2021. február 1., hétfő

Pilinszky János: Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.  
Honfoglalás a levegőben.  
Madarak, nap és megint madarak.  
Estére mi marad belőlem?     

Estére csak a lámpasor,  
a sárga vályogfal ragyog,  
s a kert alól, a fákon át,  
mint gyertyasor, az ablakok;     

hol én is laktam, s nem lakom,  
a ház, hol éltem, és nem élek,  
a tető, amely betakart.   
Istenem, betakartál régen.

Szabó Magda: Születésnapi vers




Október köd, októberi illat, 
októberi, ferde sugár! 
Hát örüljek, hogy a körbefutó év 
térdet hajt holnapután? 
Hát örüljek, hogy egy napja az évnek 
az enyém, a sajátom egészen, 
s hegyi szél, pörgő falevél meg szőlő 
kiáltja szét születésem?  

Hasad a gesztenye burka, a szilva lepottyan, 
csapdos a vízbeli páva a Dunán a habokban, 
széttárja a farkát, csupa gyöngy meg olajsáv, 
fátyol a hegyen, megvédi harmatos arcát, 
köd, köd, puha köd…                                       
                                    Ez a nap az enyém. 
Mi enyém, mi? Még ez a vers sem. 
Nem azé, ki megírja, hanem ki megérti, 
a költemény. 
Csak a hit, a tudat, 
hogy majd ha megfutottam 
útjaimat, 
jut tán nekem sír, temető, 
elnyughatom majd a kemény 
deszkán, mint dédem, üköm, mint annyi elődöm, 
azt még hiszem én, hogy lesz sírom az itthoni földön, 
s nem kell lerogynom idegen 
felhők alatt, 
és nem idegen ég 
rontja el tagjaimat.  
Örüljek? Kivánjak magamnak 
még hosszú életet? 
Fogom fülem, hogy én se halljam, 
amikor nevetek, 
fogom szemem, hogy meg ne lássam a 
jövendő éveket.  

Te, aki élnem segítesz, 
te, óvó oltalom, 
kinek törékeny mosolyába 
kapaszkodom, 
irgalmatlan esztendeimben 
egyetlen irgalom, 
őr rettegő nappalomon, 
rettegő álmomon: 
köd guggol a hegy ormán, 
nem tudom, mit takar. 
Valami jön. Mikor jön? 
Soká jön? Vagy hamar? 
Te minden veszteségen 
átfénylő diadal, 
erősebb, mint a törvény, 
mint minden ravatal, 
ki élet helyett voltál életem, 
e tébolyban egyetlen értelem, 
kiáltsd el, hogy a földnek nem voltam én nehéz, 
hát majd a föld is könnyű lesz nekem!

2021. január 29., péntek

Rainer Maria Rilke: Ó, mondd




Ó, mondd meg, költő, mit teszel? – Dicsérek.  
De hát az iszonyt és a szörnyüséget 
hogy birod elfogadni, mondd? – Dicsérek. 
De hát a névtelennek, elvetéltnek 
hogy adsz mégis nevet, költő? – Dicsérek. 
S honnan van jogod, váltva annyi képet, 
hogy mégis önmagad maradj? – Dicsérek. 
S hogy szelid és vad egyformán kisérnek, 
s csillag és vihar ismer? – Mert dicsérek.  

(Somlyó György fordítása)

Oláh János: Maradni szeretnék .

Amennyire féltem az egyedülléttől, 
legalább annyira törekedtem is rá: 
hatéves lehettem, amikor először világgá indultam miatta. 
Nem jutottam messzire, 
sem a világjárás, 
sem az egyedüllét sejtelmekkel átszőtt 
birodalmának meghódítása terén. 
Most – az utolsó nagy utazás 
előszelének fuvallatában – 
hirtelen megbicsaklik bennem az ifjúkori vágyakozás, 
maradni szeretnék a helyemen, szeretteim körében, 
talán éppen azért, mert érzem, hogy lehetetlen.

Weöres Sándor: Szán megy el az ablakod alatt











Éj-mélyből fölzengő
– csing-ling-ling – száncsengő. 
Száncsengő – csing-ling-ling – 
tél csendjén halkan ring.  

Földobban két nagy ló 
– kop-kop-kop – nyolc patkó. 
Nyolc patkó – kop-kop-kop – 
csönd-zsákból hangot lop.  

Szétmálló hangerdő 
– csing-ling-ling – száncsengő. 
Száncsengő – csing-ling-ling – 
tél öblén távol ring.

Kányádi Sándor: Ne szólj

Ne szólj, a szavak elrongyolódtak, 
ütött-kopott ószeri limlomok, még ha egy 
Júlia vagy Rómeó vagy mit tudom én ki 
viselte is volna vallomásul; ne szólj, nem szólok 
én sem. Mert mi lesz, ha egyszer kimondjuk 
azt a könnyen kimondható szót, mit mondunk majd 
azután, mivé lesz a kimondhatatlanság öröme, 
lesz-é fokozás, ha egyszer kimondjuk, 
nyilvántartásba vesszük s hivatkozunk rá, 
ha minden kötél szakad, vagy 
ha csak éppen összezördülünk valamiért? 
Nem vagyok fennkölt, se cinikus, sem parasztian 
prűd, csak babonás talán, akár a sámánhitű ősök, 
akik féltek néven nevezni istenüket. 
Ne szólj hát, minek oda a szó, hol egy tekintet, 
egy mozdulat többetmondó. Hagyd meg nekem azt a hitemet, 
hogy egy ki nem mondható nevű istenség kegyelméből 
s az ő dicsőségére élek e földön; 
a soha-nem-elég, a mindent-megismerni-akarás 
motorjával agyamban, szívemben végzem 
ember voltommal járó kötelességemet, és 
örömeim között is szótlanul ahhoz a 
legfőbb megtartóhoz imádkozom.  

(1965)

Arany János: Intés












Jó költőktül azt tanultam    
S adom intésül neked: 
Sose fáradj, sok cifrával    
Elborítni éneked!  

Szólj erővel, és nevezd meg    
Ön nevén a gyermeket; 
Szólj gyöngéden, hol az illik, –    
S ne keríts nagy feneket.  

Olykor egy-két szó is jobban    
Helyre üti a szeget, 
Mint az olyan, ki beléhord    
Földet, poklot és eget,    
S ordít, amíg elreked.                             

(1877. szept. 29.)

Kányádi Sándor: Sóhajtás

Kútnak lenni volna jó 
utas-itatónak, 
diófának vagy a fán 
füttyentő rigónak.  

Rigófüttynek volna jó, 
lenni bár egy hangnak, 
jönni-menni volna jó 
akárcsak a harmat.

Radnóti Miklós: Huszonnyolc év

Erőszakos, rút kisded voltam én, 
ikret szülő anyácska, – gyilkosod! 
öcsémet halva szülte-é, 
vagy élt öt percet, nem tudom, 
de ott a vér és jajgatás között 
úgy emeltek föl a fény felé, 
akár egy győztes, kis vadállatot, 
ki megmutatta már, hogy mennyit ér: 
mögötte két halott.  

Mögöttem két halott, 
előttem a világ, 
oly mélyről nőttem én, 
mint a haramiák; 
oly árván nőttem én 
a mélységből ide, 
a pendülő, kemény 
szabadság tágas és 
szeles tetőire.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 
s milyen hűvös. 
Hívó szavad helyett kígyó 
szisszent felém játékaim 
kis útain, ha este lett 
s párnáimon vért láttam én 
a gyermeket elrémítő, 
nagy, hófehér pehely helyett.  

Milyen mély volt gyerekkorom, 
s milyen magos az ifjúság! 
A két halál megérte-é? 
kiáltottam a kép felé, mely 
ott sütött szobám falán. 
Huszonnyolc éves voltál akkor, 
a képen huszonöt talán, 
ünnepélyes ifjú nő, 
komolykodó, tünődő.  

Huszonnyolc éves voltál akkor, 
most ugyanannyi lettem én, 
huszonnyolc éve, hogy halott vagy, 
anyácska, véres szökevény!  

Anyácska, véres áldozat, 
a férfikorba nőttem én, 
erősen tűz a nap, vakít, 
lepke kezeddel ints felém, 
hogy jól van így, hogy te tudod, 
s hogy nem hiába élek én.       

(1937)   

***

"A költő születésnapja egyúttal édesanyja halála napja lett.  

A Radnótira jellemző formai tökéletességben megrázó  
erővel szólal meg az egész életen át hordozott tragédia."

2021. január 26., kedd

Pilinszky János: Van Gogh




Ök levetkőztek a sötétben, 
ölelkeztek és elaludtak, 
miközben te a ragyogásban 
sírtál és mérlegeltél.

Babiczky Tibor: Dél

Ahogy felnyílik két szemed, 
fordul a reggel délbe át, 
szórt fény zuhog, s mint ócska smink 
az álom árnyéka járom-
csontodon szétkenődik épp, 

én fekszem mozdulatlanul, 
semmi mást nem látok ebben 
a ritka szövésű, árva 
ragyogásban, csak téged, és
tudom, hogy nincs bennünk halál.

Bertók László: Ítélet




Villámsújtotta fa… Megégett, füstölög… 
Áll, mint az ítélet a pillanat fölött.

2021. január 25., hétfő

Nagy Gáspár: Ima










Ima az, ami 
templomi csöndben, 
a lehunyt szemek mögöttiben 
megtörténik - 
és ima az, ami 
mögött látszik a mécs örökfénye 
és hallszik egyetlen orgonahang,
nem innen, hanem onnan.
Ami ima, az 
már az elejétől a végéig 
megfordítva is ugyanaz marad, 
ugyanannak szóló szó - 
és ami ima, az 
mégis váratlanul nyíllik ki 
ég és föld határán, 
akár egy szirmos ejtőernyő.

Albert Zsuzsa: Szebb a szépnél

Ne feledkezzél meg rólam 
simítsad forró arcomat 
fogd be a szemem, lássalak 
halljalak, fogd be fülem, 
erdőben vigadj velem 
folyón ha járok, fogd kezem. 

Fényes szemedet 
rajtam feledted, 
várlak, ha nem látsz 
akkor is, 
futnék már tőled, nem lehet 
orromban leheleted 
ínyemen oldódik szavad 
mert szebb a szépnél 
több a többinél. 

Varsádban hang nélkül 
halld meg neved 
hegedűk, csellók zengjenek 
oltalmam, lakásom, fészkem 
örökös menedékem. 

Ki bennem vettél szállást 
szépek a te sebeid Uram 
hajad mint láng 
a te sóhajod lomb susogása 
a te eged néz, amíg 
feltartom kezeim szobámban éjjel...

Seymour Glass

Távoli vers 

Hideg éjszaka. 
Magasló fenyőfacsúcsok: 
megsápaszt a hold.




Futásod története 

Szél körülötted, 
ahogy végig a Broadway-n: 
győztesen, győztesen. 




Idő 

Most minden, mint ott, 
egészen miként akkor, 
és mégis másképp - 




Találkozásra várva 

Nem elég megpillantanod, 
de felismerned kell, 
hogy tovább tudj lépni. 

Petőcz András fordításai