Sebestény-Jáger Orsolya: 30 év

(30 éves gimnáziumi osztálytalálkozó emlékére)

…és van olyan álom, mely nem válhat valóra,
mi mégis mosolygunk, mert egymásban azt látjuk,
mint lepergő perceit sejti homokóra:
kik voltunk valaha. Kik voltunk valaha.

És nem kérdi senki: honnan is jöttél,
mert Te vagy a fontos, Lényed – akit hoztál,
s a gesztenyefák alatt emlékek suhannak:
Harminc éve már, hogy útra kelt az osztály.

Hova kellene mégis visszatérnünk?
Mely nyomon menjünk, mint ki mezítláb is szalad?
s mit is kell tegyünk, hogy ne szaggasson szét:
Harminc év szállt el – füst a lámpabúra alatt.

Összefonódott és szerteszállt az élet,
mint régi nyomokon ottfeledett faág,
talán mégis messzi folyók vagyunk,
kik hordalékainkban visszük egymást tovább.

Hát üljünk le és nevessünk, mint régen.
Töltsünk a borból, nyomában a derű
múló napjaink ragyogását adja,
mely akár az élet, édes és keserű.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled
/katt zene/

Dalszöveg

 Annyi mindent kéne még elmondanom

S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk

S mint a régi jó barátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk

Mint a villám tépte, magányos fenyő

Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő

Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted

Amíg nem éltél nehéz éveket

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk

Egy vérből valók vagyunk

Mint leszakított, haldokló virág

Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág

Mint porba hullott mag, mi többé nem ered

Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Mi egy vérből való vagyunk

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Horváth Elemér: Halandó

Elcsodálkoztam a csillagokon
elcsavarogtam a földön
hazaértem a szerelemben
fönnakadtam a világ rendjén

előbb halok meg mint szeretném

Petőcz András: A vakság új változata

Messzire utaztam, hogy ne lássam meg, amit nem akartam meglátni,
és utazásom alatt mindig azt láttam, ami elől menekültem,
minden pillanatban csak azt láttam, amit nem akartam látni,
amit nem akartam meglátni egyáltalán.

Egyedül voltam az utazásomban, mert egyedül akartam maradni,
és mégis velem voltak mindazok, akik mindig is velem vannak,
minden pillanatban velük voltam, azokkal, akikkel együtt vagyok,
nem voltam egy pillanatra sem egyedül utam során.

Mennyi hazugság búvik meg a gyenge emberi testben!
Hamisság, hazugság, szorongások és vágyak!
Néha úgy érzem, beborítanak a bennem megbúvó ismeretlen
erők, beborítanak és maguk alá temetnek engem.

Utazom, messzire, menekülök, a vakság új tipusú változata ez,
ne lássam azt, ami körülvesz, ne lássak semmit, soha semmit,
nem érdekel a háborús propaganda, és az sem érdekel immár,
mennyire kiváló mindaz, ami körbevesz ebben a nyomorúságban.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemálnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

Hajnal Anna: Kegyelem

Ezüst kötésű páncél rajtam

sűrűszemű magány:

valaha Isten lánya voltam,

még az vagyok talán.

Simándi Ágnes: Visszatérni

álmok és hazugságok sodortak
messze a parttól
hol ifjúságom tiszta tüze ég –
vágyom tenyered
őszinte melegére
szádból tanultam
a szót

feledés – ébrenlét határán
csak anyaöleket
kezeket
és csöndes mosolyokat látok –

úgy szeretnék még egyszer
visszatérni játékaim romjaihoz
– hogy újra megtalálj Atyám.

Anga Mária: Hit

Méhecskék lengték 

körül az üvegbezárt 

virágillatot

Hajnal Anna: Ki vagyok én? …

Ki vagyok én? te vagy a gazdag
tőled kaptam, akármit adjak

csontjaimat ha visszaadtam
máig mindig adósod maradtam

visszaadjam neked a lelkem?
ki vagyok én hogy neked kelljem?

mert jó volt csontban, bőrben, húsban
mert lázban, kötöttségben, gúzsban

hogyan ugrottam! hogy bomoltam
virgonc erős egy fruska voltam …

jó neked ha semmiben lengek?
meztelen szelekben kerengek?

én lennék a sírás a szélben
a sápadás a falevélben,

lázas ősz, vérszínű szömörcés
vád volnék, suttogó könyörgés

én nem szűnnék meg kérni! várni:
lehessek! legyek bár akármi!

hadd legyek némán vagy kiáltva
létednek porszem része, társa.

Rónay György: Kettős arckép

1.

Ez az elkoptatott szív.
Ez a rongyolt tüdő.
Ezek a szétszaggatott idegek.

 A szem a semmiségbe réved.
A száj keserűen lebiggyed.

Egy ember,
akin már nem segíthet senki.

Csupán egy asszony,
aki mégis, minden áldott reggel
biztatva rámosolyog.

2.

Ezek az átvirrasztott éjszakák.
Ez a fülelő lapulás a rettegésben,
hogy lélegzik e még.

A kialvatlanság, a soha nem
csillapuló szorongás.

Egy asszony,
akin már nem segíthet semmi.

Csupán a szüntelen kikényszerített
csöndes erő, hogy minden áldott reggel
biztatva rámosolyogjak.

Székely Magda: Súlytalanság

Alig valami dönti el

hogy ide vagy oda

kis mozdulatok súlytalanság

állapota

Alig valami ki a bátor

és ki a gyáva

honnét mégis a helyzetek

végső világossága 

Falu Tamás: Holnap

 De jó, hogy nem tudhatunk semmit,
 S előttünk minden mély titok,
 Nem tudhatjuk a bimbóról sem,
 Lehullni, avagy nyílni fog.

 Ma tele vagyok búbánattal,
 Pedig fönn kék mennybolt ragyog,
 Milyen szomorú lehet Isten,
 Aki tudja a holnapot.

Csoóri Sándor: Tükör-csapda

Domború üveg-váza
tested tükör-csapdába zárja
s pici vagy, mint egy gyufaszál.
Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,
nem temetnélek el soha.
Belsőzsebembe hordanálak
s játszanék veled éjszakánkint.

Eléghetetlen hajad lenne,
azt gyújtanám meg minden este,
tű foka lenne ablakod,
azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,
a balladás idők előtt
Szent Margit lépdelt föl a Napba –
utánaszóltam s rám te néztél,
kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát
ellopatnám az anyádtól;
ivóvizemben fürdetnélek,
arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,
vennék neked egy zongorát
s eljátszanám rajt a halált,
hogy kinevesd ügyetlenségem.

Domború üveg tükre bezár,
pici vagy, mint egy gyufaszál,
árnyékod ment meg: fölnagyítva
vetít a kék-fehér falakra.

(Kísérő dal)

Hidakon tankok vonulása,
remeg az asztalon a váza.
Hó hull, hó hull a láncnyomokra,
hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,
két szárnya szememben marad,
fekete rigószárnyak
borzolják össze a hajad.

Pilinszky János: Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
 azzal, amit nyomoruságnak
 neveznek általában.

 Szög és olaj lehetne címerem,
 mit írhatnék azonban szövegéül?

 Talán azt, hogy mindent megértek,
 felhők futását és disznók fejét
 rálapúlva a préskemény palánkra.

 De ez is mit jelent?
 Nekünk magunknak muszáj végül is
 a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
 a mondatot.