Csordás János: Nekrológ helyett

Csak összeesett s két nap múltával eltemették
Tíz ujjamon számlálhatom akik elsiratták
„Nem nagy eset, megesik mindenkivel,
az élet megy tovább" — efféle közhelyek.
„Eleget élt, hol leszek én 78 évesen?"
s még más efféle közhelyek:
„Dolgozott más is, szobrot állítsunk neki?"
- hallom a kérdést
s arcomon mint jégcsap merevül a könny.
Félretehetem-e személyes gyászom?
Profi sírásóként elintézhetem-e?
Nem !
Valaki a szívemen
faragja országnyi szobrát
„a mezei szorgalom"-nak, a névteleneknek,
a nem Napoleonoknak,
a nem Dávid királyoknak,
a nem Mózeseknek,
de a sok kicsi asszonynak, nőnek,
a mezők névtelen lányainak,
margarétás kis hercegnőknek,
a citeraszívű asszonyoknak,
a gyönyörű Annáknak, Máriáknak —

Mesterházy Balázs: …lököm fölfelé

Földre roskad a szívem, akkora benne a bánat.
Pedig szívügyekben precíz vagyok, nem értem,
hogyan kalimpálhat most mégis így összevissza.
A keringési rendszerben a szív a pumpa. 0,2 másodpercenként
pumpál mindig majdnem ugyanannyi vért.
A vér önálló szerv. Nekem öt liter van, neked körülbelül négy.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Eldobban majd,
mily szomorú.

A szív kúp alakú, négy üregű, izmos falú, 270-300 gramm
súlyú szerv. Működése automatikus, akaratunktól független.
A szívciklusra (pompásan megy) senki nem figyel. Csak összehúzódik
és elernyed. Az enyém mostanában, ha nem csinál semmit (napi 5-6 óra
jön össze a 0,2 másodperccel), akkor végig érted remeg.

Ebben soha nem tévedek. Mire azt mondod, hogy ami egyszer volt,
az holnap nincsen, írjak egy másik mesét, én már többször
megcsináltam, és csak lököm fölfelé. Akár egy gép, olyan vagyok
(ha elromlik, kihúz, sarokba tol, letakar.) A folyadék
a csövekben mindig ugyanolyan kanyart csinál, nem lustulok.

Szén a szívem,
holnap hamu.
Majd mindig egy szép,
szomorú dalt dúdolj,
ha eszedbe jutok.

A szívemet egy kettős lemez, a szívburok veszi körül.
A két lemez közötti látszólagos üregben – amelyet minimális
mennyiségű sikamlós folyadék tölt ki – a szív szabadon mozoghat.
Az enyém most a földre roskad. Talán az lehet, ahogy rám nézel.
vagy otthagylak. vagy meghaltál.

Szén a szívem,
holnap hol van.
Leng még egyet,
nagyot dobban.

Lapozgatom, olvasom. A kardiovaszkuláris rendszerről szóló
leírásokban az szerepel, hogy annak fő feladatai: az állapot fenntartása,
a megelőzés, a célpontba juttatás („szállít a szív”) és a takarítás.
A fájdalomról egy szó sincsen bennük sehol.

Mesterházy Balázs: És akkor sír az ember

A sírás teljesen természetes emberi reakció,
amelyet mindkét nem tagjai gyakorolnak.
Amikor azt mondtad, hogy egyedül vagyunk, akkor
én is sírtam. igazi síráskönnyeket.
A könnyeknek három fajtáját különböztetjük meg.
A bazális könnyek a látáshoz szükséges
nedvességet biztosítják. Napi 1-3 milliliter termelődik
belőlük. A reflexkönnyek kimossák a szemből az oda
nem tartozó részecskéket, ezzel gátolva meg
az irritációt. Síráskönny akkor termelődik,
ha erős érzelmi reakció ér valakit. Ilyenkor
a limbikus rendszer egy acetil-kolin nevű
neurotranszmitteren keresztül megindítja a könnygyártást,
természetes fájdalomcsillapítót is előállítva ezzel.
És akkor sír az ember. Mert minden változásnak végül úgyis
ugyanaz a vége. Van, ahonnan már nem lehet ketten menni.
Én azt hittem, úgy búcsúzom, ahogy nem búcsúzott még senki soha.
Átlátszó, erősen sós ízű, enyhén lúgos kémhatású folyadékot
csorgattam le az arcomnak a falán. A szememtől a számig folyt, és
néhány csöppje talán még az államig is elért.
A nők évente átlagosan 64-szer sírnak, a férfiak
ennek csak a negyedét. Tegnap azt mondtad,
„– A kettes a legmagányosabb szám.”
„– Miért?” „– Az egyetlen páros prímszám. Ezért valójában
egyedül neki nincsen párja.” „– Pedig páros.” Igen, azt hiszem,
ennyi volt. A végén a számba aztán még bele is folyt
egy kicsit. lehetett érezni a természetes fájdalomcsillapítót.

Bárdosi Németh János: Elégia

Emlékeidet kaszáld halomba,
hogyha a fáradt, lomha
betegség szétrág,
legyenek előtted fák,
füvek, legelők,
a gyermekkor szép édene,
nyájas családi kör,
tűnt ifjúságod tájai,
versek varázsa
vagy szerelem szivárvány havasán
holdak, csillagok,
csalóka álmok,
munka, gond
és az embertelenség vadona,
véres háborúk
s te ezek előtt
emeld magad magasba,
soha ne hagyd abba,
hogy a gonoszok
ellened rontsanak,
mindig legyen partifok
amin kiköthetsz,
egyetlen perc
a fájdalmas iszonyatban
és ember maradsz abban,
ki tudja végzetét,
hogy jön, megy a végtelenből
de előbb
elvégzi kimért dolgát,
mit istened bízott rád,
szántást, vetést, egy
tisztes fővetést
vagy egy gyönyörű füttyszót,
szívedből messzehangzót!

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem.

Balázsovics Mihály: Májust remélve

Öregszem . . .
Hajlamos vagyok rá
hogy ellírízáljam
a verset egy jószóért, mosolyért cserébe.
Pedig a jóhiszeműséget
kiirtották belőlem rég.

*

Ha majd elhagy a lét
májust remélve mit mondjak
tükrök közé űzött
megkérgesedett magamnak?

Akár az idő, havazik el a beszéd.
Puha torlaszokba gyűlik,
elég egy megnemfontolt mozdulat,
pisszenés:
megindul a lavina
magával sodorva
a legkeményebb tartást,
a legvégső képmutatást.

Pedig volt olyan idő, mikor hittem:
vannak letarolhatatlan rétek
állig nyújtózó illatos füvekkel,
be nem mocskolt erdők, vizek,
ezüstbe hanyatló hajnalok,
hogy vannak tejtiszta álmok, szavak . . .

Most egy út elején tudom:
van olyan elhagyatottság,
mikor kart-karbaöltve énekelünk,
egymáshoz csak annyi a közünk
hogy önmagunkat kutatjuk minden
csillogó tekintetben . . .

Takáts Gyula: Mögéje nézz

Mögéje, mert mind csak ott... S még az mögött.. 

Ne rája nézz!. . . Mert zöld a levél, 

de ősz. . . Ereiben is az kering 

s vitorláinkban együtt zúg a szél...

Féja Endre: Istenhez térve

Ha valaki ajkát mosolyra nyitja,
téged sejtelek a lelkében, rejtve.
A virágok esti illatában
téged érezlek eltemetve.

Gyönge vagyok, véges az élet,
ne büntess, ha olykor vétek.
Elfáradtam nagyon a nyárban,
de Hozzád mindig visszatérek.

Makay Ida: Az a rét

Szikrázó gyerekkori rét! 

Kék lepke villog fölötte. 

Már soha többet az a kék! 

Az ég üvegje összetörve. 

Emlék kékje: vakító nyárég! 

Aranykor, alvó öntudatlan. 

Szívben fénylő holdmessze tájék. 

Azúr lepke boldog magasban! 

Ha csak egyszer egy rebbenésig! 

Ha nemcsak a versbe, a szóba. .. 

Ha csak egyszer még az a rét. 

Ha egyszer még az az óra!

Makay Ida: Magadért és magadnak

Nem zendülhet föl, csak a rekviem
érted, bár rajtad nem úr a halál.
Akit temetnek, és aki temet,
most s mindörökre Te vagy Karnevál,
és tor. Félelmesen szép ünnep ez.
Magadért és magadnak tündökölsz.
(a kezdettől minden Isten árva)
Tiéd minden, mit elsodort az ár:
a mélybehullott fáklya üstökös.
Gyászsötét lepkék halálos tánca.

Makay Ida: Alkonyi hasonlat

Jó volna itt maradni még.
Tudattalan emléktelenül.
Csak, mint a kő. A víz. Az ég.
Kihúnyni csöndben, mint az alkony.
S egy sugárnyit ragyogni még.

Hajnal Anna: Kristályoszlop

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Hány sikkal, szöggel, éllel
        mered fel nappal éjjel
        ágaskodó magányba,
        meredek árvaságba:
        kéznek elérhetetlen,
        szemnek felmérhetetlen.

Kettőnk között halálod
feltörő kristály oszlop.
Lám fölénk nőtt Halálod:
        sok tükrös lappal, éllel,
        sok kardéles szegéllyel
        Tükrökben számolatlan
        tükrözött változatban:
        tükörben lépő képünk.
        Képből a képbe lépünk.

Kettőnk között halálod
feltörő kristályoszlop.
Lám fölénk nőtt halálod!
        Nézhetjük most már ketten,
        te multból, én jelenben.
        Körüljárhatjuk ketten,
        te ma is énmellettem,
        te szellemben, én testben:
        de együtt mindenekben.

Garai Gábor: Láthatár

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.
Remeg a föld, eltörpülnek a fák.
Felhők fölrázott vánkosán a nap
lomha vért csorgat már, nem aranyat.
Fejed fölött megfordul egy madár,
a láthatár felé suhanva száll.
Szétszórja a megnyúlt árnyékokat
az úton végigsöprő alkonyat.
Magad állsz a mai nap peremén,
nincs szivedben se bánat, se remény.
Nem is sejted, mit ígér holnapod,
de elébe kell állnod, azt tudod.
És tul kell élned; amíg csak lehet,
ugyanazt kell itt újra-kezdened,
téglánkint rakva egyre a falat
a részvéttelen ég boltja alatt,
mintha létezne beteljesedés,
s nem rész lenne maga is, az egész,
mintha az időt hagynád örökül
(mi átfolyt rajtad, s nélküled röpül
tovább) az utódokra, mintha csak
az lenne lényeged, mi megmaradt
kezed nyomán, s mások javára vált. . .

Most állj meg itt, és nézd a láthatárt.

Vészi Endre: Te és az Idő

Ahogy az Idő összezárul
s gyalul egy éles fémgyálú
szívedben megnő a gyanú
nyílik egy ajtó önmagától

Rozsdásodik a vasliget
cseppkőbe hűl a pára reggel
s jeleznéd bár titkos jelekkel
homokba írsz csak betűket

Felhőkbe véstél ködből habból
elképzelt nem volt arcokat
oxigéngyöngyök a szavak
hol vagy attól a pillanattól

Mikor az eufória
magasba emelt mint egy istent
s maghasadásban a felismert
örök alakzat fény haza

Mind aki voltál angyalmásod
ki útnak indít az a kéz
és az a szem mely visszanéz
felejthetetlen pillantásod

S mindez magát úgy bontja ki
kíváncsian és rögtönözve
hogy teljes ívben forrnak össze
életed ellenpontjai

Egyidőben te nyár vagy tél vagy
egyszerre tavasz őszi táj
tenyérbe zárt dermedt bogár
szénben megmaradt falevél vagy

Tolvaj ki menti vagyonát
de aki mindent itthagy végül
rögeszmét verset örökségül
mindent amit csak kitalált

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.

1924 első fele