Bodó Csiba Gizella: Igéző hajnal

 A hajnal hátára vette az éjszakát,
Görnyedten húzta a Föld szélére,
Ott engedte süllyedni le a mélybe,
Miközben pávatollain lángra gyúlt
A Napkelte fénye. Sárgarigó üdvözölte!
A homályban még csak ő látta,
Torkában aranyrög görgött,
Gyönyörű dalt gurgulázva.
S dalra fakadt az összes,
Csicsergő, zengő kicsi lélek,
Az ég madarainak kórusa
Szolgált természet-kápolnában
A hajnali misének.

Petőcz András: A macska visszatér

Ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha visszatér.

A költő egyedül van, magányos a költő,
furcsa is lenne, ha nem lenne magányos,
sovány és beteg, ha nem haldokolna.

A macska végtelen utakra távozott, aggódik is
a költő, hogy valami utcasarkon vagy valami
autó kerekei alatt végzi be távoli kalandjait.

Ha egyszer a macska visszatérne, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha egyszer visszatérne.

Nem tudhatunk semmit a macskáról. Szabadabb
talán, mint korábban volt, amikor a költő lakása
volt csupán a birodalma, és azt hitte végtelen világnak.

A költő tehát szabadnak hiszi a macskát. Nem
tudja, mennyi rabságot és bizonytalanságot él
meg a macska, mert nincs már vele a költő.

Ha mégis visszatérne a macska, csapzottan,
némán és megtépázottan. Ha mégis, ha mégis.

A város vasútállomása felett, ahol a költő élt
a macskájával, végtelen ideje egy füstcsík lebeg,
mozdulatlanul, miként a kényelmes idő.

A költő ül egy teraszon, valami karosszékben, és
tudja, hogy nem megy el senki, és nem jön vissza
senki, merthogy soha, semmi sem változik.

Talán, ha majd a macska visszatér, csapzottan,
némán és megtépázottan. Talán, ha visszatér.

Petőcz András: Fekete holló

Fölöttem van egy fekete holló,
olykor-olykor a vállamra száll,
beteg madár,
a vállamon pihen.

Közel van hozzám, miként az ég,
túl nagyra nőttem, azt hiszem,
által viszem,
haldokló társamat.

Által viszem őt a tenger sok vizen!
Alig bírja a lábam a terheket.
Sikítani, itt, nem lehet.

Csak az enyém a fekete holló.
Nem ismeri őt senki más.
Csőréből pici vérpatak.

Wiskawa Szymborska: Kora reggel

Még alszom,  

de közben sorakoznak a tények.  

Fehérlik az ablak,  

szürkül a sötétség,  

a szoba kikászálódik a homályos térből,  

ingatag, sápadt sávok  

keresnek támaszt benne.   

Sorban, sietség nélkül,  

mert szertartás ez,  

földerengenek a mennyezet és a falak síkjai,  

elválnak a formák,  

egyik a másiktól,  

bal oldal a jobbtól.  

Virradnak a tárgyak közötti távolságok,  

csicseregnek az első csillogások  

egy poháron, egy kilincsen.  

Már nem csupán tűnik, hanem egészen van  

amit tegnap félretoltak,  

ami a padlóra esett,  

ami a keretbe fér.  Csak a részletek  

nem kerültek még a látómezőbe.   

De vigyázat, vigyázat, vigyázat,  

sok jel mutatja, hogy visszatérnek a színek  és 

a legkisebb dolog is visszanyeri saját árnyékát  

árnyalatával együtt.   

Túl ritkán csodálkozom ezen, bár kellene.  

Rendszerint az elkésett tanú szerepében ébredek,  

mikor a csoda már végbement,  

a nap beiktatódott  

és mesteri módon reggeliséggé vált a hajnaliság.   

Csordás Gábor fordítása   

Sinka István: Anyám balladát táncol

Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.

S hajnaltájon, lengő szélben,
hogy fény nyíllott két nyárszemében,
elébe raktak tíz szál gyertyát,
hat másikat meg karikába. –
Közöttük anyám ott sugárzott,
s kis csizmája lángot vert át.
Az ősi ritmust pásztorok fütyölték...
Kettő-kettő felállott szélrűl,
jelezve, hogy a csúfolt ős
szép feje most halálba révül.
S a holtak szemét, ahogy lezárták:
ezt a sirató, örök búcsút
a nyárfák alatt már öten járták.

Akkor meg, mikor sírt nyitnak,
közéjük lendült hatodiknak
apám is, kinek lépteit
úgy mérte az öt táncoló,
mint ki utolsó fordulattal
az egész műbe értelmet vitt...
Mikor a gyertyák porig égtek,
még anyám eljárta a végét:
egy szál virág körűl koszorút táncolt...
A juhászok meg már csak nézték,
 hogy az égen hold ballag át
s csudálja nagy, fehér szemmel
anyám lábán a balladát.

(1939)

Böjtös Sándor

" Két dolog nem ismer lehetetlent: a hit és a kétségbeesés." 

Gál Sándor: Kövess Engem!

A vámszedő gőgösen ült hivatalában,
Nem gondolt mások gondjával, bajával.
Volt esze, hogy magának is félre tegyen
( " Legyen a szűk napokra, ha tisztemet másnak kell átengednem. " )
Ám egy napon jött Valaki és megállt előtte.
Ő fölnézett, az a valaki a szemébe nézett!
Mélyen, hosszan, különösen...
A vámszedő olyant érzett, mint még soha:
Sőt, már nemcsak érezte, de tudta:
Többé nem sorsának ura!
Meg sem lepődött, amikor az a Valaki
Halkan azt mondta: KÖVESS ENGEM!
Ő felállt, otthagyta a pénzt, a számításokat, mindent,
És követte, követte mindenhova az EMBER- ISTENT.
Nem kérdezett, nem aggodalmaskodott,
Csak ment UTÁNA, s szívében nőtt a bizalom.
És járt vele mindenfele: városokban, falvakban,
Szegény emberek kunyhóiban,
Sosem gazdagok palotáiban.
Saját szemével látta a csodákat:
Bénák meggyógyultak, vakok újra láttak.
Sőt még a halottak is feltámadtak!
Az, ki azelőtt vámszedő volt,
Most tanítvány lett.
Végre megértette: csak az él igazán,
Ki másokért adja önmagát!
S tiszta szívvel, csak Mesteréért élt és halt!
De csak annak halála és feltámadása után értette meg igazán,
Ki volt az a Valaki, ki megállt előtte hajdanán...
Ezért leírt mindent, mit látott és hallott,
Hogy az utódok is megtanulják a szépet, a jót!

Barna T. Attila: Találkozás

Az őszi utcán lassan szembejön, 

szürke szemével a szemembe néz, 

kalapját emelve rám köszön, 

mellém szegődik, s halkan fütyörész 

a közöny

Bodó Csiba Gizella: Majd lesz egy nagy szüret

Egyszer majd lesz egy nagy szüret,
Mire feldolgozom minden fényedet,
Melyet rám ragyogtál szüntelen,
Hogy érleld mustármagnyi életem.

Mert fényt küldtél egy háború után
Fagyos földre vetült az éltető sugár,
Hogy melengessen, s feltörjön egy kis magot,
Hogy elmondhassam: teremtettél, s én vagyok.

Hogy mint pisztrángok pataknak sodrába,
Forrástól indulva érjenóceánba.
Megjárva közben minden örvényt
Ismerjek meg minden természeti törvényt.

Hogy magam mögött gyengét sose hagyjak,
Ha semmim sincs abból is csak adjak.
Az igazsághoz végighűséges maradjak,
Megbocsássak, akkor is, hogy hacsalnak.

Tetteim közt ne kelljen mit bánjak,
Kitárhassam szívem az egész világnak.
Akkor lesz majd az a nagy szüret,
Mikor fényed éretté tesz engemet.

Gál Sándor: csupán egy jel

hajnalban nyílnak a fájdalmak
fényre ébresztenek némán
s ahogy a fáradó szív lüktet
megemelkedik a bíbor horizont
lehet hogy ma ennyi a létezés
vagy ami még belőle látható
és megélhető a világosság pillanatában
elvont megfoghatatlan egész
semmi mérhetővel nem mérhető
csupán egy jel a fájdalom maga
megnevezhetetlen és kimondhatatlan

William Butler Yeats: Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínű fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lőrinc fordítása

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,

narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Gál Sándor: A kérdés

már befelé élek
befelé
egyre közelebb önmagamhoz
ahol már
jól érzékelhető
az űri messzeség
izzó kettős íve
s a megérkezés
vélhető nyugalma
az igen és a nem
tudható kristály-igazsága
ami belőle látható
és ami láthatatlan
mozdulatlanságból
a kihajló mozdulat
az érintés titka és csodája
sorsok örvénylése
eggyé tömörül a befelé-lét
a mélység sötétedő csendje
önmagát gyarapítva szétterül
s benne az örök kérdező
ki vagy te
válaszolj
az elmúlásig
mi a szándékod velem

Bodó Csiba Gizella: Ki keres....

Gyermekként hogy kerestelek,
Ifjúként meg is tagadtalak,
Vitákban az égig kiáltottam:
-Mutasd meg magad!
-Mutasd meg megad!
Mert hol temérdetlen a nélkülözés,
s embert gyűlölet koncol fel,
hol létezhet egy ilyen világban
- vagy azon túl - Isten?
Dolgom tettem alázattal,
szavát fogadtam minden feljebbvalónak,
Te figyeltél örökvaló szemmel
nagy csendben adtál oda a jónak.
Létezésed még titok volt előttem,
a természetben minden létezőt szerettem
csak embert, s Istent nem tiszteltem.
Feljebbvalók megváltoztak,
fejemre töviskoszorút húztak,
A sors lesújtott keményen én rám,
ott álltam magányos, bénán,
akkor kiáltottam utánad
Te csak megfordítottad a hátad
az éjben arcodba láttam, s
rájöttem nem Te, én álltam háttal!
Félélet kellett a fordulásra,
keresés, tagadás, lázadás, fegyelem
eszmélés: nincs más feljebbvaló,
Csak Te!s ez a Kegyelem!

Bodó Csiba Gizella: Kavics és szikla

Szirtnek oldaláról apró kavics görgött
odalent a mélyben óceán hömpölygött.
A kis kavics útja egy sziklánál ért véget
koppanva megtorpant, mint egy megigézett.

A szikla komoly volt, évmilliók óta
mosta az óceán gömbölyűn fodrosra.
A kis kavics nézte Őt, tisztelte, s remélte
a szikla köszöntésére megvan az esélye.

Fülébe csengett egymásra-koppanásuk magas C-je
fel sem mérte milyen végtelen az Ő picinysége.
Izgett-mozgott még kicsit, majd vesztébe esve,
de a szikla-nagyság a kis kavicsot észre sem vette.

a kis kavics, sőhajtott -itt nem sok a reménye,
belefúrta oldalát a szikla repedésbe.
Szél és Víz elemre bízta: egyesülnek egyszer?
együtt, vagy egymástól taszítva nyeli el őket a tenger.