2020. január 12., vasárnap

Takács Zsuzsa: Fogadd el, fogadd el!

 Mibe bele nem szólnál? – csattant föl kísérőm,
a Vak Remény. Meglepett a keménysége.
Csak az életbe és a halálba, másba nem –
feleltem dacosan. Megszállt az ellenkezés
szelleme. Nem föladni, hajtogattam magamban.
A gyerekonkológián a műtők előtt vártunk
reggel nyolc óra óta. Aztán kijött egy sebész,
és találomra odalépett egy férfihoz.

Örültem, hogy nem engem szemelt ki, mert
maszkját már levetette: meztelen és vészt jósló
volt az arca. Közölte vele a gyászhírt, meghajolt
kicsit és várt, akkor magára hagyta. –
Az Isten verje meg! – jajdult fel hirtelen
az Áldozati Bárány a (halott) gyerek apja, de
a hangja elakadt, dőltek a könnyei, lecsúszott
az üres padra. Kísérőm odalépett hozzá.

Mit képzel magáról, ki ő, hogy megszólítsa?
Kezét a férfi vállához közelítette, de érintését
az egyetlen rándítással letépte és elhajította
magától.  – Fogadd el, fogadd el! – mondta
neki a kísérőm, s olyan közelről, mintha
mellettem állt volna. – De én nem vagyok
szent – üvöltötte a férfi.  –  Mindnyájan
azok vagytok! – mondta a Vak Remény.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése