Puszta Sándor: Soha többé

madarak mélabúja
virágok szomorúsága
gerlicecsontú idő
végetér
a tojáshéj lehull
a napok kitollasodnak
a fészekból kirepülnek
neked nincs
vissza
soha többé

Váci Mihály: Eső a homokra

Használni akartam - nem tündökölni,
sem esztétikák rangsorát pörölni.
A hallhatatlan szent tülekedésében
lemaradtam - a startnál már lekéstem.
ezért a pályát messze elkerültem,
a robotoló tömegbe merültem,
és dolgoztam hajnaltól éjszakáig,
a gondolat míg csonton átvilágít,
s míg csillagok közt kószált annyi bajnok,
- gürcöltem, mint egy elnyűtt hivatalnok.
Nem restelltem leszállni a keresztről,
ha egy paraszt kérvénnyel keresett föl;
s két megváltó ihlet közti szünetben
értekezleten szóltam - bár ügyetlen.

Nem hittem én az elnyomott zsenikben:
ki tenni akart - az tehetett itten!
Volt mit! Mert volt kereszt is, hogy reája
feszüljön vagy meggörnyedjen alája.
Volt pokol is - megjárni mindazoknak,
kik nemcsak vonakodva tusakodtak,
fennszóval áhítva a pokoljárást,
vigyázva: maguk semmibe ne ártsák.

Volt itt dolog, nagy ügy, kárhozat annyi!
Lett volna - volt! - miért élni, meghalni.
Voltak milliók - elhagyva ügyükben -
kikért élhettünk volna vert hitünkben.
Volt pálya, ügy, elhívó kötelesség,
biztató kor - közülünk várva hősét.
Ez az idő se nyújtott kevesebbet,
csak mi - fiai, voltunk kevesebbek:
bősz nagyravágyók: lesve a csodákat,
nem tettük azt, amibõl csoda válhat.

Mert nem hiszem, hogy ne lehetett volna
kitartó, csendes, hű forradalomban
élni:- szeretni, hinni a világot;
tenni valamit, mivel besugárzod;
melegítni: - telet a gyertya lángja;
szelidítni: - aszályt a szik virága;
rázni a világot: - szellő az erdőt;
kérlelve bíztatni: - karsztot a felhők;
lázadni: - úgy, hogy magadat naponta
feláldozod, ha mégoly kis dologra;
ellenszegülni: másképp nem? - parányi
toporzékoló ügy nyergébe szállni,
osztani magad:- hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni:- hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni - eső a homokra -
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyűjt a mély:- soká isznak belőled!

Falu Tamás: Két szívvel

Hol keresselek? 

Hol találjalak?

Mely csillagról jössz,

melyik nap alatt?

Van-e bensődben

ismertetőjeled,

szíved jobb, vagy bal

oldalt viseled?

Én egy csillagról,

onnan származom,

hol szívet hordunk

mindkét oldalon.

Illyés Gyula: Viharban

 Dörgött az ég, ömölt az eső, 
nem szólt, csak egy madár;
ő tudta – úgy is lett –, kitisztul 
most már a láthatár.

Hogy fújta itt a kis fenyőfán; 
hogy jön a jóidő!
Úgy fújta, mintha fényben égne 
máris erdő-mező.

Úgy fújta, versenyt a viharral 
a büszke, hetyke dalt,
hogy végül is leénekelte 
a bőgő zivatart.

Hogy mi az érdem, ha előre 
tudta: közel a fény?
Semmi. Csak az – hogy ázott-fázott, 
remegett, félt szegény!

Szabó Miklós: Pannonhalmi monológ

Én nem merném azt mondani: nézd,
Isten ez vagy amaz. és itt lakik vagy ott!
Van egy rejtelmes, titkos, mély Erő,
mely a világon mindent alkotott.

A világot és önmagát is Ő,
ídőtlenséget s minden végtelent,
Ő, kinek nincsen tér, idő, sem lét,
mert mindez benne él s egyet jelent.

