Péntek Imre: Süppedés

Kéz a levelet összetépi -
Valami nem akar véget érni -
Fojtogatnak elvághatatlan
szálak a nyúlós virradatban...
Virradat ez, vagy felhomálylás?
Idegenné tesz a belátás.
Arcunk annyiszor kitapogatva,
hogy a bőr elvásik rajta.

Belesüppedünk lassan a lomha
engedékeny irgalomba;
kisimulnak összegyűrt évek,
s minden, minden a helyére téved.

Prókai Árpád: Az óra és a hit

" A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." 

(Zsid 11,1)

Egyszer egy egyházi iskolát meglátogatott a lelkipásztor és megkérdezte az ott tanító kántortanítót: Mondja csak, hány óra alatt tanította meg a gyerekeknek, hogy mit jelent a hit? A kántortanító elmosolyodott és azt mondta: Tiszteletes úr, nekem ez egy órámba került.  Hogyan? Egy órát magyarázott a gyerekeknek ilyen elvont dologról, mint a hit?  Nem, mondta a tanító. Nekem erre ráment a régi, értékes zsebórám. Így egy órámba került. No és hogyan csinálta ezt? Leültem a gyerekek elé a katedrára, magam elé tettem az órámat és azt mondtam: Én ezt az órát nagyon szeretném nektek adni, úgy hogy nektek adom. Óriási kincs volt a század elején egy ilyen zsebóra. Pláne a tanító úrnak a zsebórája. Persze a gyerekek ámultan nézték, és egyik sem gondolta komolyan. Minden gyerek ült a helyén és nem mozdultak. A tanító újra mondta: Ezt az órát nektek akarom adni. Egymást böködték a gyerekek, kuncogtak, és tanácstalanok voltak. Végül egy kislány, a legkisebb, mert azok a legbátrabbak, felállt s azt mondta: Tanító úr, ezt tényleg nekem tetszik adni? Akkor kérem. Kiment a katedrához, kinyújtotta a kezét és zsebre tette a tanító bácsi zsebóráját. Helyrement. Így telt el az óra. Szünetben a gyerekek pusmogtak, mikor adja vissza. Meg is kérdezte az egyik: Nem kell visszaadnia a zsebórát?  Miért kellene? – kérdezte a tanító bácsi. Megmondtam, hogy nektek szeretném adni. Ő elhitte, elfogadta, ez az övé! Kijött érte, elkérte tőlem, kinyújtotta a kezét, tehát az övé lett az órám! De hát mi nem gondoltuk komolyan! Ha ezt tudom, én mentem volna ki érte! Azt hittük, csak viccel a tanító úr! - hangzott innen is, onnan is.  Megmondtam gyerekek, miért nem hittétek? Így lemaradtatok. S tudjátok gyerekek, Isten ugyanígy adja nekünk az örök életet.

Te melyik gyerek vagy? Ülsz a helyeden és tűnődsz? Mert Isten megüzente, hogy nektek akarom adni mindazt az ajándékot, amit Jézus megszerzett nektek a Golgotán. Az a tiétek. Legyetek olyanok, mint az a kislány. Odamenni, átvenni és azt mondani: Köszönöm. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága.” - Komolyan vesszük-e azt, amit Isten nekünk megígért, valóságként vesszük-e? Vagy tűnődünk rajta, hogy igaz lehet-e? Úgy nem lehet dönteni, hogy helyemen maradok és tűnődök. Oda kell érte menni. Aztán a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Nem tudom, hogy az ígérete igaz-e a tanító bácsinak, ezt nem látom, de mivel mondta, meg vagyok róla győződve, ezért kinyújtom a hitem, a kezem. Ez ilyen egyszerű.

Imre Flóra: Comjat

Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Gősi Vali: Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét
ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat                                                     
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)

Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál

B. Tomos Hajnal: Pogány passió

Egyszer csak rájössz:
mindened megvan
a szemhéjad mögött
s mindened elszórtad,
mint szántott sorok között.

Háttered számlálatlan tél
s te itt vagy mégis győztesen
ebben a zöld-zöld,
éles fű-zengésben,
akárha újszülött bogár
sétálgatsz fényesen,
túlélő, kit csak következő
lépése érdekel.

Minden voltál:
akváriumba dugott hal,
s nemtelen titán,
mint régi seb,
most heged lilán
meggyötört érzelmi
intelligenciád.
Immár egyetlen vagy,
mondhatni szende,
s csak nézel mosolyogva,
határtalan messze,
akárha magadba –
nézel derűsen, mint kő-Buddha

Székely János: Köszönet

  Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
  Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
  Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
  Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

  Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
  Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
  Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
  Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

  Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
  Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
  Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
  S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

  Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
  Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
  Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
  S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

  Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
  Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál  énmiattam,
  Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
  Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Petőcz András: Csöndes várakozás

 Weöres Sándor-variáció  
  
Madárka örül, madárka sír.
Halk nevetések. Mozdulatok.
Madárka sír, madárka örül.
Teszek-veszek. Örülök és sírok is.

Mozdulatok. Halk nevetések.
Nézem a szemed. Az arcod.
Milyen egyszerű lenne, ha!
Egymást kiegészítő tényezők.

Vallomás is lehetne. Lehetne az is.
Vad és vadász, meg a Leghatalmasabb.
Vadászat? És te: vadként menekülsz?
Sebzett vad: futok. Leghatalmasabb.

És persze: Rengeteg Erdő.
Benne játék, meg harc, meg pusztulás.
Örömöd, sírásod figyelem.
És várok. Csöndesen várakozom.

Oláh András: esőben

hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat

elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek

füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat

egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat

Petőfi Sándor: Az Alföld

Elképesztő daru invázió a gyönyörű Hortobágyon!


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július

Székely János: Tudom én, kedves

  Tudom én, kedves, hogy sosem leszel
  Törvényben sem és bűnben sem a társam.
  Tudom, hogy nincs, és már nem is lehet
  Jogom, hogy magam életedbe ártsam.

  Tudom én, kedves, hogy virágaid
  Énnekem már csak bánatot teremtenek.
  És mégis boldog és hálás vagyok
  Azért, hogy vagy, és azért, hogy szeretlek.

  Fellombozol, mint csonka fát a komló.
  A legnagyobb rossz és a legnagyobb jó
  Vagy énnekem a földön és égen.

  Láng vagy mely perzselt míg körülöttem lengett,
  De távolabbról éltet és melenget:
  Elvesztett társam, megnyert kedvesem.

Petőcz András: Ekbatana rettegése

                ismeretlen perzsa költő-variáció

Titok vagy, Nagyúr, Titokzatosság,
Sejtelem vagy, Nagyúr, Sejtelmesség,
Gondolat vagy, Nagyúr, Örökös Végiggondolás,
talán nem is vagy, Nagyúr, talán nem létezel.

Mondják, Teremtő vagy, Nagyúr, Akarat,
mondják, Te alkottál minket, Nagyúr, mondják sokan;
azt mondják, mi alkottunk Téged, Nagyúr, beszélik,
és kételkednek Erődben, Nagyságodban.

Pedig Vízözön vagy, Nagyúr, Pusztulás,
seregek vonulnak Neved kiáltozva, Nagyúr,
és Törvényeid előtt nem áll meg emberfia.

Nem tudom, ki vagy, Nagyúr, és nem is kutatom.
A város, amelyben élek, féli Hatalmadat, Nagyúr;
Ekbatana utcáin sokan rettegik újra-jöttödet.

Vörösmarty Mihály: Szózat

Elmondja Sinkovits Imre

Hazádnak rendületlenűl
Légy híve, oh magyar;
Bölcsőd az s majdan sírod is,
mely ápol s eltakar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Ez a föld, melyen annyiszor
Apáid vére folyt;
Ez, melyhez minden szent nevet
Egy ezredév csatolt.

Itt küzdtenek honért a hős
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai.

Szabadság! Itten hordozák
Véres zászlóidat
S elhulltanak legjobbjaink
A hosszu harc alatt.

És annyi balszerencse közt,
Oly sok viszály után,
Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.

S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
„Egy ezredévi szenvedés
Kér éltet vagy halált!”

Az nem lehet, hogy annyi szív
Hiába onta vért,
S keservben annyi hű kebel
Szakadt meg a honért.

Az nem lehet, hogy ész, erő
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Egy átoksúly alatt.

Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.

Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.

S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.

Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar;
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.

A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.

Zágorec Csuka Judit: A zuhanás

Mennyi esés, landolás,
zuhanás a semmibe.
Mennyi újrakezdés, áhitat
a jóra, virágbontásra,
kijózanodásra.

Mennyi elveszett pillanat,
elfojtott érzés, gyáva
visszavonulás.
Mennyi kietlen út, sivatag
trópusi erdők helyett.

És mégis a zuhanás erősít,
felemel.

Jász Attila: Pislákoló villanykörte

Faustyna nővér Melanie De Biasiót* hallgat

Nagyon messziről
azt hiszem, a kezeddel énekelsz, csalogatod elő
magadból a hangot. szinte egy-egy hangot csak,
nyugodtan, hisz ideje van ennek is. ahogy minden
annak a néhány hangnak a megszületését segíti.
a hangszerelés alázata és tisztasága. olykor a
fuvola hangja. megnyugszom, hogy megtaláltalak.
tudom, hogy mindig velem maradsz. bennem.
igen, ez is szerelem. minden igazi élmény az.
néhány hang után tudtam, hogy megvan. megvagy.
néhány kép után ismertelek. tudtam, ki vagy.
ugyanabból a világból jöttünk. értelek. messziről.


Terv nélkül

mintha vak lennél, látom a mozdulataidat a sötétben.
minimális fényben. mint egy fekete-fehér álomban.
jössz elő, egyre. bújsz bele a zenébe, felöltözöl.
és belém költözöl. csukott szemmel egyensúlyozol.
lassan építkezel. nagyon lassan, alig vesszük észre.
annyira profi vagy. hosszan kitartasz egy hangot.
nincs idő. ez a varázslat. tudom, hogy közben sírsz.
nem baj. fohászkodni nem lehet száraz hangon.
attól lesz igazán meleg és tiszta. nincsenek terveink.


Mindig így

a színpad is lehet templom. nem kellenek hozzá
vonósok. de segít, ha vannak. sokat nem változtat.
a hangod vezet a sötétben. a templom fehérre meszelt
falai között. fehér ruhában állsz. énekelsz. vagyis
létezel. intenzíven. amíg besötétedik. hogy fekete-
fehér legyen minden. megint. itt már csak jó és jó
van. minden rossz felszívódott. eltűnt. párolog
belénk lassan a tisztulás. talán nem volt mindig így.


Nagyon

a hang nem adottság, hanem lélek kérdése. bocs.
a technika csak segít kibontani. ne maradjon bent
végleg. a hangszerek is csak csomagolják, óvják
a születést. segítik világra jönni. nem könnyű.
nagyon kell érezni. nagyon alázatosnak kell lenni.
nagyon veszélyes abbahagyni egy számot. nem
tudod, mi jöhet a pillanatnyi csönd után. a legszebb
árnyék fekszik mögöttem és vigyáz rám. nagyon.


Hozzád simulunk

csettintesz csak, és a dallam hozzád simul.
fátyol terül ránk. nem látunk tisztán. csak
amit te akarsz. amit te mutatsz. franciául
meséled el. annyira melegen, ahogy csak
lehet. egy anya burkolja fénybe gyereke
fejét. szerető vonja be a másik bőrét ennyi
szeretettel. csettintesz csak látszólag,
de hozzád simulunk, ahogy csak szeretnéd.


Nem izgulok

tőled tanultam meg bízni a szívemben.
pedig nem mondtad soha. kinyitod ezt
a kis füzetet folyton. a szívemet. és azt
sugallod a hangoddal, bízzak benned.
bízzak magamban. szívemben. hagyjam
csak nyitva azt a füzetet. ne izguljak.

 Melanie DeBiasio - No Deal


*  Melanie De Biasio belga jazzénekesnő. Lemezein és koncertjein különleges kifinomultsággal, érzékenységgel és átéléssel énekel és fuvolázik. Zenéje túlnő a műfaj keretein, bárki számára élvezhető. Lényéből különös, visszafogott erő sugárzik. Amit a színpadon remekül használ.