Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség? Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre. Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észrevenni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: Nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vagy mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert ez a tudat: hiába segítek, úgy se veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgy se jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit segít, bezzeg a távolban lévő minden héten hívja telefonon. Mennyi fájdalom! Hány olyan házasság, ahol a feleség, a férj ott van, segít, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom. Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.
Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket.
Forrás: Napi Ige és Gondolatok
