévé zsugorodik.

2

Sokáig izzik, ami többé el nem törölhető
a visszafordíthatatlan időben,
a meztelenre vetkőztető kérdések
csakúgy, mint az álruhájukat ledobó válaszok,
a lengén öltözött test kihívása
csakúgy, mint a közönyös meztelenség,
a könyörületes hazugság
csakúgy, mint a szemünk közé sújtó igazság,
a szánalomból adott ajándék
csakúgy, mint a tudva elfogadott alamizsna,
az érzés, hogy már mások vagyunk,
csakúgy, mint az emlék, hogy mások voltunk valaha,
ami soha nem történt meg közöttünk,
csakúgy, mint ami megtörtént, de elmúlt,
az éjszakai hangtalan sötétség
csakúgy, mint a nappal felcsapó lángjai,
a robbanás füstfelhője
csakúgy, mint nyomában a szétfoszló üresség.

Kun Magdolna: Játssz nekem egy dalt...

David Garrett - Albinoni - Adagio

Játssz nekem egy dalt, 

játssz érzéssel, halkan,

mint egy igaz barát,

mikor velem hal,

hogyha éppen baj van.

Zokogjon a vonón a húr,

jajduljon a dallam,

éledjen fel erőm

az élettelen karban.

Vigasztalj, ha minden veszett,

ha társ sincs már, 

csak ellenfelek,

s ha ronggyá tépték életemet,

gonosz erők, vad emberek.

Játssz, mikor már 

hitet vesztek

s fentről nézve is szenvedek,

játssz mindig 

s én bízom benned,

hogy odaát is 

reményt keltesz.

Kálnoky László: Az elvarázsolt pillanat

1

Az elvarázsolt pillanat, mikor
féltett titkokat olvas ki a szem
egy idegen szemből, mikor
a statikus elektromosság
szikráitól sercegő hosszú haj
vízesésében megmártózik arcunk,
mikor egy alig észrevehető,
apró szőrszálra bukkanunk
egy mellbimbó holdudvarában,
mikor belátjuk, hogy nem vezet út
a legszebb testen át sem az örökké
szomjazott lényegig, mikor az utcák
elnyelik távozó lépéseinket,
mikor a megsejtett vetélytárs
letéphetetlen álarcot visel,
mikor téveszmék fojtogatnak,
mikor az aljasságot is
megengedhető eszköznek tekintjük,
mikor végül beáll a zsibbadás
órája, s reszketve kinyújtjuk
kezünket az önismeret
méregkeserű poharáért…

2

A várakozások előszelében
hajladozik a nádkönnyű gyanakvás,
a cseppfolyós szavak patakja
igazat és hazugságot felváltva görget,
két, egymás számára érinthetetlen
szellem áthatol a falakon,
a szobák érett, felhasadt gyümölcse
sötétséget s pondrókat rejteget,
a tudás magva föl nem törhető;
mikroszkópon át látható
véglények úszkálnak az önimádat
tócsájában, de az elégedett arc
csupán önmagában gyönyörködik,
nem szűri tisztává májfoltjait,
szemölcseit és ráncait, a vaksi látás
elmosódott világában lubickol
legszívesebben, már csak ott tud
hibátlanul ragyogni…

Kálnoky László: Önarckép

Megnyerő, különös arc, meglehetősen
kifinomult, de van benne valami
elszántság is. Mintha fából faragták volna,
hogy érzéketlenné tegyék minden csapás iránt.
Keze önmagára mutat,
mintegy fölösleges magyarázatul:
„Én vagyok! Ilyen vagyok!”

Gere Irén: Levél egy kedves barátnak

Kedves barátom!
Tudod, van az a helyzet,
mikor nem a szavak,
a lelkek üzennek egymásnak.
Tudatják, hogy másnap
majd ismét énekelünk,
ha útra kelünk együtt
egy új jövő reményében...
reggel, vagy délben?
már nem is számít,
mondhat bárki bármit,
mi megtaláljuk a forrást,
ahol a tiszta víz fakad.

és tudom nem leszek egyedül,
és te nem leszel magad...

Kálnoky László: Az áramló időben

Sokáig nem mossa le az eső
az oltárkőről a feláldozottak
rászáradt vérét. Ha élne az a kő,
riasztó sikoltása messzire hangzanék.
Elsatnyul a szobanövény,
ha egyszer gyilkosság tanúja volt,
hiába ápolják és öntözik.
Nem véletlenül
koccan meg éjszaka ablakod.
Láthatatlan kézzel kopog,
akit megbántottál jóvátehetetlenül,
hisz már nem él.
Minden tettedre jól vigyázz!
A jó gyakrabban hordja magában büntetését,
mintsem jutalmát.
Erős lakatra zárt
ládád felnyílik önmagától
egy borongós napon
vagy villámfényes éjszakán,
s eléd tárul a látvány,
amit már-már örökre eltemettél,
amiért cserébe éveket
adnál az életedből,
jaj, csak látnod ne kellene!

*

Mikor meghal az utolsó madár,
élethű műmadarakat
fognak készíteni könnyűfémből vagy más anyagból.
Felhúzhatók lesznek ezek a madarak. Fel is repülnek,
élethűen fog hangzani verébcsipogásuk, pacsirtaénekük.
De hogyha meghibásodik a szerkezet,
a garanciális időn belül vagy túl azon,
majd elviselhetetlen recsegést,
köszörűkő-sikoltást
hallatva zuhannak a földre,
vagy tán tovább köröznek
a rovarirtótól bűzlő
lombok körül, s végül le kell
puskával lőni őket,
kiirtani, mint rég halott, de hajdan eleven elődeiket
ükunokáink rég halott elődei.

*

Sorscsillagom,
mogorva ég mogorva csillaga,
számomra még mit tartogatsz?
Ledobsz-e egy marék reményt,
váratlan szikrazáport?
Nem hittem, hogy ilyen szilárd
anyagból gyúrtak össze engem.
Reméltem, hogy legalább a vénség
szégyenét nem kell majd megérnem.
S még mindig mozdulatlanul állsz
fölöttem, ha nem is fenyegetőn,
de semmi jót sem ígérsz,
kifejezéstelen, közönyös arc!

*

Nem voltak ellenségeim ők,
nem büntetni akartak,
mikor elvitték azt a gyermeket,
akinek arca hívogat
tengervízből és esti lombból.
Sosem hittem, hogy összetört öregként
útra kelek, mint fiatal szerelmes.
Az ő arcát fogom
magam elé idézni
egy nem ismert kórházi ágyon,
vagy a lángok között,
ha gépek szórják házainkra
a tűzhalált. Nélküle sosem tudtam volna meg,
hogy nem mindig vegyül önzés a szeretetbe.
Az ő rejtőző ereje emelt
néha önnönmagam fölé
egy-egy ritka, kiváltságos pillanatban.
És ha volna, aki kegyelmet adhat,
legföljebb e néhány pillanatért
érdemelném meg a bocsánatot.

*

Halottak tömegét
látom magam előtt vonulni
titkos kazamaták felé.
Kezükben fáklya lobban,
nem tudnak szólni már,
némán int sárga ujjuk:
„Alászállunk. Kövess!”

*

Lobogó szavaim belekapnak a lombba,
reccsen a perzselődő ág,
arcomba, homlokomra
idegen vér fröccsen ismeretlen homályból.
Ez már a szakadék
pereme! Nem kapaszkodom meg.
Nincsen fogódzó. Beletörődve
figyelem: még mi jön?

*

Rajzzá változom egy barlang falán.
Kíváncsi turisták állnak körül,
közöttük régi ismerősök,
de föl már egy sem ismer.
Magam sem ismernék magamra.
Festett szikla vagyok barlangomnak falában.
Fekete árnyékot vetek
múltamra köpönyegül.

*

A sötétség előtt térdet hajlít a fény,
a korsót tartó, meztelen lány,
a katlanba csordítja sugarát
az áldozat előtti kézmosáshoz.
Ostobán ellágyulok arca láttán,
szűzies szépségétől meghatódom.
Mi hátravan, nem tartozik rám,
szemhéjam rácsukódik
fényt tükröző szememre.
Kioltom arcomat.

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

Ezután már bárhova megyek,

bármi történik, bármit teszek,

többé nem karolsz belém soha,

többé nem fogom meg a kezed.

Többé nem nevetsz, soha többé,

nem szívunk együtt cigarettát,

ha volna fogalmad, ha tudnád,

mennyire fáj, fájsz, hogyha tudnád!

Most már nem öregszünk meg együtt,

nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,

csak én: mikor szült, mikor őszült,

mikor mosolygott, mikor meghalt.

Ezután már csak alszol, alszol,

s ugyanazt álmodod örökké,

hogy mi nem cséplődünk törekké,

nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben

ülök egy padon a Vérmezőn,

ülök, ülök, nélküledőben,

ezután már egy más időben.

Bella István: Tájzene

Már kottázzák az őszt a fecskék,
dalba írják, én olvasom
a sok, fekete hangjegyfejecskét,
a kottát a villanydrótokon:

dó, re, mi, lá; ti, dó, re, szó, szó
– dúdol a fa, elszolmizál,
egyszer csak arany-hárfaszó szól:
és peng, rezdül levélgitár,

szín-xilofon. Az őszi kékek?
Nap-húrok? Cimbalom-Balaton?
Fénydalt ver a barkafehérbe
pólyált szél a turzó habon?

Egyik se. Csak ez a pár szó.
Számról pergő nélküle-tél.
Lecsap a nap: alkony-start-zászló.
Fecskék, nyár, rajt! Huss, falevél!

Reményik Sándor: A nagy piktor

Október, a piktorok Piktora
Már teljes lendülettel festeget.
Ecsetjét arany-tengerekbe mártva
Húzza hervadó világok felett.

Nézzétek, milyen biztos mozdulat!
Milyen könnyed és mily könyörtelen:
Szépséget s halált egyben osztogat.

A bágyadt lombra ahogy rálehel,
Irtóztató és hízelgő a hangja:
Meghalsz, – de utoljára szép leszel.