Rákos Sándor: Továbbélés

kés-él-percről kés-él-percre lépek

 a továbbélés sziklaperemén

 boldogtalanságom alkatrészeiből

 rakom össze boldogságomat

Kassák Lajos: Keserű ital

Hiába kérdez tőlem a szél
nem felelek
hiába sír miattam az anyám
nem hatódom meg
viszem a zászlót
azoknak a szerencsétleneknek a csapatában
akik egyszerre igazolnak és tagadnak.
Tövissel behintett
keskeny és sötét
zarándokút
amely az igazság
arany oszlopát keresi. 

Emlékezzetek
ezen az úton ment Jézus a Golgotára
ezen az úton becstelenítették meg
a szeretetben bízó szüzeket
s én most lengetem a zászlót
térdig mocsokban
és viszolyogva
mint a barom ha vágóhídra viszik.

Mi hasznom belőled élet
szeretnék beléd rúgni
utálattal leköpni
amiért hamis ígéreteiddel
körülfontál.

Nem szeretlek
ki nem állhatlak
de rabod vagyok
hét tőrrel a szívemben
hétszer kiherélve
hétszer megfeszítetten.

Ó nyomorék rongyszedő én
vak gyémántkereső
dagasztom a sarat nagy türelemmel
mert hiszem hogy elérem
az igazság arany oszlopát
ott ülök majd a lépcsők legalsó fokán
jó anyám örömére
egyik kezemben a nap
másikban a hold.

Takács Zsuzsa: Váratlanul pillantottalak meg

A színházcsarnok nézői között
ott voltunk mind, de nem tudom,
milyen darabot adtak, föl-lejárkált
közben a közönség. Éreztem, hogy néznek.
Váratlanul pillantottalak meg, a többiek
már körülötted ültek. Fájdalmaid lehettek,
rossz bőrben voltál, türelmetlenül hallgattál
minket, halottam, annyira,
hogy valamelyikünk elsírta magát,
és azt mondta, nem akar ilyen gyakran
találkozni veled. Végül ketten maradtunk.
Sikerült kivárnom ezt a percet.
Fáradt voltál, le-lezártad a szemhéjadat.
Éreztetted, hogy egyetlen szóra van időm,
mivelhogy vissza kell térned
új otthonodnak pihentető és végleges
szobáiba, de nem bírtam szólni,
a kabátod után nyúltál,
és erre fölsikoltottam: hiányzol!
és felsőtestemmel előrenyújtott
karodra dőltem, nehéz, sóhajszerű
nyögéssel hajoltál rám, nyakszirtemen
éreztem szálkás ajkaidnak e gyöngédségtől
már idegen, kétségbeesett súlyát.

Takács Zsuzsa: Megtiltottam, hogy veled

Megtiltottam,
hogy veled foglalkozzanak gondolataim,
bemásszanak az ablakon utánad,
arcodba fészkeljék magukat,
játsszanak pilláiddal önfeledten.
Álmomban ezért elszabadulnak,
kilincseket nyomnak le,
zárakkal zörögnek,
dobolnak mint a türelmetlen vendég
az üres asztalon:
„szomjas vagyok és éhezem!’'
behúzódnak egy üres kapualjba,
amikor napsütötten, a déli kékkel
társalkodva elhaladsz,
és előóvakodnak, ha tiszta a levegő,
titkukkal, hogy láttak,
ha halál készülődik,
ha fenyegető, szeles este van,
bebocsátást kér a gazdátlan szerelem,
akkor fütyörészve mennek az utcán,
rád gondolnak bármelyik kirakat
éles üvege előtt,
látják, amit látnak, tudják, amit tudnak.

József Attila: Mikor az uccán átment a kedves

Mikor az uccán átment a kedves,

Galambok ültek a verebekhez.

Mikor gyöngéden járdára lépett,
Bokája messze, sugárral fénylett.

Mikor a válla picikét rándult,
Egy kis fiucska utána bámult.

Mikor befordult s táncolt a kis bluz,
Kinyujtózott a sarkon a koldus.

Mindenki nézte, senki se bánta,
Hogy ő a szivem gyökere-ága.

Karcsu szél hajlott utána hűsen,
Mindenki ámult, nézte derűsen.

Aggódott szivem, derűjük rászállt,
Kettétört ott egy irigy virágszált.

Mikor az uccán átment a kedves,
Tisztán jutottam, tiszta szivekhez.

Bisztray Ádám: Júdás

Nézd, a hűséges tanitványt!
Még nem tudja, amit én tudok.
Bosszant e gyanútlanság,
ki érti,
meddig tart együgyüsége,
hol kezdődik a ráismerés,
a mondat,
VAN KÖZTÜNK VALAKI.
Fülöpnek jó,
a bor tiszta ízében
találhat örömet.

Lánc van rajtam,
láthatatlan,
egyik szeme a FÉLJ,
a másik, FIGYELJ.
Harminc tallért adnak,
csak ezüstöt.
Többet ér a jel,
amikor arcához hajolok,
többet ér,
 mert átérhetetlen
kövér orsó vagyok,
a rólam lefutó szál
soha el nem szakad,
két ujjal
ütőeremről összecsippentve
csévélik le,
s viszik tovább.
Hatalmat tartok,
lélek és fegyver hatalmát,
fülbe-súgásom a pillér,
míg titkos tisztemben
megmaradok.

Vörös István: III. zsoltár

 Reggeli ima

1 Mennyire megsokasodtak
az ellenségeim.
2 Maga a felébredés
az egyik legnagyobb.
3 Pont mikor váltott álmokon
nyargaltam Tefeléd
és gyerek voltam és öreg,
és nők, nők, akikben
megláthattalak Téged.
4 Most pedig csak a tükör,
amiben nem láthatok meg
mást, egyedül önmagam.
5 Nem segít még a mosakvás,
a borotválkozás se.
6 Idegen vagyok
a sok ezernyi néptől,
mely köröskörül
felállott ellenem.
7 A székek, a lépcső,
az ágyláb, a hajnali fény,
a pisilés hangja
a szomszéd lakásból.
8 Ők tényleg mind a barátaim?
9 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz rólam.
10 Engem az is érdekelne,
Uram, hogy Te
mit gondolsz magadról.
11 Csakugyan azt hiszed,
hogy akik hozzád kiáltanak,
azok jók?
12 Csakugyan azt hiszed,
hogy pusztán a Te
néped szorul az áldásodra?
13 Csakugyan azt hiszed,
hogy lesz erőd megáldani
idegeneket, amikor
a tieid ott tolonganak?
14 Eltakarják a világot
szemed elől neked
szóló mosolyukkal.
15 Vagy Te takarod
el a világot?
Kíváncsi vagyok, Uram.

Petra Kolmančič: Örökzöld

Az, ahogy a borostyán kúszik
törzseden és ágaidon.
Ezt akartad érezni – nő és növény
szuverén harmóniáját,
a lehetetlen ősi együttélését.
Bele volt írva az ereidbe.
Kislány voltál, ki borostyánra vár.
Majd fiatal lány és most te…
Susog a szaténkombiné,
eleven kapcsok kulcsolódnak össze.
És milyen szép, ha
az örökzöld
befonja
görcsös
léted is.

Gállos Orsolya fordítása

Villányi László: Aphrodité a Baross úton

Utánaszámoltam: éppen tíz éve láttam utoljára.
S most itt lépdel előttem, még a járása is áldani
való. (Kislányként bizonyára utálta, hogy nem
vékony, s hosszú a lába.)
Nem szólítom meg. Csak megyek mögötte, s a szembe
jövők tekintetében csodálom. (Elfelejtik, merre
is akartak indulni, otthagyják a megvásárolt
újságot, képtelenek befejezni a megkezdett mondatot.)
Érzem testének minden porcikáját, összes ívét, az
élvezet - itt kifogyott a tollam - mindegyik
fokozatán. (Nézem ruháját: kétszer tíz éve ő ki,
én begomboltam, s kinyílna a zárójel,
ha elsorolnám: mi történt a kettő között.)

Bertók László: Vajon csak az öregség, az idő?

Vajon csak az öregség, az idő?
A tetszik, nem tetszik nehézkedés?
Az agyban a felhő, testben a kő?
A szándék és a tett közötti rés?

Csak a habitus? Az én vagy nem én?
Az érzékekben a pillanatok?
A megfeszül néhány ki tudja gén,
s a meghazudtolni a látszatot?

Vagy a józan ész? Az így-úgy a vég?
A mindent befedő semmi? A por?
Az, ahogy megpróbálsz repülni még,
s elszáll a perc belőled, amikor?

Vörös István: Vissza az űrbe

A hajnali párából
a nap kiemelkedik.
Most a köd is hókristályokból
van, szabályos
fehér csillagok hullnak
a fekete kabátra,
világűr-reszelék hever
a sínek közt. Világ-van
szitál fölfelé az űrbe,
meteorokat lövünk föl,
üstökösöket,
idegen lények vagyunk
a saját bolygónkon.
Tüzet rakunk a semmiből,
mohó reaktorok eszik
a hitet, a bizalmat.
A bizalom eszi
a kételkedőket.
A hit fogyókúrázik,
konditerembe jár,
hájas testével kifekszik
a téli reggelbe,
csak ott fázik, ahol
a napozóruha a bőréhez ér.

Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit mégis itt hagyott
örökül, végül, mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól – akár fiú a hajlott anyától,
egy virradatkor – örökre búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske
pördült fölöttem alig-rezzenéssel,
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt;
megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve – mint egy lepke,
aki párjának előbb még
hívón a szárnyát billegette –
elszállt, messze.

Fényárban úszott az ég,
s csak szárnyalt egyre,
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána: meg-megrebbent
törékeny levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt.

Különös volt ez az aranyló,
őszi este.

Gülch Csaba: Szívem párja…

Szívem párja
az ég,
a csillag,
az eső,
a folyó
és a szél.

Szívem párja
a mező,
a virág,
a hóesés,
a harmat
és a Nap.

Szívem párja
a temető,
a tó,
a gyöngy,
a harangszó
és a hajnal.

Szívem párja
a hegedűszó,
az almafa,
a templom,
a kút
és a felhők.

Szívem párja
az ébredő
nappalok
mélységes
csendjében
elrejtett
lehelet.
Az elmúlás.

Szepesi Zsuzsanna: Mert eljön az idő …

Egyszer csak eljön az idő,
amikor az ember
visszafelé tekintget:
mikor egy reggel más lesz
a tükörből figyelő tekintet,
mikor rájön, elfelejtette,
mit is felejtett el –
akkor válik sürgető kényszerré,
valamiféle számvetés kell.

A lélekkel az idő
ilyenkor mostohán bánik,
bárhogy élted életed,
most rád tör a vad pánik:

– ha szép volt, tartalmas,
szorgalmad sok mindent elért,
és megdolgoztál mindenért,
fáj, hogy ez múlt időt jelent,
és nincs hatalmad kitolni a jelent.

– ha valahogy elszaladt csak melletted,
lődörögtél vagy a dolgod tetted,
hol vitt magával a sodrás,
hol pihegtél partra vetetten –
szíved a hiánytól retten.
Akkor azért a szorongó félsz:
jó volna kicsit több, kicsit jobb,
amíg bírod magad,
amíg elevenen élsz.

Az ember az idővel beérik,
mint a búzakalász –
lassan az aratást várja,
mégis titkon arra vágyik,
ne rozsdálljon a kapu zárja.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled