Bárdos László: Őszike

Megöregszem hamar, higgadt, lassú leszek, 

kimérem lépteim a földön. 

Nem hajszolom, szilaj, sok üzenetemet, 

akkor már nem követelődzöm. 

Ahol éppen ülök, remélek megmaradni, 

nem lesz se hajam, se fogam. 

Bottal közlekedem, s ha gyaláznak, az annyi, 

mint egy múlékony szélroham. 

S bárhová, bárkihez tévedek, benyitok, 

olyan lesz, mint egy kötelesség; 

jelenlétem merev, fakó, szűkreszabott, 

már alig várják, hogy levessék. 

A lányok örömöt, gyöngédséget, szerelmes 

izgalmat nem adnak nekem. 

És az arcuk, mint a térdük, sima, kerek lesz, 

s kifejezéstelen.

Németh Erzsébet: Kivárni valahogy

Este...
tört cserepek
csörömpölésének
hangja szíveden,
agyadban visszhangzik
a lét -  - - 

aládúcolt lélegzettel,
néma csavarok szorításában is
kivárni valahogy
az utolsó esélyt!

Pál Sándor Attila: A felhők

Itt akkor a legszebb a táj, ha felhős az ég. Az erdők
és a puszták sűrű egymásutánja, a homokos földek
és a borókások, a százéves nyárfa a határban. Azon
gondolkodom, hogy hogy fogsz emlékezni rám.
Mi marad meg benned az itthoni sétákból, a
biciklizésekből a határban, kötődsz-e majd ide
legalább egy kicsit. Ez síkvidék. Alföld. Az is
eszembe jut, mostanában egyre sűrűbben, hogy
ki ültette a környékbeli erdőket. Mi lenne, ha az
egész környék egy végeláthatatlan fatenger lenne.
Nem tudom, maradt-e fenn bármiféle dokumentáció
az erdőtelepítőkről. Vagy mi az erdők neve. Talán
nem is lényeges, hogy mi marad meg belőlem benned.
A pusztaszag, a tücsökzene és a tehénlepények korongjai,
vagy egy mezítlábas öregember a vetésben. Nyomot hagyni felesleges.

Gömöri György: Azok a délutánok

Azok a lomha, forró nyári délutánok
amikor csakis fagylaltozni volt kedve
a ráérős fiúnak, aki el-elballagott
egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból
újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise
vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger
míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon
– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre
hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?”
– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk
a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben
meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ
és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések
mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Mai Ige: Nem odaküld, hanem odavisz

 „Legyetek erősek és bátrak, ne féljetek és ne rettegjetek tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” (5Mózes 31:6) 

Volt egyszer egy kisfiú, aki nagyon félt a sötétben. Egy este az édesanyja arra kérte, hogy a hátsó verandáról hozza be a felmosót, de a kisfiú nem akart kimenni, mert félt. Az édesanyja megkérdezte: „Nem szoktam-e mindig azt mondani neked, hogy nincs mitől félned a sötétben?” „Igen, anya – válaszolt a kisfiú. – De kérlek, ne kényszeríts rá, hogy kimenjek a felmosóért!” Az anya így folytatta: „Fiam, nem tudod, hogy Jézus mindig veled van? Nem tudod, hogy sosem vagy egyedül? Nem tudod, hogy nincs mitől félned?” „De igen, anya” – felelt a fiúcska. Erre az édesanyja azt mondta: „Jó, akkor most menj a felmosóért!” A kisfiú résnyire kinyitotta a hátsó ajtót, kidugta a kezét, és pityeregve így szólt: „Jézus, idenyújtanád a felmosót, légyszi?”

Természetes, hogy félsz, amikor valami olyat próbálsz, amit azelőtt sohasem tettél. Természetes dolog, hogy félsz, ha olyan feladatra kérnek, amire alkalmatlannak tartod magad. Természetes, hogy félsz, ha olyasmivel próbálkozol, amivel korábban már kudarcot vallottál. De úgy tudunk növekedni, ha megtesszük, amitől félünk, és így növekszik Istenbe vetett bizalmunk is. Isten ma ezt mondja neked: „Légy erős és bátor, ne félj és ne rettegj tőlük, mert maga az Úr, a te Istened vonul majd veled, nem hagy cserben téged, és nem hagy el.” Isten veled marad, bármerre mégy. Ez ösztönözzön arra, hogy elindulj bármerre, ahová küld! Az igazság az, hogy amikor Isten azt mondja: indulj, akkor nem küld valahová, hanem visz valahová. 

Takács Zsuzsa: Fogadd el, fogadd el!

 Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,
a Vak Remény. Meglepett a keménysége.
Csak az életbe és a halálba, másba nem –
feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés
szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.
A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk
reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,
és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert
maszkját már levetette: meztelen és vészt jósló
volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt
kicsit és várt, akkor magára hagyta. –
Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen
az Áldozati Bárány a (halott) gyerek apja, de
a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott
az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?
Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését
az egyetlen rándítással letépte és elhajította
magától.  – Fogadd el, fogadd el! – mondta
neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha
mellettem állt volna. – De én nem vagyok
szent – üvöltötte a férfi.  –  Mindnyájan
azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

Izsó Zita: A második halál

A fa már öreg,
egy ideje már nem nő tovább.
A törzsét két kézzel át lehet érni, mint egy fiatal lány derekát.

Minden évben a születésnapján letört egy kicsit vastagabb ágat,
és faragott belőle egy arcot,
ami pont úgy nézett ki, mint ő.
Később tudtuk meg, az ikertestvére az.
Azt mondta, állandóan azzal játszottak, hogy felcserélték a nevüket,
még a szüleik sem tudták megkülönböztetni őket,
ő pedig soha nem figyelmeztette őket a tévedésre.
Egy darabig kevésbé fájt attól,
hogy a saját nevét látja a síron, és nem az övét.

Néhány évvel ezelőtt kivágattuk a fát.
Egy ideje nagyon leárnyékolta a szobát.

Azóta is pontosan meg tudom mondani, hol állt.
A két gyerek ott van az ágai között,
a sarkon pedig befordulnak a katonák,
a fiúk dobálni kezdik őket a gyümölcsökkel,
a katonák nem céloznak rájuk, csak meg akarják őket ijeszteni.
Egyikük a földre zuhan.
Ruháját a sok összetaposott gyümölcs
szívtájéknál egészen pirosra színezi.

Szabó István: Két part között

A folyóparton ülünk, és a tengerről mesélsz.
Hogy milyen egy nyaralás, hogy a tenger
lassú, és sehol sem látszik a túlpart. Mindent
elhiszek neked, én még nem láttam a tengert,
és elképzelni is alig tudom. A kezembe adsz
egy kagylót, amit a tengerparton találtál, azt
mondod, benne a tenger, hallgassam meg.
Aztán azt mondod, ússzuk át ezt a folyót,
most a sodrás nem olyan erős, hogy a víz
itt a legszelídebb. Férfi úszásban vagyok a
leggyengébb, de abban úszom, mert te is
abban úszol. Ha most megfulladnék, és
valaki megtalálna, leellenőrizné, hogy élek-e
még. Rám hajtaná a fejét, és hallaná bennem
a folyót, mint én a tengert abban a kagylóban.
Amikor kiértünk a partra, akkor jutott eszembe,
hogy ez a folyó valahol egy tengerbe torkollik.

Füle Lajos: Futás

Fut a gyermek a labda után
leszegett fejjel, tűzpirosan,
se lát, se hall, csak egyre rohan.
Guruló labda lett a világ,
szüntelen űzi, hajtja a vágy,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió anyai kétségen át,
gyönyörűszépen
s balga-bután
fut a gyermek a labda után...

Fut az ember az élet után...
Leszegett fejjel gyötri magát
kincseit egyszer csakhogy elérje,
kergeti álma, hajtja a vére.
Kenyér gurul a lába előtt,
vagyon gurul a vágya előtt,
hírnév, dicsőség álma előtt.
Rohan utánuk éveken át,
a fogyó úton, életen át,
száz utcán, téren,
ezer veszélyen,
millió isteni bánaton át,
gyönyörű szépen
s balga-bután
fut az ember az élet után...

Fut az ISTEN az ember után,
mert mindent lát és szánja nagyon,
guruló szívét csakhogy elérje,
hogy fut utána, hull bele vére!
Ott fut az utcán,
ott fut a téren,
egész világon,
sok ezer éven,
sok mérhetetlen,
megérthetetlen,
keresztre írott szenvedésen át,
hulló Igével,
kiontott vérrel,
viszonozatlan,
mély szerelmével
fut az ISTEN az ember után...

Trausch Liza: Elég a kegyelem

   

 "Elég néked az én kegyelmem." 2 Korinthus 12,9  

Az ember sok mindenre mondja, hogy elég! Elég a családi körülményeimből, a betegségből, a szenvedésből. Vannak dolgok, amikre nem mondjuk ki, hogy elég. Az anyagi jólét, a pénz, és amit azon venni lehet, soha nem elég. A legnagyobb jó soha nem az anyagi jó. Van lelki valuta: szeretet, megértés, a másik ember megbecsülése. Mondtad-e már valaha, hogy ne dicsérj, ne szeress már ennyire - hát elég! Ebben az Igében nem ember, Isten mondja ki: "Elég néked az én kegyelmem." Sajnos, elégedetlen emberek vagyunk. Sokszor a külsőnkkel is. A másik emberrel hasonlítjuk össze magunkat. Amikor elégedetlen vagyok, szívem mélyén Istennel szemben vagyok elégedetlen. Ha mindened megvolna, ha mindenki szeretne, akkor sem volnál boldog és elégedett ember, amíg bűneid nincsenek megbocsátva. Isten elégedetlen veled, erről beszél a lelkiismereted. Ha kimondasz egy szeretetlen szót, vagy olyat teszel, amit nem lett volna szabad, belül megszólal a vészcsengő. Nem lehetsz boldog ember, amíg ez el nem hallgat. Ezért isznak, szórakoznak emberek, ezért szól éjjel-nappal a rádió, hogy ne hallják lelkiismeretük szavát. Nem lehetsz elégedett ember, amíg meg nem bánt bűn van az életedben. Isten ezt szeretné velünk megértetni. A kegyelem az, hogy Valaki már fizetett. Ma úgy nézz a keresztre, hogy ott Jézus mindenért fizetett. Ez a kegyelem, ez a fizetség elég neked is, nekem is. A gyáva, szétfutó tanítványok bűnére is elég volt. Péter tagadására is elég volt. Elégedetlenségeidre, bűneidre hadd mondhassa ki ma az Úr: " Elég néked az én kegyelmem!"     

Forrás: Trausch Liza Áhítatok minden napra című könyvéből 

Kulin Borbála: Fél óra szélcsend

Van az a terasz ott a riviérán,
a sárga napernyők alatt, a vendéglő előtt,
ahol beszűkül kissé a macskaköves utca, majd kitágul
az öreg toronynál a téren.
Itt ülünk; a hegyek árnyéka nem ér itt véget,
de már érezni a tengert. Nap süt,
morajló tömeg, pergő szemek
a homokóra nyakán.
Észrevétlen folyik át délelőtt
a délutánba. Koktélt tölt a pincér.

El kellene ezt mondanom neked.
El kellene tudnom ezt valahogy mondani,
hogy a hegyek árnyéka még véget sem ér, de már
elkezdődik a tenger.
Hogy figyelj: egyetlen lélegzetvétellel oson át rajtunk a dél.
Nincs szél, most leselkedj,
amíg a pincér tölt karcsú, áttetsző poharunkba,
nincs mire várni, nincs félni mitől,
csukott szemmel fordulj a napba,
a világ érthetetlen, lüktető mantra,
idegen beszéd.
De jó, hogy itt vagy.

Itt vagy,
hirtelen csörren a villád,
ahogy kitörsz a néma fegyelemből.
„fél órája ülünk itt hullacsendben,
fél órája. Direkt mértem az időt!”

Pilinszky János: Mielőtt

Elmondja Mihályi Győző

*

A jövőről nem sokat tudok,

de a végítéletet magam előtt látom.

Az a nap, az az óra, mezítelenségünk

fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.

Az Atya, mint egy tüskét, visszaveszi

a keresztet, s az angyalok, a mennyek

állatai, fölütik a világ utolsó lapját.

Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:

nagyon szeretlek. S a hirtelen támadt

tülekedésben sírásunk még egyszer fölszabadítja

a tengert, mielőtt asztalhoz ülnénk.

Illyés Gyula: Jó érezni

Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.

Háy János: Növény

Helyezzen át,
tegyen egy másik helyre,
talán a nap miatt,
de nem mondtam,
a növények nem beszélnek,
ő meg azt gondolta,
nem kell,
majd máskor vagy
azt gondolta,
épp ez az a növény,
ami nem igényli azt,
amit igényel.

Pilinszky János

„ Csak zümmögöm nevednek halk zenéjét, 

és máris részeg tőled minden érzék, 

kit oly hiába, nyugtalan kerestem, 

hozzám találsz az áldott szédületben, 

hogy többé semmi – ugye – nem szakít szét? 

mint rím a rímbe lelkünk úgy hatol 

egymásba, egymásnak felelve, mint két  

tiszta sor!” 

 (Áldott szédület)

*

  „ Temess a karjaid közé, 

ne adj oda a fagynak, 

ha elfogy is a levegőm, 

hivásom sose lankad.”  

(Panasz)

*

 „ S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szorits merészen, mint a kést.”  

(Tilos csillag)

*

  „Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz, 

maradék szemérmem némasága ez, 

úgyse hallanád meg, hangot ha adok, 

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.”  

(Örökkön-örökké)

*

 „ Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”

(Átváltozás)