Birtalan Ferenc: Míg megnövök

Engem ne emeljen a magasba senki,
ha nem tud addig tartani,
míg tényleg megnövök.
Guggoljon ide mellém,
ki nem csak hallani,
de érteni akar,
hogy közel legyen a szívdobogásunk.

Birtalan Ferenc: Töprengő

Egészen más
Kiskati szeme, orra, szája
pontosan olyan, amilyennek lennie kell.
Érthető, hogy szerelmes vagyok Kiskatiba.

Az én szemem, az orrom meg a szám
egészen más, mint az övé,
és mégis azt mondta,
hozzám jön feleségnek.

Birtalan Ferenc: Valamit mondanék neked

Valamit mondanék neked.
Valami szépet,
hogy minden fontos itt
hogy kell az ének,
és érdemes volt
- ellenünk hiába tört akármi -
ezt a reményt hazudó
márciust kivárni.

Valamit mondanék neked,
ameddig szólni szabad,
amíg az ibolya-égre
a halál ki nem tagad,
s pecsétjét szánkra üti
a kozmikus csöndnek.
Valamit mondanék neked,
ha a szótól lenne könnyebb.

Valami titkot mondanék.
Csak én tudjam s te tudd.
De lesz-e hírvivő szél,
s ha lesz, füledbe jut?
S ha hallod, érted-e,
miért vacog, remeg
ez a nagyfiú-költő,
ha valamit mond neked?

Birtalan Ferenc: Kiszámolásig

hogy mitől ilyen ez a novemberi reggel
nem tudom
talán az esti zümmögés utóhatása
talán a köd mögüli fény
vagy mert szél se sír a rossz ajtó alatt
ahogy gyerekkoromban kályhaszó
tutulnak az ördögök mondta anyám
akolmeleg volt ringató

mit kamra mélye rejt
most elvagyok
a derekam fáj ugyan
de pulzusom szívem nyugodt
rossz gondolat se bánt
az agy kémiája
közömbösség a megszokott iránt
elfogadom mit nem lehet
az elmúlást magányt

a nap előttem
történhet bármi még
e csöppnyi fény
estig minden bajt kivéd
délután lefekszem
a suliból megjön a lányom
s miként ha velem van
a szokott tervben
sétára invitálom
nem baj ha nem megyek
kérdi aggódón-figyelve
meg ne bántson
ugyan mondom
pihenj nyugodtan persze
Cicám kis bolondom
felnőtt ennyi
hiába fáj
kell hogy magává akarjon lenni

rozsda mindenütt
amolyan halálnyom
nem taszít kicsit lever
unja a város is ásít
november középső vasárnapja jön
se ring se meccs
levelek potyognak szél piheg
várunk a kiszámolásig

Csoóri Sándor: Reggel a kertben

- csonka szonett -
  
Nyílik a reggel, mint a boltok
és minden itt van, ami kell nekem:
akácfa, bodza, zsörtölődő dongó
s a domb árnyéka nyitott könyvemen.

Sokan állítják, hogy meghaltam régen
s kamillás rét vakondja temetett.
A borzas hírt az újság is megírta
és ha megírta, csak igaz lehet.

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít!
De hogyha mégis: ez a túlvilág itt,
ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,

honnét egy hangya indul el a végtelenbe
gyűrűs fűszálon, utána lassan én is -
S a hosszú úton nem várhat több halál.

Péntek Imre: Süppedés

Kéz a levelet összetépi -
Valami nem akar véget érni -
Fojtogatnak elvághatatlan
szálak a nyúlós virradatban...
Virradat ez, vagy felhomálylás?
Idegenné tesz a belátás.
Arcunk annyiszor kitapogatva,
hogy a bőr elvásik rajta.

Belesüppedünk lassan a lomha
engedékeny irgalomba;
kisimulnak összegyűrt évek,
s minden, minden a helyére téved.

Prókai Árpád: Az óra és a hit

" A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." 

(Zsid 11,1)

