Babits Mihály: Szerelmes vers

A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület szeretetét.

Mélységes érctó, érctükör, fémtükör, mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz, ki tudja, mivel van mélye teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek villanásaiban, de mily ritka fém szelleme tudhat így fényleni?

Mély, fémfényü, szürke, népszinü szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!

Kiss Benedek: Valamit adni

Én már csak elfogadni
tudok s tán valamit adni.

Mit adok? Mit adhatok?
Amit az Isten adott.

Mert adott nekem is, nem keveset.
Kincseimnek áldozókövet keresek.

Az vegye el, kinek kincs valóban.
Nem sajnálom. Nekem még sok van.

Örömök szőlője. Bánatok aranya.
Tudni, hogy miért, meddig és hova.

Merengés áfonyája, furcsa szavak.
Éltető sók, életerős savak.

Vigasz is: kudarcok után szivárvány.
Testvér-érzés, hogy ne maradj árván.

Nyugalmat és termő nyugtalanságot.
Csillag-szabadságot – boldog rabságot.

Van benne álmélkodás, rátalálás.
S az ember sokszor egy szóért is hálás.

Hűség serlege nekem már minek?
Vigyétek s töltsetek bele mindenkinek.

Sors ezer karátja, esőcsepp gyöngye.
Ezt mind ráteszem az áldozókőre,

s nektek hagyom – már aki kéri.
Van közte földi, s nem kevés égi.

Haji Haris Bidin: Az ember és a nyugtalanság

A tenger nem mindig kék

 nyugodt

 hullámzó

 viharos

 kegyetlen

olykor gyilkos

Az ember - előfordul - a nyugtalanság

 nyugodt

 békés

 állhatatos

 határozatlan

 kiábrándult

 lázadozó

hevesvérű a forradalomban

Az élet felé

 harmónia

 boldogság

 szenvedés

isteni adomány az élet

az Isteni titokkal

megadás önmagában

 hittel

 istenséggel

 az isteni akarat elfogadásával

 és istennek tetsző kegyes tettekkel

Térdelj le előtte

az Isten írásba fektette

az ő akaratát

Dabi István fordítása

Csoóri Sándor: Télvégi fények

Megy le a Nap. A tó hártyás jegén
hosszú fénycsíkok:
kén-pántlikák tükörbe fagyva.
Föl-föllobban tőlük a szemem
vakítva, sárgán, akár a magnézium.

Város, a szökevényed vagyok, ne tudj róla:
vaáli erdőben vajda jános,
korán vénülő költő, szent és buta,
fehéren izzó férfi, kit szélnek eresztett kutyák
követnek a fekete fák közt.

Micsoda széles ég, micsoda madár-mennyország
a fejem fölött!
micsoda siratnivaló, magas haza,
honnét én már csak a föld alá eshetek,
korhadt szalmával s nyúlszőrrel keveredve.

Lelet leszek majd, érzem: gégémben ólom, foszfor
és rádiumszenny,
elhegesedett szívem helyén egy porrá omlott ország,
mulasztásaim emléke s télvégi fényeké,
mint sírokban talált, régi aranypénzek.

Megy le a Nap. Indulok hazafelé.
A magukra maradt fák a szélben
az eget karmolásszák.
Nem nézek hátra: a hullámzó, fagyos hantokon
hosszúra nyúlt árnyékom kopog.

Mezey Katalin: Fohász utoljára

Istenem, adj eleséget,
harcomhoz halálig ellenséget,
forró egedhez kemény szárnyat,
messzeségedhez merész vágyat,

csókomhoz adj kerek szájat,
szabadságomhoz olajágat.
Szívemre szálljon fényes porhó,
akaratomtól legyek forró,

lábamat növeszd már a földig,
szelek uszálya, nem kőtődik,
eressz bízással, buktatóval,
élni és meghalni valóval.

Oláh András: árnyékban

hibát hibára cseréltünk
s most bennem sötét lesz megint
ujjaimmal körbejárom tested határait
de tenyeremhez kő illik
múltunkhoz betört ablakok…
másodszor is átléptük a határt
s reszkető pincehidegben bekötött
szemmel éljük az utolsó perceket
míg kihalsz belőlem végleg
– mert nem hitted el
hogy a szavakkal ütni is lehet

Juhász Gyula: Imádság a gyűlölködőkért

Én Jézusom, te nem gyűlölted őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Szeretted ezt a szomorú világot
S az embert, ezt a nyomorú virágot.

Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet
És hogy felettünk csak az Úr itélhet.

Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad
Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat.

A megbocsájtást gyakoroltad egyre,
Míg égbe szállni fölmentél a hegyre.

Ma is elégszer hallod a magasban
A gyűlölet hangját, mely égbe harsan.

A gyilkos ember hangját, aki részeg
S a szeretet szavát feszítené meg.

Én Jézusom, most is csak szánd meg őket,
A gyűlölőket, és a köpködőket.

Most is bocsáss meg nékik, mert lehet,
Hogy nem tudják tán, mit cselekszenek.

Lukáts Márta: A búzaszem imája

Bölcsöm a jó, tiszta föld,
amelyben pihentem,
s melyből a vetőmag elhaltával
frissen, üdén kikeltem.
Zöldellö zsenge koromban
fejem hetykén, egyenesen hordtam,
s aztán, ahogy érlelődtem,
Előtted mind mélyebbre hajoltam.
A szél lágy rengésében
álmodozva ringok,
míg a búzavirágok közöttem kéklenek,
és a pipacsok pirosló mécsei fénylenek.
Gazdag életet ígérek!
Megrendülve hallgatom,
hogy egy napon az asztalon,
kenyér leszek, betévő falat...
Istenem, köszönöm végtelen jóságodat,
meg azt, hogy a Tiédhez hasonlóvá
tetted sorsomat.
Veled viselem a nap hevét
és az élet minden keresztjét.
Majd engem is ide-oda hordanak,
csépelnek, halálra ítélnek,
de létem legnagyobb öröme,
hogy ott leszek majd csűrödben.
Ámen.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság
valami végzetes félreértés vezérli
egymás felé tapogatódzó lépéseinket
és nincs föloldás: nem értjük egymást
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok
istent teremtettem a saját képemre és
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt
tévetegen járok üres az elmém üres a szivem
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék
követni talán már erőm se kedvem se lenne
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

egymás nélkül mégsem élhetünk
szükségünk van a másik test melegére
az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni?
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

Somlyó Zoltán: Csönd...

Jó otthon ülni a szürke sarokban,
mikor esőtül nedves a vidék.
Elmélyedni a nyomtatott sorokban,
hogy szomjuhozó lelked is igyék.

Elveszni testben, csak lélekben élni,
míg eső csapja ablaküveged.
Elfelejteni mindent - nem remélni...
Hogy csak az édes csönd legyen veled...

Reményik Sándor: Vágy

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.

Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.

(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.

És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.

És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)

Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.

S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.

Kevin Bynoe: A halál

A halál szükséges
A halál igaz
A halál az mihez
Hozzászokni nem tudunk

A halál az enyém
A halál a tiéd
A halál nem mondja
Készen állok a számodra

A halál sokak számára bánat
A halál nem tudja mi a rokonszenv
A halál bármikor eljöhet
A halállal ki kell békülnöd

Dabi István fordítása

Gyurkovics Tibor: Isten választottja

Akit az Isten rendel
azt soha ne engedd el
fogd a kezét a lábát
a fenekét a bokáját –
abba mindig kapaszkodj
ha lerúg is ragaszkodj
nézd a fogán a fények
futását szemöldökének
varázsát este hatkor
hogy milyen nagy ilyenkor
lesd a körmei ívét
hogy kikaparják ismét
a szemed hogy ne lássad
az elárultatásod
Föltündöklő nyakát nézd
ahogy sohase másét
becsapva és szelíden
ahogy rendeli Isten
Mindent megér a szobája
a melege a mohája
a dunyhája az ágya
az összerándulása
a bőre reszketése
a beleegyezése
a bögye a bibéje
a pihéje becézve
mindent megér ha Isten
elrendeli egyetlen
és szűzi szerelemnek
akit csak neked enged…
Azt soha el ne engedd
legyen kicsike kurva
vagy leány elárulva
akit az Isten enged
az legyen a szerelmed…

Oláh János: Az öregség

nem úgy tör rád, nehogy azt hidd,
mint a vihar,
s nem úgy csap beléd, mint a villám.
Észrevétlenül, hosszan barátkozik veled,
jóakaródnak mutatja magát,
belátást, bölcsességet mímelve udvarol körül,
de el ne hidd egyetlen szavát se,
buja és hazug lepketánca
ifjúi önbecsülésed hernyórágta sebeit
nem gyógyítja be, csupán elfödi.
Most, hogy mindezt tudom,
szeretném elhessegetni magamtól,
szeretnék hátat fordítani neki,
hagynám faképnél,
de hiába,
gúnyos nevetése bőrömön habzik,
a csontomba nyilall,
átmossa agyvelőm.
Bármilyen kínos, bármilyen megalázó,

el kell ismernem, ő is én vagyok.

Áprily Lajos: Menj!

Megállok. Menj! Csak menjen, akiben

magasságokba húzó láz lakik.

Állok s nézem, hogy lépsz a nagy iven

egyik csillagtól másik csillagig.