A harmónia s ellentét is Ő.
világ-omlás és világ-születés,
és nem lehet Őt megnevezni,
mert ahhoz minden fogalom kevés.

Mindegy, hogy hívják! Anyag, Szellem!
A lényeg fontos, az örökvaló.
a rnozgás, mely belőle lüktet,
az ismeretlen emanáció.

Nem jámbor mesék jó öregje.
ki madarakra s hajszálra vigyáz,
de ki mindebbe törvényt oltott
s azt követvén vet magot a kalász,

Hiú remény tagadni s abban hinni:
ha tagadjuk. attól már nincs is Ö, -
csak rnosolyog, nagy hatalom mosollval
s bölcsen hallgat, Meg nem nevezhető!

Csak lüktet, árad, szétsugárzík,
anyagát szórja szerte, Ős Anyag,
mindegy, hogy hívják: önmagából
repít ki fényt, szül galaxisokat.

Ha tagadjuk is, közelítjük,
ha hisszük is, meg nem értjük soha.
Ő, kiben minden lehetséges,
s e csodátlanság maga a csoda!

Puszta Sándor: Füvekre hajlik a dér

most már onnan bentről 

örökké fúj a szél 

most már onnan bentről 

örökké havazik
most már onnan bentről 

örökké megy le a nap 

nem törli le senki 

a deret szivemről

Csoóri Sándor: Van-e még hátra valami?

Van-e még hátra valami esély?
Kemény játék, felnőtt bújócska
vagy álarcosbál a halottasházak közelében?
Nap süt arcomba s az elhagyott juhászkunyhó
előtt huszonhét lepke szárítkozik.
Van-e még hátra valami csoda,
mely igazolását keresi bennem,
hogy porral s lepkékkel együtt
még fölszárnyalhassak én is?

Elnehezültem a téltől, a téli
szobasarkak és tanácstermek csilláros közönyétől.
A székek, mint lefizetett hamistanúk, álltak körül –
Van-e még hátra valami gyámolító,
asszonyi mosoly, asszonyi jóslat,
hogy egyszer még második pokoljárásom
is véget érhet: véget a tetvek tánca nyakszirtemen?

Néha azt érzem: jobb volt reménytelennek
lennem negyven év lágerében, de erősnek,
mint most az összemaszatolt remény urának.
Vérző szavakkal fekszem és kelek naponta,
idegbeteg violákkal, akár a délvidéki
menekültek, akik elhagytak mindent,
csak hogy magukat egy silány fal tövében megtalálják.

Fűtől bokorig, göröngytől hasadt szikláig
járatom szemem: hol villan meg
az utolsó jel, amitől a tékozló fiúk is
megfordulnak? Talán egy rigó szemében?
Egy égre fölcsapódó, női sálban?
Talán az alvajáró, temetői porban,
mely, mint a forgószél, fényes délben is megjelenik?

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok

Báger Gusztáv: Exit

Vasadi Péternek

                     „Ki az az ember, aki él, s halált nem látna, 
                     s megmenthetné lelkét az alvilág kezéből?” 
                     (89. zsoltár 49. vers) 

Van Valaki. Valaki van.
A Van, a Vagyok.

A Rejtőzködő,
ki visszatér megint.

Átlép az időbe, átrendezi
a terepasztal tárgyait.

Oltárt emel Neki
a születő emlékezet.

A széles óceán előtte
oszloppá tornyosul.

S akkor a Kegyelmet
új ihlet sugara hatja át.

Baranyi Ferenc Az ébrenlét a bátorság

Éjfélkor a sötét belémlát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol! 

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre elédtár.                                   

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál. 

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?! 

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam. 

Ha számonkérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember. 

