2021. május 13., csütörtök

Csáky Anna: Krisztus-fa










Kietlen táj, fortyogó sivatag, 
homokot vihogva felkapó szél… 
Öreg, magányos fa fenn a dombon, 
ágai – csökött, ficamos tagok – 
a tinta-kék egekbe merednek, 
keresztet formázott velük a Sors, 
és a törzsbe Krisztust megfeszítve. 

Az Idő kezdetén valahonnan 
egy lét-teli csöpp mag idepottyant 
e kőmarkú pokol bugyraiba, 
s egy felsőbb akarat kényszerére 
e mostoha talajban megfogant. 
Gyökerei drót-keménnyé nőttek, 
s mohó kínnal szívják ki a nedvet 
a sovány talaj aszott réseiből. 
Felette sugarak, nap-ragyogás 
áramlik szét a gyér ágközökön, 
koronát képezve a fej körül, 
mely a hegekkel, csökökkel durva, 
fekete kéregbe belevésve, 
szelíden kissé oldalra hajlik. 

Ó, micsoda kín, iszonyat, szépség, 
üdvözült árvaság e kereszt ívű, 
holt tájtól ölelt, szél-harapta fa! 
Sok-sok hosszú éve perzseli nap, 
lelkét ekével szántja fájdalom, 
bordáiba vágtak, s megrabolták 
rémektől sikoltó, tolvaj szelek. 

De benne Isten szent csöndje fészkel, 
halk fohász zeng, száll az ágak között, 
csillagok hullnak rá le a mennyből, 
s angyali szárnyakról szirompelyhek, 
kigyúlnak felette égi tájak, 
s puha köpennyel öleli az éj, 
csonka hold ezüstjét beleszőve. 

Minden gyötrelme, magánya örök 
mementóként kiált a világba.  

Wass Albert: Itt leszek közel, valahol...












Ha eljön majd a nap, 
Amikor meghalok, 
Ti ne gyászoljatok. 
Én itt leszek, közel. 
Itt találtok napnyugtakor, 
ha kirepül a vízimadár este, 
kecskefejő tyurrogásában, 
egy messzi bagolyhuhogásban. 
Én itt leszek, közel, 
vigyázok az erdő csendjére 
és álmotokra.  

Ha érezni akartok engem, 
csak hajtsatok be az erdőbe 
és álljatok meg az út mentén. 
Figyeljetek: a halk lombsusogásban 
hallhattok engem, 
amint kutyáimmal 
elmúlt esztendők boldog 
vadászhelyeit járom. 
Mosolyogjatok egy virágra, 
egy pillangóra, 
egy kis madárra, 
egy pislogó csillagra 
a messzi szemhatáron, 
mikor az est árnyékai 
körülfognak szelíden...  

Csak mosolyogjatok, 
és én az öröklétből 
visszamosolygok rátok.

2021. május 11., kedd

Dénes Katalin: Alkonyat




maradj velünk, Uram, 
mert esteledik és 
lemenőben már a Nap, 
vörös köntösében 
tücsökzenét hallgatni 
mellénk ült az alkony, 

átölel most téged s engem, 
hegedűszóra 
szelídül rőt arca, 
a láthatárra rajzol 
bronz-, ezüst- és aranyszárnyat, 
alvó tenger éjkék színű mélyét, 

festőecset ez, 
kérges kezünkön, 
kérges szívünkön 
az élő Isten esti mesterműve, 
holnapot ígérő 
festett némajáték, 

hallgasd hát a hegedűszót, 
őrizd retinádon 
a színek tombolását, 
kéretlen ajándék, 
mert az Úr velünk marad 
mindennap, a világ végezetéig

Németh Erzsébet: Eliziádok




Uram ha nem a léted 
akkor hiányod 
               az mi bennünket éget               





Hűs alkonyat lejtőjén 
harangszó gurul: 
              eltévedt szívdobbanás              





Mert alázat ellen nincs 
semmilyen fegyver – 
            az maga a győzelem!              





