Ami történik körülöttünk, még a hiányokon és korlátokon keresztül is megmutatja valódi szükségleteinket – azt, amire teremtettünk. Testben élünk, szükségünk van a testi jelenlétre. Most távolságot kell tartani, valaki mégis kell, hogy bekösse az infúziót, enni-inni adjon, kinyissa az ablakot, szóljon egy jó szót, imádkozzon értünk. Távolságot kell tartani saját aggodalmainktól, de szomjazunk is a reményre. Szükségünk van egymásra. Szükségünk van Istenre.
Halottak napjával kezdődött a november. Advent első vasárnapjával ér véget. A gyász elvezet a várakozáshoz. Arra, akiért sóvárog a szívünk. Aki értünk sóvárog. Féltő szeretete fog körbe betegágyastul, védőruhástul, gyászunkban, félelmünkben.
Nem így szoktunk közeledni hozzá, megszoktuk, hogy felöltözzük a jóságot, a szépséget, a hitet. De most vágyott önmagunk helyett valódi önmagunkat adhatjuk neki: fáradtan, nyúzottan, elcsigázva.
Ahogy elérkezik az advent, a várakozás elkülönített – szent – ideje, idő az elkülönített tér mellé, sok minden lefoszlik majd rólunk. Elveszítjük díszeinket, illúzióinkat és álmainkat, és ha a kegyelem kísér, koldusként érkezünk meg a betlehemi jászolhoz. De így tudunk csak letérdelni, és élhetjük át az el- és befogadást, a szívünket pedig megnyitni a kisded előtt. Erre van szükségünk.
Rá van szükségünk. Rá, aki megszületett, hogy értünk haljon meg ereje teljében. Krisztus fuldokolva halt meg a kereszten, sebezhetőségben vitte végbe megváltásunkat. Az ő halála nem volt értelmetlen – minden szenvedés ebbe foglaltatik bele.
„…akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”
Most kell átélnünk, mert most átélhetjük: Isten szeret minket, és előttünk jár életben, halálban, feltámadásban. Mit jelent szeretni? Ki is az az Isten, akivel néha igazian, néha vallásos maszkban kapcsolódunk? Kapcsolatban lehetünk Istennel most is. Megvallhatjuk magunkat, a bűnbánatunkat, a hitünket. Azt, amik valójában vagyunk, ha éppen félünk, akkor azt. A valóság beismerése az első lépés Isten felé, akinek a közelségében észrevétlen változunk.
Itt és most leszámolhatunk hazugságokkal, tetteinket szavainkhoz hangolhatjuk, szavainkat valódi érzéseinkhez. Nem kell valami újat produkálnunk, csak együttműködhetünk Isten Szentlelkével, hogy végre levegőhöz jusson és láthatóvá váljon az új ember. A naptár előtt állva már nem csak a gyász juthat eszünkbe, hanem ezt is láthatjuk a szóban: november. Vigasztalásunk örömre fordul.
Vajon el lehet-e raktározni a hitet jobb napokra? Nem tudom, de az biztos, hogy a ma megélt hit formál minket. Más emberek leszünk napról napra, közeledünk az Istenhez. Így már másként éljük meg a próbatételt is, ha az elkövetkezik, ráadásul nem leszünk benne egyedül. Isten közel jön hozzánk. Kiárasztja ránk a kegyelmét ott és akkor. Erre nincs ráhatásunk előre, az életünket azonban ma átadhatjuk Istennek. A kezébe engedhetjük magunkat.
Az Istennel való kapcsolat mindig is az életet munkálta. Egészségtől és betegségtől függetlenül. Nem tudjuk, meddig tart ez a kiszolgáltatottság. Nem tudjuk, meddig tart az élet. De az Élet örök és megtart bennünket.
Elmenekülhetnénk ebből a helyzetből, de ne tegyük. A hit kérdését csak testben válaszolhatjuk meg, ahogy feltámadásunk kérdését Krisztus is testben válaszolta meg.
Hiszem a test feltámadását. Ha nem hiszem, nincs értelme a kereszténységnek.
Az élet ura számon tartja a szenvedőt. Az, aki feltámaszt, a halálnál is nagyobb úr.
Forrás: parokia.hu