Takács Zsuzsa: A vendég monológja

Molyrágta kosztümgallérom sebei
lüktetnek a kopott szőrmeboa alatt.
A család egy évben egyszer
karácsonyestére befogad, de nem
hagy időt a melegedésre. Lehet, hogy
hideg? És így szeret? Vendégnek
lenni talpig feketében, akit a házi-
asszony a főhelyre ültet, mivelhogy
ő a legidősebb rokon. A szemek
kereszttüzében gyorsan elhanyatlom.
De nem adom ilyen olcsón magamat,
előbb még elmosogatom a konyhának
nevezett jégveremben az odaégett
serpenyőket, a vaníliakrémtől csúszós
ólomüveg készletet. Kis porciókra
osztom és felcímkézem a sültet,
a köretet. Emlékezzenek rám, hiszen
jövőre én már nem leszek. Behúzom
magam mögött az ajtót. Hallom még
a lépcsőn lefelé az üdvrivalgást, a nagy-
szájú kamaszlány s az ájtatos szülők
egymás nyakába borulnak. Az ünnep
folytatódik immár nélkülem.

Biblia

Bogdán László Cserdi polgármesterének emlékére 

 " Bizonynyal látom, hogy nem személyválogató az Isten; Hanem minden nemzetben kedves ő előtte, a ki őt féli és igazságot cselekszik."   

Ap. Csel. 10, 34-35

Wass Albert

 " Valakinek sebet kap a lelke. Aki adta, nem is tud róla talán. Aki kapta, alig rezzent meg belé. De a seb marad, és nem heged be."  

Antoine de Saint-Exupéry: Fohász

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom,
csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Őrizz meg attól a naiv hittől, hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó
ráadásai, amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg, azt mások mondják meg nekünk.

Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg, hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.

Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!

Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban és
a megfelelő helyen – szavakkal vagy szavak nélkül – egy kis jóságot
közvetíthessek!

Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok, hanem azt, amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére! 

Trausch Liza: Nátán küldetése

" De ez a dolog, amelyet Dávid cselekedett, nem tetszék az Úrnak." 

2Sámuel 11,27b 

" Elküldte azért az Úr Dávidhoz Nátán prófétát." 
2Sámuel 12,1  

Uriás halála után megvárták a gyász leteltét, és Dávid feleségül vette Bethsabét. Senki nem szólhatott semmit, minden rendezve volt. Dávid megkapta, amit akart. De Igénk azt mondja, hogy az Úrnak nem tetszett ez a dolog. Vajon nem kell-e ezt mondania az Úrnak a te életed fölött is? Ez a pici mondat felborít mindent. Engedd, hogy az Úr belenézzen dolgaidba, hogy elmondhassa, mi az, ami nem tetszik az életedben. Az Úr nem az ítéletre tartotta fenn, ami Dávid életében nem tetszett. Elküldte hozzá Nátán prófétát, aki egy történetet mondott el. Dávid megértette, és felháborodva mondta ki az ítéletet: " Halálnak fia az, aki ezt cselekedte!" Ekkor mondta ki Nátán: " Te vagy az az ember! Ezt mondja az Úr, Izráelnek Istene: én kentelek fel téged, hogy király légy Izráel felett, és megszabadítottalak téged a Saul kezéből." Sorolja Nátán, hogy mit kapott még Dávid az Úrtól. " És ha még ez kevés volt, ezt s ezt adtam volna néked." Dávidnak meg kellett látnia hálátlanságát. Te is hálátlan ember vagy ? Ha Isten ma visszavenné mindazt, amiért nem adtál hálát, mid maradna?! Hálát adtál már az ép testedért? Testvér! Ne panaszkodj! Mindened megvan, amit Isten neked szánt, és ami javadra van. Ma köszönj meg mindent az Úrnak, nehogy már holnap vissza kelljen vegye. Talán évtizedek óta várja, hogy valamiért hálát adj. A lelkieket még nem is mondtam. Hallhatod, értheted, élheted az Igét. Fogalmad sincs, hogy még miket szeretne neked adni az Úr. 

Az utolsó nagy ajándéka, hogy egyszer hazamehetsz Hozzá!     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből