Rácz Sándor: Fontos hogy mindig...

Fontos hogy mindig jóindulattal 

Gondolj rám meg az is 

Hogy játsszunk néha: 

Játsszuk azt hogy te 

Vagy a vak és én 

Vagyok a néma 

Mindig elérhető légy 

100 éve ismerlek 

Vagy csak tegnap óta 

Öltöztesd át hangulatom ha 

A rosszkedv 

Rongyait hordja

Rácz Sándor

A csönd időnként letéphetetlenül

A szánkra tapad, mint valami

Láthatatlan nagy hideg tenyér

Rácz Sándor: Olyan jó kis esti műsor

Mezítláb jön az est
És felpakolja az égre
A szatyrából elővett csillagokat
Meg a holdat is -
Egész délután különféle
Mosolygásokat gyakoroltam
A tükör előtt hogy kellőképpen
Örülni tudjak majd
Ha jössz, hogy elcuppanjon
Pár csók

(Elnyújtózkodtál az ágyamon
Az a mélykék színű ing volt rajtad
Felül azt hiszem két gombja
Nem volt begombolva -
Na persze hogy a szexen járt
Az eszem - kedvem lett volna
Mindet kigombolni
De még megcsókolni se
Mertelek és nem jutottam
Szóhoz a hallgatásodtól)

Rácz Sándor: őszvég

Itt a helyed az enyém mellett
Innét jól láthatod, amit
Rajtunk kívül senki se lát
Hogy az ősz egy levélkupac
Alatt leli halálát

Rácz Sándor: Te

Mielőtt belépnék hozzád, az apró szobába
Mindig leveszem magamról a gondot
Mint egy kabátot és a földre hajítom
És a számra készítek sok-sok pici csókot
Együtt bámuljuk az embereket
Az ablakon át amint négykézláb másznak
A sáros utcákon
Szörpöt iszunk és parizeres kenyeret
Eszünk ide nem engedjük be az esőfelhőket
Öledbe veszed a zajt és elringatod
Mint egy kisdedet
“Mesélj kedves” - kéred aztán, és én mesélek
Neked őrült történeteket, furcsákat
Vicceseket és hallgatom, ahogy kacagsz
Amikor elhagyom kicsiny szobádat és a
Lépcsőházba lépek felemelem a földről
A gondot, és ahogy az utcára érek magamra
Veszem, mint egy kabátot
Térdre zuhanok, és négykézláb vánszorgok
El a sárban

Babits Mihály: A szökevény szerelem

Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e még?

Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és elfutott,
itthagyott,
itthagyott.

Mintha két szép fa ég
puszta környék közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa csak:
pirosak,
pirosak.

Nem is két fa, két olajkut
és a lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze van már
és kacag,
és kacag.

Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve, kegyetlen

s érzem, hogy kacag mögöttem
a szökevény szerelem.

Antoine de Saint-Exupéry

"A barát az az ember, aki mellett hallgathatok, más szóval nem kell tőle féltenem belső kertjeimet, hegyeimet, vízmosásaimat és sivatagaimat, mert nem fog beléjük taposni."

Jász Attila: (maradék)

Élménnyé mosódik bennem a táj.
Minél többet utazom, annál tisztábban látok.
Nézek. Néha fáradtan, de mindig kamerával
a szememben. Repceföldek, juhnyájak, kóbor kutyák
és gödrök az úton. Megráznak, kirázzák belőlem
a fölösleges emlékeket. Csak az marad, amit
érdemes lesz majd levetíteni. Abban a filmben.

Dalibor Pesek: Egy ilyen ember

Egy ilyen ember!

Egy ilyen ember?

Mindegyikünk

Egy ilyen ember
Ezzel az egyetlen szóval
különböző emberek
különböző szándékkal
értékeli egy és
ugyanazon embert

ez az egyetlen szó
kifejez csodálatot
kételkedést
megvetést
hízelkedést
kárörömet

kihasználva
és meggondolatlanul
szolgálja a bosszút
az irigységet és az igazságot

ki kell mondanunk
meg kell hallanunk
hogy ne legyenek kételyeink

Dabi István fordítása

Agnieszka Osiecka: Szerzői est

- Mindazt, amit leír, az életből veszi?
- Az életből.
- És könnyen megy az írás?
- Könnyen.
- És az élet is könnyű?

