Radnóti Miklós: Rejtettelek

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

1942. február 20.

Hervay Gizella: Csend

Színeimet pazaroltam,
s most hűséggel visszatérek
a színtelen szavakhoz s
a szerelemhez.

Az igazi szerelem színtelen,
hallgatag, mint a hétköznapok.
Csak az énekel, aki vár valakit.
Az egymásra kulcsolt kezek hallgatagok.

Gyurkovics Tibor: Naphimnusz

Ahogy a fűben ülök és
az arcomat a napba tartom,
úgy töri át a napsütés
mintáival törékeny arcom,

hogy villogok és meredek,
a fényeken kiéleződöm,
úgy hordom ezt a meredek
hegyes ruhát, ami a bőröm.

Segítsetek! Sebesedem,
sokasodnak a fényes üszkök
madársújtotta testemen,
napok nyalábja, nem kell ütnöd!

magam magamtól szétesem,
mint lógó ember a kötélen –
eddig is csak egy képtelen
erőfeszítés adta élnem.

Pilinszky János: Akár a föld

Akár a föld, hol mozdulatlan

szárnyalok majd és porladok;

akár a víz, olyan közel van

a sírás ünnepélye. 

Kántor Péter: Ezután már egy más időben

                  Évának

Ezután már bárhova megyek,
bármi történik, bármit teszek,
házadon ablak már nem leszek,
s nem leszel ház, ha bújó leszek.

Ezután már semmit se együtt –
nem soroljuk, ez jó, ez rossz volt,
csak én: mikor szült, mikor őszült,
mikor a vizsgáira készült.

Ezután már csak alszol, alszol,
s ugyanazt álmodod örökké,
hogy mi nem cséplődünk törekké,
nem válunk zúzalék kövekké.

Ezután már egy más időben
ülök egy padon a Vérmezőn,
ülök, ülök, nélküledőben,
ezután már egy más időben.

1988. május

Radnóti Miklós: Őrizz és védj

Álmomban fú a szél már éjjelente
s a hófehéren villanó vitorlák
csattogva híznak messzi útra készen.

Úgy írom itt e lassu költeményt,
mint búcsuzó, ki ujra kezdi éltét,
s ezentúl bottal írja verseit
szálló homokra távol Áfrikában.

De mindenünnen, Áfrikából is
borzalmas sírás hallik; rémitő
gyermekét szoptatja nappal, éjjel
szederjes mellén a dajka idő.

Mit ér a szó két háború között,
s mit érek én, a ritka és nehéz
szavak tudósa, hogyha ostobán
bombát szorongat minden kerge kéz!

Egünkre láng fut és a földre hull
az égi fényjelekből olvasó,
fájdalom kerít körül fehéren,
akár apályidőn tengert a só.

Őrizz és védj, fehérlő fájdalom,
s te hószín öntudat, maradj velem:
tiszta szavam sose kormozza be
a barna füsttel égő félelem!

Takaró Károly: Kérdések a Bibliában

" Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" (1Kor 10,12)

*

Takaró Károly: Kérdések a Bibliában

Csoóri Sándor: Szőlőhegy, háború előtt

Akkor még nem volt háború
s nem voltak itt ez értelmetlen kövek és gerendák:
a pusztulás anyajegyével megjelölt romok –
A pincék homlokán, fönt, napóra villogott.

Egyetlen hosszú nap volt itt a nyár,
egyetlen hosszú nap volt itt az életem.
Ültem hullámzó cseresznyeágon, drótként kifeszült szeleken
s nem is emlékszem igazán:
gyerek voltam-e vagy madár.

Akkor még nem volt háború
s nem voltak halottaim, kik az idő törmelékei közt
feküsznek, mint a rongybabák –
Vasárnapló legények itták a vad novát
s nézték a csonka Holdat: isteni rézfokos volt,
melyet egy betyár az ég gerendájába belevág.

Akkor még nem volt háború
s nem kellett egyetlen szorongás
és egyetlen bosszú bűvöletében élnem –
Úszott a Nap a szarvasok szemében
s szép neve volt a Földnek,
gyermeki szép neve volt.

