Fecske Csaba: Könyörgés

 Uram mért büntetsz hallgatásoddal
félelmetes ez a némaság
a sötétség sivatagában
az éjszaka szörnyei között
mért rejtőztél el úgy
hogy nem érzem jelenlétedet
és ha a lomb susogása
a madarak hajnali éneke
a te rejtett üzeneted
erősíts meg ebben töröld le
ama homályos tükröt végre
hogy meggyötört vonásaimban
téged lássalak hogy neked is
nekem is jó legyen

Szabó Lőrinc: Őrizni fogsz

Mint százkezű szél a riadozó
vetéseket, megrohanlak,
vagy mint a nap, mikor reggel beleveti magát
karjaiba a meztelen tavaknak.

Megrohanlak: a hálám rohan meg.
Rettenetes fény gyul át rajtam:
nem látlak tőle, pedig itt vagy
s te magad keresed az ajkam.

Nem látlak – Emberek vagyunk még?
Káprázat visz hintázva föl-le.
Egyszer, súgod, egyetlenegyszer!
Aztán zuhanok, mindörökre.

Egyszer, súgod még, s én kialszom,
feketén, kábultan, halottan,
de te már megőrzöl, ahogy a napfényt őrzi
a föld sötét s nehéz aranyban

Szabó Lőrinc: Lóci lázadása

Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután

tőle visszhangzott az egész ház
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.

Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,

s ha nem is gondolt vissza arra
az időre, mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,

s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt…
Semmi szörnyűt, – csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt

mondtam volna esetleg én is…
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam

kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:

úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy más akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,

és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom – –
És Lóci felelt: – Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! –

És apám szólt: – De nem szabad, mert
apu megbüntet!… – Lázadó
hang csattant vissza: – Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! –

Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:

helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyilt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,

s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: – Lóci, gyere csak,

gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni… – Röfögtem neki
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak a könnyei,

és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott s én nem sajnáltam,
hogy a napom elment vele.

Dömötör Ilona: Mennyei szélzúgás

 Őskezdet óta jár földünk felett
,,sebesen zúgó szélnek zendülése’’,
örök, tisztító, égi lehelet.   

Kastélyok s viskók közt megy zúgva át,
megzörgeti a bűnök lakhelyének
hazugságfüggöny-fedte ablakát.   

Alant terjengő füstöt szerteűz,
s haldokló, hamvas oltári parázson
színarany fényű lángra kap a tűz.   

Az érkezése, útja mély titok.
De szól: ,,Sas-szárnyam tollain emelve
az égbe jutnak halk imáitok.’’   

Száll, zendül, zúg és nem pihenhet el,
míg minden juhot amaz egy akolba
az egy Pásztorhoz össze nem terel. 

Wislawa Szymborska: A három legfurább szó

Mikor kimondom a szót, hogy Jövő,
már a múlté a szótagok közül az első.

Mikor kimondom a szót, hogy Csönd,
elpusztítom azt.

Mikor kimondom a szót, hogy Semmi,
teremtek valamit, ami nincs ott a semmiségben.

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Fecske Csaba: Anyegin elkallódott levele

sokat gondolok magára mostanában
ott rejtőzött valahol agyam rejtett zugában
és most megcsillant mint tócsa a napsütésben
ki hitte volna még tegnap nem gondoltam én sem
hogy így lesz életem spirituális része lett
ez az egész olyan váratlan annyira meglepett
hogy válaszol majd nem is reméltem
magával így reményt fájdalmat cseréltem
észrevétlenül bőröm alá költözött ráfonódott
a csontjaimra nem tudom a közelség mire ad módot
ne féljen nem kérek semmit magától
amit érzek gondolok néha röpít néha meg gátol
azt mondja Nietzsche más a szó és más a tett
egy költő pedig hogy csak az van ami lehet
úgy gondolni magára ahogyan én gondolok
talán tapintatlanság de jó okom van rá
minden kis gesztusát dekódolom merész
fölismerések mocsaráig jutott az ész
elképzelem és ez olyan jó hogy megfogom a kezét
„ha Istent ismer gondolatban se vét” hát jó
visszafogom magam csak az legyen de az nagyon
ami van elhasználódik elvásik az ember míg eljut
a tündöklő pillanat peremére — a vágyig
melynek sötétlő mélyén ott a másik

leszáll az októbervégi est vigasztalanul esik
a világ elveszítette vidámabb színeit
a zöld sárga lett majd barnaként szelelt el
szél-kócolta dáliákat tett a vázába reggel
a lecsupált kertben még tartja magát néhány zaklatott
őszirózsa és dália megérhetnek még egy-két napot
beleremeg amikor kinéz a párás ablakon
hova menekülhetne nem mutatja semmi nyom
sorstársának érzi a megnyomorított kertet
ahol a szél nedves szirmokat és leveleket emelget
s messze a folyóparton túl sovány fák mögött
hatalmas fehér báláit görgeti a köd
ősz van nagyon de még nincs veszve
minden jöhet szép és jó életembe