Dabi István fordítása

Takács Zsuzsa: Bizonyos gondolatok

Ezek a visszajárók, ezek az ismerős,
gyilkos gondolatok, melyekkel jó volna
vigyáznunk, mert hónuk alá csapott dobozzal
érkeznek, és miután ketyegő szerkezetüket,

mely a zár kinyitására robban, össze-
szerelik és agyunkba helyezik, nehéz
szerszámaikkal tánclépésben távoznak
a tett színhelyről. Még találkozunk velük

a lépcsőházban, utat engedünk nekik,
mielőtt a robbanás zajától pánikba esve

megneveznénk őket a fuldoklásunk
örvénye fölé hajló ismeretlennek.

Böszörményi Zoltán: A Mindenható

gondolom az ismétlődő dolgokat
melyek a szabadság szükségszerűségéből
születtek
gondolataimmal keveredik az anyag
amelyből lettem
s mely lehetővé tette
hogy azt gondoljam róla
milyen megnyugtató létének
szükségszerűsége
melyről a változó téridőben
mindig másként gondolkodom
ekkor érzem újra
hogy létezem
tebenned
teveled
teérted
teáltalad

Kálnoky László: A féltékenység kórtörténetéből

1

Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a csengőszóra senki sem nyit ajtót,
pedig odabenn ég a lámpa.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor rájövünk, hogy bizonyos szavak
köznapi jelentésüknél végzetesebbek.
Még emlékszem a szégyenletes távozásra,
mikor forró leheletemtől
lefonnyadt a fákról a lomb,
mikor kiáltásomra
áramütötten zuhantak le a levegőből a madarak.
Még emlékszem, milyen érzés,
mikor a szabad természet és a város
egy lassan elforduló arc
tükrévé zsugorodik.

2

Sokáig izzik, ami többé el nem törölhető
a visszafordíthatatlan időben,
a meztelenre vetkőztető kérdések
csakúgy, mint az álruhájukat ledobó válaszok,
a lengén öltözött test kihívása
csakúgy, mint a közönyös meztelenség,
a könyörületes hazugság
csakúgy, mint a szemünk közé sújtó igazság,
a szánalomból adott ajándék
csakúgy, mint a tudva elfogadott alamizsna,
az érzés, hogy már mások vagyunk,
csakúgy, mint az emlék, hogy mások voltunk valaha,
ami soha nem történt meg közöttünk,
csakúgy, mint ami megtörtént, de elmúlt,
az éjszakai hangtalan sötétség
csakúgy, mint a nappal felcsapó lángjai,
a robbanás füstfelhője
csakúgy, mint nyomában a szétfoszló üresség.

Kun Magdolna: Játssz nekem egy dalt...

David Garrett - Albinoni - Adagio

Játssz nekem egy dalt, 

játssz érzéssel, halkan,

mint egy igaz barát,

mikor velem hal,

hogyha éppen baj van.

Zokogjon a vonón a húr,

jajduljon a dallam,

éledjen fel erőm

az élettelen karban.

Vigasztalj, ha minden veszett,

ha társ sincs már, 

csak ellenfelek,

s ha ronggyá tépték életemet,

gonosz erők, vad emberek.

Játssz, mikor már 

hitet vesztek

s fentről nézve is szenvedek,

játssz mindig 

s én bízom benned,

hogy odaát is 

reményt keltesz.

Kálnoky László: Az elvarázsolt pillanat

1

Az elvarázsolt pillanat, mikor
féltett titkokat olvas ki a szem
egy idegen szemből, mikor
a statikus elektromosság
szikráitól sercegő hosszú haj
vízesésében megmártózik arcunk,
mikor egy alig észrevehető,
apró szőrszálra bukkanunk
egy mellbimbó holdudvarában,
mikor belátjuk, hogy nem vezet út
a legszebb testen át sem az örökké
szomjazott lényegig, mikor az utcák
elnyelik távozó lépéseinket,
mikor a megsejtett vetélytárs
letéphetetlen álarcot visel,
mikor téveszmék fojtogatnak,
mikor az aljasságot is
megengedhető eszköznek tekintjük,
mikor végül beáll a zsibbadás
órája, s reszketve kinyújtjuk
kezünket az önismeret
méregkeserű poharáért…

2

A várakozások előszelében
hajladozik a nádkönnyű gyanakvás,
a cseppfolyós szavak patakja
igazat és hazugságot felváltva görget,
két, egymás számára érinthetetlen
szellem áthatol a falakon,
a szobák érett, felhasadt gyümölcse
sötétséget s pondrókat rejteget,
a tudás magva föl nem törhető;
mikroszkópon át látható
véglények úszkálnak az önimádat
tócsájában, de az elégedett arc
csupán önmagában gyönyörködik,
nem szűri tisztává májfoltjait,
szemölcseit és ráncait, a vaksi látás
elmosódott világában lubickol
legszívesebben, már csak ott tud
hibátlanul ragyogni…