2020. május 28., csütörtök

Szabó Lőrinc: Erdei csönd












Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik




Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából 
                  Lóci, a kisfiam.

„Anyuka, kit temetnek el?” –
kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben 
                  veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában 
                  nem felelt senki se.

„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja 
                  gyorsan és nevetett.

„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá 
                  és most már elaludt.

Féja Endre: Kérés












Már nem vagyok senki és semmi,
e csöpp életet elviselni
oly nehéz, Uram.

Már meghaltak a régi álmok,
nem lázadok és nem kívánok
hatalmas jövőt.

Apró élet szeretnék lenni,
esténként megpihenni
öreg fák alatt.

Csöndet, nyugalmat kérek még,
belső békét, aztán szeretnék
megtérni, Uram.

Szabó Lőrinc: Testem

Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimeritettél
a semmiből és segitettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.

Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.

Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény, a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amig aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

2020. május 27., szerda

Villányi László: Többes szám első



Istenem, de jó is újra meg újra felidézni
az első üzeneteket, a várakozást a válaszra,
emlékezni első hosszú beszélgetésünkre,
első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére,
vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás
hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül
a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk
reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját,
ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon,
közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk
történik, a csalódások megérlelték az örömöt,
jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk
az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek
a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk
nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős
szemünk, Istenem, de jó is többes szám
első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Testetlenül

Nem voltál ott az Isten testén
való osztozásnál,
nem voltam ott én sem.
Istennek nincsen teste, ezt én
jókor magamba véstem.

Te magadat zártad ki az osztozásból,
engem ki akartak verni.
Hiába, én már kívül voltam,
nem tehetett ki senki.

Nem voltam jelen soha
semmilyen osztozásnál.
A felosztásokat lenéztem,
nem érdekelt a másság.

A kockázóktól, a tolvajoktól
az undor tartott távol.
De tisztelettel maradtam távol
Isten fiától.

Emberfiának nevezte magát,
alázatból, szerényen.
Azóta tudom, emberfiának lenni
nem lehet szégyen.

Ne mondd azt, hogy a tömeggyilkosok is
emberfiai.
Ő megbocsáthat, de ezeket
 gonosz köpte ki.

A nyomorult, szétdúlt világban
egy kérdés hátra van.
Testetlenül
vagy testben indul értem —
hol késik az én Uram?

Takács Zsuzsa: A szakadék szélén

Találkoztam már vele a legkülönbözőbb helyeken.
Ha egyedül voltam vagy mással, de egymagam.
Ha éreztem, semmire sem jutottam, és szégyenem
túlél, mint Kafka hősét, odajött hozzám és fölemelt.
Nem mertem ránézni sosem. Féltem, hogy szétfoszlik,
mert ködkép. Máskor meg testet öltött, csak sejthettem,
hogy ő az, mert nem volt nála a fehér bot.

Két sziklacsúcs között járt a kifeszített kötélen.
Éppen kirándultunk, és fölnéztem a csúcsra.
Rezgett a rúd a kezében, meg-megtorpant,
de elért végül a szomszéd magaslatra. Odakiáltottam
neki: ne fordulj vissza, Vak Remény, mert lezuhansz
és halálra zúzod magadat! De láttam, hogy vissza-
fordul és visszaér, mint aki halhatatlan.

2020. május 26., kedd

Rákóczi Piroska: azon a napon









egy napon megnyílik
hallásom az ereszből
lassan a földre csepergő
nyári eső ritmusába
rejtjelezett igazságra

azt mondom akkor
lám mily egyszerű
mily kedvelhető
az egekből utcánkba
ereszkedő
lüktetésével kérlelő
kegyelem

azt mondom majd
azon a napon
én már senkire
soha nem haragszom
s bocsánatodat kérem
hogy eddig föl
nem értem
az ereszből lassan
az utcánk kövére
vetülő mindent
megtisztító eső
esengő diadalát

akkor
azon a napon
végre megragadhatom
hogy miféle
szentenciák magyarázzák
a vizek ritmusát
s milyen a lélek
ha terheit letette végleg

Turi Tímea: A gyönyörű gát












Beszélni szerettem volna.
Előttem álltál, és olyan jó lett volna
valami olyasmit mondani,
hogy Szeretlek, Hagyd abba, Fáj.
Pontosan akartam fogalmazni
és szépen. De a pontosság és a szépség
összekeveredtek, összevesztek egymással,
és én ott álltam kukán és bután.
Makacs bizalommal építettem egy gátat:
toluljon közénk a féken tartott indulat,
zúduljon minden a kellő időben:
mert persze volt bennem számítás,
igazából nem is hozzád akartam szólni,
hanem abban bíztam, hogy más majd megdicsér.
Annyira akartam hozzád beszélni,
hogy te már nem voltál elég.
Azóta sok minden történt.
Elléptem, elléptél, sokaknak sok mindent
beszéltünk összevissza.
De a gát, a gyönyörű gát még mindig ott áll
nélkülünk, közöttünk.

Lőrincz Teréz: Máté

A vámszedő férfi
a kocsmáros fanyar borát itta,
átizzadt ingét gombolva éppen,
azután új kockát dobott.
De ahogy a nyikorgó ajtó felé fordította
gyanakvó arcát,
már látta a gyöngéd kezet:
Máté, jöjj, kövess…
És tetőtől-talpig belemerítkezett.

Lőrincz Teréz: A gazdag ifjú

Tudta Ő már, révülten a ragyogásban,
ahogy sután megbotlott márványlépcsőin a házban,
hogy minden odavan.
Nem is azért kérdezett Uram.
A zuhanás küszöbén, a sodródáson innen,
lehajtott szép fején
árnyékba halt a fény

2020. május 25., hétfő

Mezey Katalin: Forró papiruszok




Azt álmodtam,
hogy két tekercs papirusz,
a sivatagban hevertünk
egy barlang öblinél,
előttünk sárga dűnék,
szürkés-vörös hegyek.
A magasból,
mintha fényképről,
néztem magunkat,
és tudtam, hogy
mi vagyunk azok.
Fölébredtem riadtan,
szorongva pergettem
vissza a képeket,
de megcáfolták ijedtségemet,
mert nem volt bennük
semmi bűn,
azon kívül, hogy
te és én
az álomban
hevertünk elfelejtve.

Mezey Katalin: Olyan közel




Olyan közel engedtelek magamhoz, 
hogy már végképp 
sosem fogom megtudni: 
ki vagy.

Pethes Mária: Tűnődés




Őrzi egy csokor virág 
vázámban az ünnep mosolyát 
Az ablakon üveggyöngyök 
pergő esőcseppek 
Pedig csak én siratom 
múló életemet


Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?