Csoóri Sándor: Bűnbánó vers

A barátaimnak írom
Már csak magamra figyelek,
mint akit lesnek valahonnan:
padlásablakból, fák mögül,
vagy követnek egy alagútban.
Járkálok tavaszok s telek közt
s köztetek is, ha cipőm orrán
megáll kicsit a Hold pihenni,
vagy hogyha somvirágot szór rám
valamelyik ismerős szél. De
veletek is úgy vagyok csak,
mint akit egy koccanó kés
váratlanul is riadóztat.
Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
óraütés jóslatos hangja –
Miféle bűnbe keveredtem,
hogy elveszett szívem hatalma
magam fölött s fölöttetek?
Szelídebb voltam tán, mint Isten
s ostobább, mint a tagadói?
A tüzes nyelvet csak mímeltem?
s a tetoválók hosszú tűit
is csak néztem: hogy táncolnak
mellkasokon és koponyákon
s csúfítanak el mellbimbókat?
Világokat láttam meghalni
elárvult szekerek és tankok
mellől, ülve egy lusta hanton.
De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
Kevés a bűn s a bűntelenség.
Ezért kell most füstölgő lécek
között aludnom, fuldokolva,
háttal Istennek, Napnak, égnek.
Hétfő van, kedd van, józan szerda?
Hernyók ünnepe vagy a lassan
fölfelé szálló csontoké
a féregtelenített tavaszban?

Richard Hendrick: Lezárás

Igen, itt van a félelem.
Igen, itt az elszigetelődés.
Igen, itt a pánikszerű felvásárlás.
Igen, itt van a betegség.
Igen, itt van még a halál is.

De,
Azt mondják, annyi zajos év után Vuhanban
Újra lehet hallani a madarak énekét.
Azt mondják, alig pár hét nyugalom után
Az eget már nem borítja sűrű füst,
Hanem kék lett, meg szürke, meg tiszta.
Azt mondják, Assisi utcáin
Az emberek egymásnak énekelnek,
Áténekelnek az üres terek fölött,
A nyitva tartott ablakból,
Hogy akik egyedül vannak,
Azok is halljanak családi hangokat maguk körül.

Azt mondják, hogy Írország nyugati részén egy szálloda
Ingyen ételeket és házhozszállítást nyújt az otthonukhoz kötötteknek.
Ma egy fiatal nő, akit ismerek,
kis szórólapokon saját telefonszámát osztogatta
az egész szomszédságban,
Hogy az öregeknek legyen valakijük, akit felhívhatnak.

Ma a templomok, a zsinagógák és a mecsetek
arra készülnek, hogy üdvözöljék
és befogadják a hajléktalanokat, a betegeket, a megfáradtakat.
Az emberek az egész világon lelassítanak és elgondolkodnak,
Az emberek az egész világon új szemmel néznek a szomszédjukra,
Az emberek az egész világon egy új valóságra ébrednek,
Arra, hogy igazából milyen nagyok is vagyunk,
Arra, hogy mi is fontos igazán.
Szeretetre.

Úgyhogy imádkozunk, és emlékezünk arra, hogy
Igen, itt a félelem.
De nem kell itt legyen a gyűlölet.
Igen, itt az elszigetelődés.
De nem kell itt legyen a magány.
Igen, itt van a pánikszerű bevásárlás.
De nem kell itt legyen a szűkmarkúság.
Igen, itt van a betegség.
De nem kell itt legyen a lélek betegsége.
Igen, itt van még a halál is.
De mindig itt lehet az újjászülető szeretet.
Ébredj rá, hogy mit választasz, hogyan élj most.
Ma vegyél nagy lélegzetet.
Hallgasd csak: a félelmed dübörgése mögött
Újra énekelnek a madarak,
Az ég kitisztul,
És jön a tavasz.
És bennünket mindig körülölel a Szeretet.
Nyisd ki lelked ablakait,
S noha nincs módodban megérteni valakit az üres téren át,
Énekelj.

Solymosi Judit fordítása

Forrás: katolikus.ma

Európa 2020

Európa éjszaka az űrből

Dal - Európa 2020

Rónay György: Ajánlás

                        Nellinek 

Most,
halálom napjaiban
mégegyszer összegyüjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást –

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek – –

Egyetlen vagyonom –

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.

Reményik Sándor: Az én szobám

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány bútordarab,
Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

Hidas Antal: Emberek…

Ha a párhuzamosok  az
       előre –
vagy hátra – végtelenben
       okvetlenül érintkeznek,
akkor mért, hogy a végtelentől
       épp olyan végtelen jelenben
a védtelen emberek
       egymásra találni
képtelenek?

Antal Attila: Ima méltóságért

Tarlott fák bokrok ágain 

fakó Hold fénye ring 

elsápadnom ne hagyj Uram 

ha telem rám fuvint 

szívem ha szunnyadó üszök 

számból ha kór lehel 

nyugalmad járjon át a kínt 

méltón viseljem el 

s időm hurka ha rám szorul 

ne sírjon ki ölel: 

tudja hogy aki távozik 

szabad volt s úgy megy el!

Takács Zsuzsa: Döntés

 Ez hát az óra, amikor kilépsz
a „rejtett összefüggések rendszere" mögül,
ami - mint kiderül egy közönséges, széthúzott,

vörös színházi függöny. Nem álmomban látlak?
Valóban megjelentél? Csak ki kellett, ugye,
várnom az időt? Fejedet félrehajtod,

ettől hozzád hajlok én is, arcunk szinte
összeér. Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, amiért annyira szerettelek.

Megszületett a döntés - mondod.
De hogy ez mit jelent, és annyira, miért
fehéredtél el, azt elhallgatod előlem.

Fecske Csaba: Hely

az eget habos felhőivel 

mintha álmából keltve 

festette volna valaki 

szép és bizonytalan 

még nem lelte meg valódi színét 

határát a hajnali pára hálóingében 

pihen a szemérmes vidék 

az ismerős otthonos táj 

ahol mintha téged szólítana néven 

minden ösvény poros gyalogút 

a szélben doromboló görbe hátú domb

Reményik Sándor: Versenyen kívül

 Én nem futok. Nincs mért.
Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd. megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,

a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,

majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobog ó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,

majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat 

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, 

egyetlenegy kőszikla megmaradt, 

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. 

*

Rúzsa Magdi - Most élsz

*

Maradj otthon!

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Tóth Árpád fordítása

S Nagy István - Máté Péter: Most élsz

Máté Péter - Most élsz


Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.

Múló örömök sivár létünk színpadán,
Mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
Túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja…

*

Maradj otthon!

Parancs János: Az alvó nő

Balogh András: Alvó balerina


Combját összeszorítva alszik.
Két keze combjai közt.
Féloldalára dőlve,
magzati pózban,
mint profán látomás.
Ártatlan és kiszolgáltatott,
mint az álmában meglepett,
lemészárolt zarándok
az útmenti fa árnyékában.
Vagy ki tudja? Parázna vágyat
ébreszthet bárkiben, aki látja.
Fátyolfelhő mögött a Nap:
bikavérvörös pára borítja.
Erőszakra ingerel
Mozdulatlan boldogsága,
halk pihegése, mocorgása.
Kirajzolódó, lágy hajlatain
kutakodva siklik a szem.
De nem fenyegeti semmi veszély,
most még óvja az ég.