Csoóri Sándor: Már nem én ülök ott

Szelíd lettem, lassú és belenyugvó:
kitömött vízisárkány
egy vízalatti múzeumban,
csak bámulom a napok fölszálló buborékát,
csak bámulom, amit néznem kellene.

Eljön hozzám hétfő mezítláb,
leveles ággal eljön kedd is,
eljönnek a szerdai lepkék: az újra benépesült éden
turistái:
a csütörtöki, a pénteki szónokok,
hogy a közénk zuhanó, véres zsákokról beszéljenek,
eljönnek szeretni a nők
s a dohányszemetes állú besúgók hízelegni,
megisszuk a boromat, nézzük egymást
és mosolygunk egymásra belülről kifelé,
de holdfényes fogsorukról
eszembe jut a Jeges-tenger
s a fárasztó hómező, hol rossz álmaimban reggelig
gyalogolok
s már nem én ülök ott köztük
a szobanagyságú képkeretben,
nem én kékülök megcsomósodó hajhagymákkal,
szemem és fülem testemtől eltávolodik,
kocsonya-tompaságú falakat hagyva maga után.

Gyurkovics Tibor

„ Nem félek a haláltól. 

Megállok vele szemben. 

De amikor lesújt rám, 

Isten, ölelj meg engem.” 

Petőcz András: Az idegen pillantása

Lépések. Valahonnan. És csend.
Aztán megint. Cipők kopogása,
lefelé a lépcsőn. Megy, lassan
halkul a kopogás, távolodik. 

Elnyugszik a csendre. A szív
még dobog, dübörög a szív
az izgalomtól, de a lélegzet
már szabadabban áramlik. 

Aztán újból! Hallani, ahogyan jön,
lépeget felfelé a lépcsőn, igen,
jön vissza, visszatér, kopog
a cipő a lépcső márvány erezetén, 

kopog, már-már dübörög, szinte,
ott dobog és dübörög az agyban,
egyre közelebb: itt van az ajtó előtt!
Lélegzetfojtva áll a túlsó oldalon. 

Csenget. Ajtót kell nyitni.
Kis ablak ki, nyikorog a kilincs,
tekintet a tekintetben:
a szemébe néz az idegen. 

Kérdő a pillantása. Számonkérő.
Ő meg hallgat. A szája remeg:
csupán a szája árulkodik. Arról,
hogy mennyire fél.

Bella István: Metamorfózis

Utálkozom? 

Itélkezem!

Pethes Mária: Tűnődés

Őrzi egy csokor virág 

vázámban az ünnep mosolyát 

Az ablakon üveggyöngyök 

pergő esőcseppek 

Pedig csak én siratom 

múló életemet

Pethes Mária: Virágvasárnap

Tudom ezen az úton 

hol most ünneplő tömeg 

sorfala közt kocogok 

riadt szamáron 

és éljenzők virágzó olajágat 

lengetnek felém 

egy hét múlva 

már nem a Megváltó 

csak a három közül egy leszek 

Gúnyos szavakban 

cafatokra ütlegelt ingben 

háromszor esem el 

a halálomat követelők köpésébe 

töviskoszorúzott homlokkal 

és lábam nyomában 

hervadó virágok jajonganak 

Tudom ez az út 

a Golgotára vezet 

én mégis töretlenül megyek 

életem adni bűneitekért

Mai Ige: Ott van a neved a könyvben?

 „… csak azok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.” (Jelenések 21:27) 

1912 egy éjszakáján a Titanic, a világ legnagyobb tengerjáró hajója, melyet sokan elsüllyeszthetetlennek tartottak, jéghegynek ütközött és elsüllyedt az Atlanti-óceánban. Sok ember meghalt. A katasztrófát követően Liverpoolban a White Star Lines irodája előtt aggasztó és gyászos jelenetek játszódtak le, ahogy a szerencsétlenül jártak rokonai és barátai az épület előtt tolongtak. A főbejárat két oldalán hirdetmények voltak kiragasztva. Az egyikre ez volt írva: „A MEGMENEKÜLTEK”, a másikra ez: „AZ ELVESZETTEK”. Időről időre a vállalat egy embere kijött egy darab papírral, melyen valamelyik utas neve állt. Amikor az alkalmazott felemelte a cédulát, a tömeg hirtelen elcsendesült, és a hozzátartozók feszülten figyelték, melyik oldalra kerül az új név. 

 Jézus keresztre feszítésének napján Isten lenézett a mennyből, és ráírta a keresztre: „A MEGMENEKÜLTEK”, és elkezdett neveket írni „a Bárány életkönyvébe”. A kereszten az üzenet máig sem változott. Nem kell teológiai tudósnak lenned ahhoz, hogy megértsd. Sőt, a legtöbb ember, aki Krisztushoz jön, nem is tud sokat a Bibliáról. Csak annyit tudnak, hogy szükségük van egy Megmentőre, és tudják, hogy Isten szereti őket. Ahhoz, hogy elnyerd az örök életet, csak annyit kell tenned, hogy megbánod a bűneidet, és bizalmadat Jézusba veted. Abban a pillanatban, hogy ezt megteszed, Isten beírja a nevedet „a Bárány életkönyvébe”, ezzel bekerülsz Isten családjába, és garantált helyed lesz a mennyben. Ez akár ma is megtörténhet.

Forrás: Mai Ige

Pethes Mária: Add a kezed

Mielőtt elsodornának a hétköznapok 

Mielőtt mindennapos kis háborúinkban 

egymáson újabb sebeket ejtenénk 

Add a kezed 

Mielőtt rádöbbensz 

milyen kiábrándítóan 

én is csak nő vagyok 

Add a kezed 

Mielőtt elillan életünk 

mint nagyanyám süteményének 

mindent belengő fahéj illata 

Add a kezed 

Mielőtt a simogatás mozdulatát 

feledné kezünk 

és csak ökölbe szorított ujjaink 

merednek nyirkos tenyerünkbe 

Add a kezed 

S az éjszakák 

azok a borzalmas éjszakák 

mikor partra vetett sima testű 

delfinként szomjazunk a csókra 

és riadtan várjuk a feloldozó hajnalt 

az elmaradt ölelés mozdulatában 

lelkünk sírva egymásért remeg 

Add a kezed

Pethes Mária: Délután

Ebben a kora őszi hervadásban is 

szikrázó napsugárral teli 

mosollyal követellek 

kihívón akár egy párduc 

elnyúlva az ágyon 

karodra várva 

érett körte aranyló fényével 

hajamban 

Mezítelen testeden puhán 

megpihen a szökevény nyár 

De szemedben vadóc vágy 

csillan mint pohár alján 

hagyott búcsúkorty 

Kint kesernyés illatokkal 

tolakszik szeptember 

én meg rendíthetetlen' 

ébresztgetem 

szívedben a még megmaradt 

alkonyba forduló nyarat

Márai Sándor: Ég és föld

És mégis, ma is, így is, örökké, mennyit ad az élet! Csendesen adja, két kézzel, a reggelt és a délutánt, az alkonyt és a csillagokat, a fák fülledt illatát, a folyó zöld hullámát, egy emberi szempár visszfényét, a magányt és a lármát! Mennyit ad, milyen gazdag vagyok, milyen megajándékozott, micsoda bőség, minden napszakban, minden pillanatban! Ajándék ez, csodálatos ajándék. A földig hajlok, úgy köszönöm meg.

Pethes Mária: A szerelem koldusa

A szerelem koldusa vagyok
Szívem öklömnyi falára
festékszóróval fújták fel
nevüket a férfiak
Mutatós grafittik lettek
és tollpiheként távolodtak el
az idő végtelenjében
Én csak a szerelem
átmeneti szállásadója maradtam
de még mindig
szelíd erővel hiszem
hogy az elém hullajtott
kegyes morzsából egyszer
hegygörgeteg lesz

Pethes Mária: Azt a májust sose feledd

Azt a májust sose feledd
Lángolt a tarló testünk alatt
húsunkba égette letepert
fűszálak nyomát a nap
Hétköznapokon lámpásként
annak a májusnak fénye
ragyogja be
félhomályban álló szobánk
Ágyunk annak az ölelésnek
ritmusára ringjon éjjel
Andalítson annak a csodás
tavaszi napnak madárdalolása
a fáradtság álmatlan álmai között
mikor a szerelem szívünkből
messzire költözött
Ha nem emlékeznél valamire
kérdezd a fűszálakat
ölelkezésünk nyomán kihajtottak-e

Fodor Ákos: Metagnoszeológia

Én soha másban

nem csalódom, csak saját

ítéletemben.

Dsida Jenő: Alkony

Hűvös szeptember. Alkony.
A szürke tó
egy nagy kísértet félszeme.
Lehúnyt lelkem a másik.

A zúgó, vonaglótestű fák:
átszúrt, iszonyú pókok,
utánunk kapnak, elszabadult
prédáik után.

Szélfútta őszi levelek,
menekülünk, futunk
s fent kigyúlnak egy messzi kastély
hívó ablakai.

Bella István: A holdról

A hold – macska volt.
Kell erre
bizonyosság?
Hiszen még most is
megugatják
a kutyák és a kutyuskák.

Ha ott ül kevélyen
az ágak hegyében,

vagy: hátával sarlóz
a kémény tövében,

vagy: gebeszkedik a
lombok begyében;

hát még, amikor puhán
        – macskatalpon –
átsettenkedik a
holdfény a szobán,
vagy az udvarokon
a hold-világa.

Futnak is a kutyák,
s a kutyuskák
az inaló holdfény
nyomába.

S így lehetett,
hogy egyszer
fölfutott
az égigérő fára,
az éjre,
hiszen mi mások
lennének
a vöröslő csillagok,
mint megvarasodott
macskaköröm-nyomok,
miket körbeforrt
az éjszaka
fekete háncsa.

Ezért
a kutyák
dühösen:
Vau, Vau!
S a hold
nyűgösen:
Nyau, Nyau!
Azaz
nem is szól,
csak összegömbölyödik
szerényen,
és mosolyog, mosolyog
az egészen.