Egyszer csak eljön az idő,
amikor az ember
visszafelé tekintget:
mikor egy reggel más lesz
a tükörből figyelő tekintet,
mikor rájön, elfelejtette,
mit is felejtett el –
akkor válik sürgető kényszerré,
valamiféle számvetés kell.
A lélekkel az idő
ilyenkor mostohán bánik,
bárhogy élted életed,
most rád tör a vad pánik:
– ha szép volt, tartalmas,
szorgalmad sok mindent elért,
és megdolgoztál mindenért,
fáj, hogy ez múlt időt jelent,
és nincs hatalmad kitolni a jelent.
– ha valahogy elszaladt csak melletted,
lődörögtél vagy a dolgod tetted,
hol vitt magával a sodrás,
hol pihegtél partra vetetten –
szíved a hiánytól retten.
Akkor azért a szorongó félsz:
jó volna kicsit több, kicsit jobb,
amíg bírod magad,
amíg elevenen élsz.
Az ember az idővel beérik,
mint a búzakalász –
lassan az aratást várja,
mégis titkon arra vágyik,
ne rozsdálljon a kapu zárja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése