Kiss Benedek

" Kedvesem, úgy szerettelek,

mint kakasszót a reggelek,

boldog vagyok – szerettelek."

Weöres Sándor: Ars poetica

Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.

Csoóri Sándor: Országlásom a télben

Tíz felé nem futhatok,
tíz halált nem halhatok,
hát kivárom azt az egyet,
amelytől leroskadok.

Országlásom a télben,
hópehely-királyság csak,
száz felé indulásom:
egyetlen indulás csak.

A kegyelem csodája

" A kegyelem csodája, hogy Isten téged választott, hogy akart téged, arra vágyik, hogy a családjához tartozz. A kegyelem keltett életre, hogy Istennel lehess. Kegyelem által van erőd a kitartáshoz, erőd a szolgálathoz, okod a reményre. A kegyelem miatt a halálnak nincs hatalma feletted. Isten minden bűnadósságodat odaszegezte a keresztfára. Kiegyenlítette a számlát, megsemmisítette a tartozást igazoló iratot, és szabaddá tett. Többé nem terhel semmi. Tiszta lettél. Bármit is tettél tegnap, ma olyan könnyű lehet a szíved, mint egy tollpihe. A mennyben senki sem fog így dicsekedni: „Nézd, mit tettem én Jézussal együtt.” Nem, amikor Jézus meghalt a kereszten, akkor minden „elvégeztetett” (János 19:30), Isten minden bűnöd után – amit a bölcsőtől a sírig elkövetsz – azt írta a számlára: „Fizetve.” Ez a kegyelem csodája."

(Számomra ismereten szerző)

Kálnoky László: A „balga szüzek”

Elvásott ízű napokon megismétlődik, ami volt.
Hervadt sorban haladnak el hajdani szerelmeink,
a valaha kicsattanó szépségű bálkirálynők,
arcukon az alkony árnyékaival,
beesett szemük körül ijesztő karikákkal.
Csillagok voltak ők, s elborította virágos
rétjüket az égből lassan hulló szürke hamu rétege,
de megfiatalodva hozza vissza néha őket az álom.
Nem látni ilyenkor arcukat, sem teljes alakjukat,
de ölüket fény derengi be, fölismerjük őket
bőrük tapintásáról, hajuk illatáról.
Nem többek már a múlt kísérteteinél, de mégis
az évek rácsát feszegetik vadul szorongató ujjaikkal,
élesztgetik a kihunyt tűz mélyén alvó parazsat,
beteljesíteni akarják az örökre elmulasztottakat.
És a lanyhán szivárgó vér bennünk még félholtunkban is buzogni kezd,
kezünk ama sosem nyíló ablakokat veri,
ahol a függöny mögött elérhetetlenül aludták álmukat
a balgák, akik szüzességüket hosszú évekig tartogatták,
a bátrabbak elmerészkedtek a legvégső határig,
ott mégis megtorpant szinte mindegyikük.
Mi pedig sokat tudó kézzel, sokat tapasztalt
szájjal undorító lebujokba menekültünk,
levezetni a kínzó, felcsigázott feszítőerőt,
és a kényszermegoldást nyújtó, kétes tisztaságú
fekvőhelyről hányingerrel bújtunk ki egy-egy szürke
kora reggelen, erőnk, fiatalságunk
teljében, valami olcsó pacsulitól
szagló, elfásult, ruganyosságát vesztett
test mellől, mint a párzó állatok. Nem is értem,
hogyan tudhattuk, mi a szerelem,
miért nem süllyedtünk el örökre
az álszent képmutatás tisztes polgári mocsarában?

Gülch Csaba: A kert magánya

A levelek örömmel, némán halnak,

színné érett ereikben az elmúlás,

a kert magányát csak Isten érti,

miként a világ kezdetét is, senki más.

Tar Károly: Barátság

Figyelj!
A tükörben, amit eléd tartok
nem magad látod, hanem
az általam apró életfancsikákból
hirtelen összerakott
magad,
amely jobbnak vagy kevesebbnek
mutat,
de valóságosabb minden
szembenézésedkor látott
aranyozott képpel,
mert barátaid tükrében mutatkozó
egymásra rakott képed
a te igazi arcod.
Nem lehetsz több annál,
amit mi beléd látunk magunkból.
Látod?!
Ez a szép…
Magányod kérge alatt könyökölve,
magamról feledkezve,
magamnál inkább
vigyázok reád.

Locsmándi László: Ha egyszer…

ha egyszer nagyon-nagyon fázol
itt vagyok: téged-váró jászol

ha egyszer majd sírnál hajnalig
szemem partján rád-váró ladik

ha egyszer a remény ellobog
itt vagyok: hallgató templomod

ha egyszer nem lesz már vigyázó őröd
itt vagyok: varjút-verő csőszöd

ha egyszer hull hull hull a levél
itt vagyok: ne félj, nyugodt legyél

Tóth Erzsébet: Nem oszt, nem szoroz

Semmi sem lett
 úgy, ahogy vártad,
hirtelen halál helyett
 hirtelen öregség

lett, szerelem
 helyett évek
óta a befelé
 csordogáló könnyek,

közben a szüntelen
 mérlegelés,
te nem is tudtál róla,
 hogy versenyen

vagy,
 vagy voltál,
de az eredményt naponta
 tudomásodra

hozzák.
 Egy kis pipacs
szirma a komoly
 súlyok mellett,

nem számít, nem
 oszt, nem szoroz,
nem létezik,
 könnyûnek találtattál.

Nem baj, nem
 fáj. Bízz hát
örök barátodban, a
 szélben, egyszer

puha karjaiba vesz,
 messzire szállít innen,
és a mázsálók
 nem téged mérnek.

Gülch Csaba: Az első

(Sirálynak)

Legjobban az első szög kínozza meg,
szaggatja, tépi fel a kereszt húsát.
Hófehér lepelben vacog, remeg,
húsvétot vár a gyarló nyomorúság.

Legjobban az első csend gyötör,
az első néma perc, a törékeny hallgatás.
Kósza álmokra szakad az éjjel,
az ébredés fénye lopott látomás.

Legjobban az első könnycsepp éget,
mohó tűzként iramlik arcomon.
A sós parázsban szomjazó remények
gyöngysorrá fagynak a friss havon.

Legjobban az első ígéret fáj,
az üvegtócsák hamis ragyogása.
A jég verte gyümölcsös magányában
magunknak hitt éden földi mása.

Legjobban az első szirom sérül,
a teremtés titkát perzseli a nap,
mikor a tükör kopott szegletében
az ezüstlő bűnök elénk hullanak.

Legjobban az első imát féltjük,
a szívből felrémlő hangokat.
Isten mosolya az örök válasz,
a tó vizén virágzó alkonyat.

Szekeres Mária: Életálmodás

Álmodva jártam át a világot.
Uram, Te voltál velem.
Mutattál ezer virágot,
szenvedést, fájdalmat,
mit álmodva kóborolva
összeszedegettem.
Álmodva jártam át a világot,
míg egyszer Rád nyílt szemem,
s a világon, föld fölött járok,
mutatod, Benned álmodva,  a világot,
s megérkezésig, Beléd ébredésig,
fogod a kezem.

Daniel Hevier: Valamelyik város valamelyik állomása

Hová megy ez a vonat?
Oda, ahová a könnyeinket hullattuk,
oda, ahol eltűnt
gyermekkorunk ege-pokla,
oda, ahová elrepültek a zöld madarak,
visszafelé evezve szárnyaikkal…
A tűz visszatér a gyufába,
az arc a tükörbe,
és én jegyet kérek
a Tegnapba.
És tudom, hogy sose lehet elég pénzem
erre az útra,
még ha magammal fizetnék is.

Tóth László fordítása

Daniel Hevier: Árnyak és a hozzájuk tartozó emberek

Minden pillanatban beleütközöm valakibe.
Egyikük sem árulja el magát semmivel.
Semmit sem tudok róluk.
Ők sem tudnak magukról semmit:
különben nem olvasnának horoszkópokat és verseket.

Nem ismerem ki magam abban,
aminek jelentőséget tulajdonítanak.
Óvatosan kerülgetjük egymást, mint a rókák.
Ősi ösztönök munkálnak bennünk.
Biztos távolságból méregetjük egymást.
Mindenki legalább egyméternyire a másiktól.

Hogy elegendő helyünk legyen ütni.
Vagy menekülni.

Tóth László fordítása

Parancs János: Ha szólít a hang

El kell indulni bátran

hátra se nézve

berántani az ajtót magad után

akiket szeretsz

úgy is veled maradnak

egy ideig még bármit megtehetsz

legalábbis azt hiszed

a magad ura vagy

most még válogathatsz

a kacatok közül melyiket

viszed magaddal a vágyat

csaknem ötvenévesen

megtépázott sóvárgásodat

egy emberibb igaz világ iránt

ami egyre távolibb ködkép

mágnesként vonz mégis

hív és csalogat maga után

lódulj hát indulj el végre

ne lankadjon sohase reményed

hogy a halálban végül elérjed

Rákos Sándor: A bűnhődés

                itt jöttem
                valamikor
                ezer lábbal
                léptem
                ezer szemmel
                láttam
                ezer füllel
                hallottam
                tízezer kézzel
                fogtam
                százezer ujjal
                tapintottam
                erőm
                eget ostromolt
                most
                botladozom
                emésztő napod alatt
                zsákhordó
                aki nehéz súlyt cipel
                lábam
                megroggyan
                vakon
                a látásra
                süketen
                a hallásra
                bénán
                a fogásra
                zsibbadtan
                a tapintásra
                erőm elpárolgott
                emlékeim
lakatként
önmagukba csukódnak
fejem fölött
a nap kialszik –
bűnhődnöm kell
mielőtt az éj fedele
reám csapódna