2

lehet hogy egyszer majd meglátogatom
addig is ezt a reményt pátyolgatom
rejtegetem fényesítgetem a bőrömön összegyűlt
napfényt viszem el magának
melegét életem legszebb nyarának
sose kérdeztem még volt-e valaha boldog
voltak-e vannak-e álmai a boldogság tudom mindig
egy fűszál éjjelében tűnik tova
ami emberi csak annyira örök mint vízbe dobott
kő nyomán hangtalanul gyűrűző vízkörök
egy perc sem telik belé és elsimulnak
ránctalan víztükör rejti a mélyt a múltat
a kezdet nem ezt igérte sokat veszítettünk
de azért még így is megérte sok szép lett
általunk megélve mindazért amit kaptunk és kapunk még
itt vagyunk cserébe éjszaka lesz ha vége a napnak
véget ér az éj és itt a reggel a semmi gödreit
próbáljuk betömni életünkkel mindig minden
átadja helyét valami másnak szeretünk
így vetünk tőrt a halálnak nem tudom eloltani
a tüzet mely lefojtva izzik bennem szakadatlan
Istenem hol vagyok magamra maradtam
vigyázzon eltörök ha durván eltaszít
csorba edénye leszek az eljövendő időnek
mosolyt cseréljünk inkább mint könnyet
adjon lehetőséget hogy szépen visszavonuljak
én nem tudok összekötni jelent és múltat
néha úgy gondolom hogy megszökött innét
és falura költözött ahol csönd van és nyugalom
szívét szelíden körbefolyja az idő
tűnődve gondol az elmúlt és jövendő napokra
kicsiny szigetének uralkodója foglya
ki tudja mit visz és mit hoz a holnap
semmi sem múlik el egészen lesz ami volt
és lesznek akik valaha voltak

C.H.Spurgeon

" Néha olyan körülményekben képzeljük magunkat, amilyent az isteni gondviselés egyáltalán nem szabott ránk; félünk ezernyi szenvedéstől, amelyek közül soha egyetlen egyet sem kell átélnünk."

Dobai Lili: Consolatio mystica

 Zsoltár női hangra 

mert te tudod Uram mindennek
idejét és helyét megadását elvételét
magasságát és mélységét

mert semmi sem olyan és úgy
ahogy teremtényeid vélik
gondolják elképzelik

mert mindenből nagyobbat
hatalmasabbat adsz
ajándékozol

megteríted asztalod és megkínálsz
szépségeidből gyönyöreidből

te szabod meg a szent időt és
megszenteled helyét is
megmutatod benne magadat

arcod fényét egymás arcában
láthatjuk meg egymásra nézve
arcunkon felfénylik tekinteted

testünket a csillagok és az Ég
harmóniájára hangolod
hatalmassá teszel minket benne

a teremtés titkait feltárod és
egymásban mint hajlékodban
engedsz időzni

valameddig
töredéknyi időig

amit végtelenné tágítasz a
szomorúságban amikor
hiányod érkezik el

sivatagi idő tűzforróság és jég
hidegség láza pillanatonkénti
váltakozásban

forró könnyekkel hűt le
hiányzó valóságod

mert te tudod hogyan vigyél
szomorúságba boldogságba

te tudod útjait a bánatnak
idejét a szabadításnak mert

elküldöd Vigasztalásod Lelkét
lelkünkbe oltod hogy ne halni de

élni lehessen valahogy mégis
tovább
felix culpa
consolatio mystica

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 

leveszi lelkünkről a terhet. 

Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 

Nincs dolgunk semmi, 

épp csak lemondunk saját igazunkról. 

Ekkor nyújtja át, 

mit sose mertünk kérni.

Wislawa Szymborska: Nyüzsgő utcákon támadt gondolataim

Arcok.
Arcok milliárdja a föld felületén.
Állítólag mind különbözik
azoktól, amelyek voltak vagy lesznek valaha.
De lehet, hogy a Természet — ki tudja —
fáradt a folytonos munkától,
csak ismétli korábbi ötleteit,
és olyan arcokat tűz ránk,
amelyeket már mások viseltek.

Lehet, hogy Arkhimédész megy el melletted farmerban,
Nagy Katalin akciós göncökben,
vagy az egyik fáraó mappával, szemüvegben.

Egy mezítlábas szabó özvegye
a még parányi Varsóból,
az altamirai barlang egyik mestere
útban az állatkertbe unokáival,
egy bundás vandál útban a múzeumba, hogy
kissé mutassa: lelkesedik.