Egyszer egy egyházi iskolát meglátogatott a lelkipásztor és megkérdezte az ott tanító kántortanítót: Mondja csak, hány óra alatt tanította meg a gyerekeknek, hogy mit jelent a hit? A kántortanító elmosolyodott és azt mondta: Tiszteletes úr, nekem ez egy órámba került.  Hogyan? Egy órát magyarázott a gyerekeknek ilyen elvont dologról, mint a hit?  Nem, mondta a tanító. Nekem erre ráment a régi, értékes zsebórám. Így egy órámba került. No és hogyan csinálta ezt? Leültem a gyerekek elé a katedrára, magam elé tettem az órámat és azt mondtam: Én ezt az órát nagyon szeretném nektek adni, úgy hogy nektek adom. Óriási kincs volt a század elején egy ilyen zsebóra. Pláne a tanító úrnak a zsebórája. Persze a gyerekek ámultan nézték, és egyik sem gondolta komolyan. Minden gyerek ült a helyén és nem mozdultak. A tanító újra mondta: Ezt az órát nektek akarom adni. Egymást böködték a gyerekek, kuncogtak, és tanácstalanok voltak. Végül egy kislány, a legkisebb, mert azok a legbátrabbak, felállt s azt mondta: Tanító úr, ezt tényleg nekem tetszik adni? Akkor kérem. Kiment a katedrához, kinyújtotta a kezét és zsebre tette a tanító bácsi zsebóráját. Helyrement. Így telt el az óra. Szünetben a gyerekek pusmogtak, mikor adja vissza. Meg is kérdezte az egyik: Nem kell visszaadnia a zsebórát?  Miért kellene? – kérdezte a tanító bácsi. Megmondtam, hogy nektek szeretném adni. Ő elhitte, elfogadta, ez az övé! Kijött érte, elkérte tőlem, kinyújtotta a kezét, tehát az övé lett az órám! De hát mi nem gondoltuk komolyan! Ha ezt tudom, én mentem volna ki érte! Azt hittük, csak viccel a tanító úr! - hangzott innen is, onnan is.  Megmondtam gyerekek, miért nem hittétek? Így lemaradtatok. S tudjátok gyerekek, Isten ugyanígy adja nekünk az örök életet.

Te melyik gyerek vagy? Ülsz a helyeden és tűnődsz? Mert Isten megüzente, hogy nektek akarom adni mindazt az ajándékot, amit Jézus megszerzett nektek a Golgotán. Az a tiétek. Legyetek olyanok, mint az a kislány. Odamenni, átvenni és azt mondani: Köszönöm. „A hit pedig a reménylett dolgoknak valósága.” - Komolyan vesszük-e azt, amit Isten nekünk megígért, valóságként vesszük-e? Vagy tűnődünk rajta, hogy igaz lehet-e? Úgy nem lehet dönteni, hogy helyemen maradok és tűnődök. Oda kell érte menni. Aztán a hit „a nem látott dolgokról való meggyőződés.” Nem tudom, hogy az ígérete igaz-e a tanító bácsinak, ezt nem látom, de mivel mondta, meg vagyok róla győződve, ezért kinyújtom a hitem, a kezem. Ez ilyen egyszerű.

Imre Flóra: Comjat

Provanszál lovag búcsúja kedvesétől

Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.
Nem zúgolódó szívvel indulok:
Láttam hőségben reszkető napot,
És ebbe a végső számkivetésbe
Elkísér a két szemed édessége,
Ahogy a vigasztaló, gyönge hold
Elkíséri az úton baktatót
Emlékeztetve a nap melegére:
Velem marad az egyszer volt öröm
Ezen a szélső, hosszú délkörön.

Velem marad a kezed és a szád,
A szempilláid árnyas erdeje,
S jobban véd, mintha páncél rejtene;
És hogy néztél, az rám süt mindörökre
Esendő testem fényköpenybe födve,
És melegít a tested melege,
A két karod, s hogy öleltél vele,
S beleragyog ebbe a lassú ködbe
Az emlék, csillaggá izzítva át
Ajkaimon az ajkaid nyomát.

És most és mindörökre tűzözön:
Combizmaid combizmaim alatt
S a két kezem között a derekad,
És amíg a kettős éjszaka késik,
Megérinteni tüzes kristálytűit
Mellbimbóidnak s a mind lázasabb
Lüktetésben hullámzó válladat,
S a tenyered élét csókolni végig –
Lesz-e ilyen, utánam aki jön?
Hiszen ajándék volt, s én köszönöm.

Imre Flóra: A kapu

Így állunk némán, bronzba öntve,
Annak a kapunak két oldalán.
Opálos ég fekszik a csöndre,
A homokon lustán kúszik a láng.

Tudjuk, érezzük mind a ketten.
Üvegesen vibrál a levegő.
A fény mindegyre élesebben
Rajzolja vázunk vonalát elő.

Kétfelől feszítve az íven.
Végtelen messze sólyom árnya ing.
Állunk higgadtan, gyönyörűen,
S a lépésről álmodnak izmaink.

Gősi Vali: Nem foghat rajtad

Ha véget ér majd a földi lét
ha napod, órád sem marad
a pillanat is elvetél
emlék leszel csak
tűnt kacat                                                     
(hát ezért ne gyűjts unt tárgyakat
porrá válsz velük a föld alatt)

Végül már senki sem sirat
csak közhelyeket mondanak:
megboldogult… fölötte gaz…
a neve kódolt számadat…

Ha valamit mégis gyűjtenél
csak néhány kincses gondolat
legyen az, bölcs és igaz
mit szerte hordhat majd a szél
s a világ fátyol-homlokán
ki égre néz ott megtalál
nem foghat rajtad a halál

B. Tomos Hajnal: Pogány passió

Egyszer csak rájössz:
mindened megvan
a szemhéjad mögött
s mindened elszórtad,
mint szántott sorok között.

Háttered számlálatlan tél
s te itt vagy mégis győztesen
ebben a zöld-zöld,
éles fű-zengésben,
akárha újszülött bogár
sétálgatsz fényesen,
túlélő, kit csak következő
lépése érdekel.

Minden voltál:
akváriumba dugott hal,
s nemtelen titán,
mint régi seb,
most heged lilán
meggyötört érzelmi
intelligenciád.
Immár egyetlen vagy,
mondhatni szende,
s csak nézel mosolyogva,
határtalan messze,
akárha magadba –
nézel derűsen, mint kő-Buddha

Székely János: Köszönet

  Most, amikor már bizonyos, hogy képtelenség hazajutnunk,
  Mert valahol, hátunk megett, már rég elágazott az utunk,
  Most, amikor már nélküled emészt a lét konok talánya,
  Felbuggyan szívemből a nagy, mély és meleg emberi hála.

  Köszönöm, édes, hogy velem jöttél, míg jöhettél, az útban.
  Köszönöm édességedet, mellyel betelni sose tudtam.
  Köszönöm lányom és fiam, s utódaim a végtelenben.
  Köszönöm, édes, köszönöm, hogy férfivé avattál engem.

  Köszönöm napjaid, mikor aggódtál vagy szenvedtél értem.
  Minden picinyke percedet, ha vártál és örültél nékem.
  Köszönöm azt, hogy magam is aggódni tudtam és remélni,
  S megkaptam, amit kaphatott embertől ember, nőtől férfi.

  Köszönöm büszkeségemet, hogy volt nekem egy tiszta társam,
  Kivel már szétomolni is csak egyazon sírban kívántam.
  Köszönöm izzó szégyenem, hogy megbántottalak nemegyszer,
  S a bölcs belátást, hogy soha nem boldogul emberrel ember.

  Ami csak voltam és leszek, amit csak kaptam, amit adtam,
  Amit örültem-fájtam és örültél-fájtál  énmiattam,
  Mindent, ami most elvesz, pedig teljesség volt és élet,
  Az életed, az életem köszönöm, édesem, tenéked.

Petőcz András: Csöndes várakozás

 Weöres Sándor-variáció  
  
Madárka örül, madárka sír.
Halk nevetések. Mozdulatok.
Madárka sír, madárka örül.
Teszek-veszek. Örülök és sírok is.

Mozdulatok. Halk nevetések.
Nézem a szemed. Az arcod.
Milyen egyszerű lenne, ha!
Egymást kiegészítő tényezők.

Vallomás is lehetne. Lehetne az is.
Vad és vadász, meg a Leghatalmasabb.
Vadászat? És te: vadként menekülsz?
Sebzett vad: futok. Leghatalmasabb.

És persze: Rengeteg Erdő.
Benne játék, meg harc, meg pusztulás.
Örömöd, sírásod figyelem.
És várok. Csöndesen várakozom.

Oláh András: esőben

hozzám siettél
mikor az alacsony ég
váratlan rád zuhant
s monoton sustorgássá
torzította a hangokat

elnéptelenedett az utca
az aszfalton szürke ár
hömpölygött-dagadt
szaporán robbantak
a rövid életű kráterek

füstölt az ég
fulladoztak a házfalak
egy-egy redőnyös ablak felriadt
s bádogcsatornák köpdösték
habzó tajtékukat

egy kapualjban vacogtál
arcodon isten könnye ragyogott
s a neonreklámok
hullámzó fénye csent rá
szikrázó szivárványokat

Petőfi Sándor: Az Alföld

Elképesztő daru invázió a gyönyörű Hortobágyon!


Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

Felröpűlök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.

Délibábos ég alatt kolompol
Kis-Kunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszu gémü kútnál
Széles vályu kettős ága várja.

Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.

A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven szinével
A környéket vígan koszorúzza.

Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.

A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményü csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.

A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.

Ott tenyészik a bús árvalyányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.

Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya. -

Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt borúljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.

Pest, 1844. július