Birsalmasárga hegy, pincék és seregélyek,
a piros szőlővessző időmön átparázslik.
Mindenütt nyár van most is,
de ez már másik –
visszhangot keresek és társakat, hogy éljek.

Garai Gábor: Bizalom

Elmondja Sunyovszky Sylvia

S ha százszor is becsapnak és ezerszer
csalódom abban, kinek szívemet,
mint álmából a rózsát, kitakartam,
s ha éppen az árul el, kit életemmel
fedeztem én,
s ha tulajdon fiam
tagad meg,
és ha nem harminc ezüstért,
de egy rongy garasért adnak el engem
barátaim,
s ha megcsal a reménység,
s ha kudarcaim térdre kényszerítenek
és elátkozom már, hogy megszülettem,
s ha csak a bosszút hizlalja a hála
híveimben,
s ha rágalom kerít be,-
akkor se mondom, hogy nem érdemes!

Akkor se mondom, hogy nem érdemes
hinni az emberben, akkor se mondom,
hogy megélek magam is, néptelen
magányban, mert irgalmatlan az élet. -

De csöndes szóval eltűnődve mondom:
bizalmam sarkig kitárult kapu,
nem verhet rá lakatot a gyanú;
ki-bejár rajta bárki szabadon.
Egy besurrant csaló tiszteletére
nem állítok őrséget tíz igaznak!

Kit tegnap itt gyöngeség bemocskolt,
megtisztálkodva megint betérhet újból;
ki kétélű késsel jött ide ma,
köszönthet holnap tiszta öleléssel!

Nem, nem a langy irgalmat hirdetem.
Nem hirdetek bocsánatot rossznak,
kegyelmet a hazugnak,
nem tudok
mentséget a könnyes képmutatásra,
s az öngyilkos szenvelgést gyűlölöm,
akár a nyers önzés orvtámadását.

De hirdetem, hogy bűneink mulandók!
Mint mamut és az ősgyík, a múltba
porlad a gyűlölet és a gyanakvás;
dühünk lehűl,
csak szerelmünk örök.
S halandó gyarlóságai között
csupán maga az ember halhatatlan.
Kérlelhetetlen gyötrelmei ellen
irgalmas vára bizalomból épül;
s az önmagával vívott küzdelemben
csak jósága szolgálhat menedékül.

/1964/

Kerék Imre: Fa

nézd ezt a görbefát ahogy
önnön belső terében áll
s hangtalanul szívósan őrli
gyökerével a csontkopár
sziklakövet tanuld fegyelmét
ahogy az örvénylő időben
kitartón dacol a szelekkel
mint valami pompeji őrszem
a lombját perzselő napot
sebtépő fagyok éles körmét
tűrve formálja magát véglegessé
s bár tudja sorsa csak percnyi öröklét
ágai között fészket óv
csipogó életeket ringat
kérge alatt álca báb áttelel
csúcsán tollászkodik az esti csillag
s vele együtt egy égboltot emel míg
küldetését végre betöltve
ős nyugalommal félelem
nélkül zuhan alá a völgybe

Kányádi Sándor: Fecske nélkül szálló alkonyatban

Elsüllyedt a jegenyék árnyéka is már.
Ó, éjszakába feneklő kajakok!
Gyalog kell menned, fogd ezt a pislán
hunyorgó-füstölgő csillagot,

vezessen és, ha kialszik, dobd a tóba,
– sötétben is megleszek reggelig –
iszapba, hínárba burkolózva
odalent majd gyöngyöt könnyezik.

Sóhajt a víz, a jegenyék
megborzongnak,
szitálni kezd a bánat s tán az eső;
míg keresgélem a marasztaló szókat,
sarjad a csönd és eget-földet benő.

Már a fecske nélkül szálló alkonyatban
éreztem, kedves, hogy nélküled maradtam.