Olyanok, akik húszezer éve estek el,
ötszáz éve,
ötven.

Az egyik aranyhintón,
a másik halálvagonban.

Montezuma, Konfucius, Nebukadneccár,
gyermek asszonyaik, mosónőik, és Szemiramisz,
aki csak angolul beszél.

Arcok milliárdja a föld felületén.
A te arcod, az enyém, kié —
soha meg nem tudod.
Lehet, hogy csalnia kell a Természetnek,
és hogy győzze, elkezdi
kihalászni, ami a feledés
tükre mélyén nyugoszik.

Báthori Csaba fordítása

Szabó Lőrinc: Erdei csönd

Az erdő arcot cserélt. Tájai
vonzottak már, színváltozásai
s nem a képzelt kalandok. Ami csak
gyönyörű volt benne és ami nagy,
sorra tárúlkozott. Legjobban a
nyár tetszett, a fény százezer nyila
a sötét bozót alján, fent meg a
zöld lomb végtelen hullámtorlasza,
a rab gomolygás. A vén fák alatt
néha kísérteties hangulat
állított meg, főleg, ha egymagam
s túlmesszi mentem: még Valaki van
itt, éreztem, s vártam az Idegent
és féltem tőle, s oly nagy lett a csend,
mintha valami isteni titok
készült volna rámszólni: vacogott
a testem-lelkem, – kihátráltam a
szekérútra, s igyekeztem haza.

Szabó Lőrinc: Lóci elalszik

Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából 
                  Lóci, a kisfiam.

„Anyuka, kit temetnek el?” –
kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben 
                  veszély volt és titok,

hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában 
                  nem felelt senki se.

„Kit tesznek le a föld alá?”
– sürgette most már a gyerek.
„Azt, aki meghalt”, – szólt az anyja 
                  gyorsan és nevetett.

„A-azt?” – békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
„Csak azt?… Akkor jó!” – tette hozzá 
                  és most már elaludt.

Féja Endre: Kérés

Már nem vagyok senki és semmi,
e csöpp életet elviselni
oly nehéz, Uram.

Már meghaltak a régi álmok,
nem lázadok és nem kívánok
hatalmas jövőt.

Apró élet szeretnék lenni,
esténként megpihenni
öreg fák alatt.

Csöndet, nyugalmat kérek még,
belső békét, aztán szeretnék
megtérni, Uram.

Szabó Lőrinc: Testem

Ki vagyok én?
Ami vagyok, alaktalan
folyna szét valami halálban,
de véletlen formát találtam
s most élek külön és magam.
Testem, szegény,
te vagy a teremtő edény,
aki egykor kimeritettél
a semmiből és segitettél,
hogy legyek a sok én közt én is Én.

Ami vagyok,
te vagyok, lábam és kezem,
te vagy a munkás és a hordár,
szegény testem, mindig te voltál
egyetlen szövetségesem,
és ha a sok
nyomorban lelkem megfutott
s nem voltam már csak akarat-roncs,
szétvert gyötrődés, – drága abroncs,
te megtartottál s ma is egy vagyok.

Testem, hazám,
te vagy egyetlen birtokom,
te vagy a földem és az ország,
értem verejtékezik orcád,
sebeid sírva csókolom,
mert igazán
eggyebb vagy velem, mint anyám,
otthon, gép, erő, munka, gyár vagy, –
testem, nyomorult proletár vagy
s ha van, te vagy, csak te vagy a hazám.

Testem, szegény, a lélek érted mit tehet?
Nagyon önző és gőgös úr
a lélek, de úgy rádszorúl,
hogy fájni sem tud nélküled.
Testem, szelíd
kihasznált állatom, szegény,
akit még én is üldözök,
a sok-sok idegen között
ki sajnáljon meg néha, ha nem én?

Megköszönöm,
hogy tüzes és jeges nagy útban
szolgáltál és adtál ruhát
és annyi ezer éjen át
vigyáztál rám, amig aludtam;
megköszönöm jóságodat,
hogy a robotok s hadak élén
jártál, míg pára lelkem élt,
és siratlak, hogy mindezért
oly rútúl fogsz bünhődni a végén.

Villányi László: Többes szám első

Istenem, de jó is újra meg újra felidézni
az első üzeneteket, a várakozást a válaszra,
emlékezni első hosszú beszélgetésünkre,
első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére,
vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás
hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül
a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk
reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját,
ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon,
közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk
történik, a csalódások megérlelték az örömöt,
jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk
az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek
a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk
nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős
szemünk, Istenem, de jó is többes szám
első személyben kimondani: áldás van rajtunk.