1967

Madár János: Azért szeretlek

Azért szeretlek,
mert szereted József Attilát,
Ady Endrét.
Versekben létezik
törékeny arcod,
és nyelveden viszed
a szavak
édes rendjét.
Nem szólsz,
csak
árnyéknyi csöndben
énekelsz.
Csillag jeleket rajzol
hallgatásod,
és kitárt tenyeremből
naponta
útrakelsz.
Körmeim félholdjait
küldöm el
utánad.
De az ölelés
fényes emléke
lassan
a lelkünkre
szárad.
Föloldódnak
a tárgyak
gyermekeink
szét szórt
játékaiban.
Az üveg golyók
mögött
egy dal
félszegen
elsuhan.
Világgá gurul minden,
ami volt,
és ami lehetne.
A jövendő is
hamvadó tűz már,
pedig a kagyló
és a tenger
csak szeretne, szeretne.
Indulna velünk
a tisztaságban morajló
égen,
hogy a végtelen
hulláma te lehess:
utolsó menedékem.

Károlyi Amy: Kipiheni magát a lélek

nincs keresés
csak megtalálás
ez a végső hazatalálás

Tedd ezt. Ne tedd ezt:
véget érnek. ellentétek
mint a bárányok összeférnek.

Kipiheni magát a lélek.
Összebékülnek napok-éjek,
volt aratások, volt vetések.

Nincs erény és nincs vétek
valótlanná válnak a tények
mint messzi harang-kondulás
elhangzottak az emlékezések

nem fojtogatnak többé kötések
képzelhetetlen szabadon
ring ama messzi kék tavon
kipiheni magát a lélek

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Tóth Erzsébet: Emberi számítás

Meghalok, kislányom.
Mondja Anyám köszönés helyett a telefonba.
Mi lesz velem, ha te meghalsz?
Kellene mondanom, de nem mondom.
A legfontosabb,
amit megtaníthatsz a gyerekednek:
tudjon élni nélküled, ha már nem leszel.
Még nem tudom, megtanított-e, hiszen még él.
Meghalni? Hogy jut eszedbe ilyesmi?
Viccelek, egy bohócrepülőn szállok veled,
huss, ki ebből a világból,
ahol csak komolytalan ideig lehet élni.
Tudom, hogy van még vagy tíz éve
emberi számítás szerint.
Nem tudok emberi számítás szerint élni.
Hiszen amíg ezeket a sorokat írom,
lehet, hogy már nem is él.
De él, mert már két éve
nem merem megmutatni neki
az új verseimet, semmit.
Hazudok neki. Félek, megbántanám.
Félek, nem ért belőle semmit.
Félek, a legutolsó képét,
a levendulásat nekem kell befejezni.
Kell még pár pötty pipacspiros
a levendulák közé.
Félek, nem merek hozzányúlni a képéhez.
Még akkor sem, ha az én kezem
az ő keze lesz már akkor.
Soha nem lehet az én kezem az övé.
Hiába érzem kezemen kezének melegét
ahogy szelíden rátette hároméves kezemre,
és vezette a papíron és írni tanított.
Megtanított, mondhatom büszkén.
Nemrég odaadtam neki egy régi könyvemet,
pár nap múlva ugyanúgy
feküdt az ágyon mellette,
mint mikor odatettem.
Ott haldokolnak együtt.
A verseim együtt halnak vele.
Csak a régi életéből emlékszik valamire.
Az idő elszállt egy pillangóval.
Mikor jössz?
Holnap, holnapután.
Az mikor van?
Szombat, vasárnap.
Mikor?
Mikor, mikor, nincs neked naptárad?
Nincs. Hozzál nekem egyet.
Jó, viszek. Csak ne halj meg. Megígéred?
Meg. Mikor jössz?
Holnap.
Nem biztos, hogy azt én már megélem.
Egy éjszaka és egy reggel. Aztán már holnap.
Ülj be egy taxiba, és gyere most.
Taxiba?
Taxiba nem ülünk a taxisblokád óta,
emlékszel?
Mi az a taxisblokád?
Aludj jól, Édesanyám.