Ki tudja megmondani 
melyik vagyok én: 
             a könny vagy aki sírja?              





Ki álmodott meg engem 
hogy átléphessek 
         e lángoló küszöbön?         

             



Csendes tóba dobott kő 
visszhangja neved 
               magányomban elenyész               





Küszöb mit nem léphet át 
idő és sors sem – 
           ott a kegyelem tanyáz              

              



Boldog ki megérkezik 
ahová indult 
             és soha nem tévedt el               

François Villon: Kérdések kérdése

Tudom, mitől döglik a légy.  
Tudom, ki hord rongyot, ki selymet.  
Tudom, mi csúnya és mi szép.  
Tudom, melyik fa mit teremhet;  
Tudom, melyik mily nedvet enged.  
Tudom, minden mögött van ok.  
Tudom, ki dolgozik, ki tesped.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki ölt csipkés zekét.  
Tudom, barátok mit viselnek.  
Tudom, hogy úr, kit strázsa véd.  
Tudom, mi illik szent szüzeknek.  
Tudom, a tolvajbanda-nyelvet.  
Tudom, sok tökfej jóllakott.  
Tudom, tüzes bort hogy vizeznek.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Tudom, ki tart öszvért, gebét;  
Tudom, hogyan bírják a terhet.  
Tudom, ki dáma, ki cseléd.  
Tudom, hogy jó pénzt merre vernek.  
Tudom, mik a cseh tévtanok,  
Tudom, hogy Róma sosem enged 
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Ajánlás  

Tudom, amit kell tudni, Herceg!  
Tudom, mi rozsdás, mi ragyog.  
Tudom, hogy egyszer eltemetnek.  
Csak azt nem tudom: ki vagyok?     

Mészöly Dezső  fordítása

Gyökössy Endre

           


    " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!

    Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, és végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.

    Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel!
Akiben nincsen félelem, halál, sőt idő sincs."

2021. május 2., vasárnap

Szabó Lőrinc: Tavasz




„ Mi az?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Tavasz!” – felelt a Nap.
„ Megjött?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Meg ám!” – felelt a Nap. 

„ Szeretsz?” – kérdezte Vén Rigó. 
„ Szeretlek!” – szólt a Nap.
„ Akkor hát szép lesz a világ?” 
„ Még szebb és boldogabb!”

Kabós Éva: Miért nem állítottál meg?

Uram, én nem tudom, hogy hol tért el  
az út, mely Hozzád vezetett  
és magadhoz-vissza-híva 
miért nem nyújtottad kezedet?     

Miért nem szólítottad a fénnyel és  
harangzúgással nevemet, —  
vagy oh, miért voltam én minden  
harangszóra süket?     

Egy imával, vagy kézfogással  
miért, nem állítottál meg engemet?  
… Én nem tudom, hogy hol tért el  
az út, mely Hozzád vezetett …     

Szekeres Mária: Otthonaim




Ott van otthonom, hol tekinteted az út. 
ott van otthonom, hol szíved dobog. 
itt van otthonom, e számkivetés 
bölcs otthonosságában. 
tekinteted pihen rajtam 
e zarándokút alatt, 
mert szívemben van már otthonom: 
szemem szemedbe fúrom. 
az ösvény oly köves... 
otthontalan otthonosságom: hangod hallom: kövess!  

Forrás: www.poet.hu

Kosztolányi Dezső: Özvegy a villamosban

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Lajtos Nóra: Három versmécses





Halottjaink vannak. Szívünkbe égett csillagok. 
Fájó, ám mégis jó emlékezni rájuk, hogy egykor 
a mieink voltak ők, s most talán már testük 
elenyészett a természet ringó kebelén, 
de a lélek nem hal meg: Isten hordozza tenyerén.    


Halottjaink vannak. Jászolmeleg csöndbélésben 
gondolunk mindig, s nem csak ma, rájuk, 
mert senki nem veheti el tőlünk az együtt töltött 
perceinket: az örömöt s a bánatot, s azt a bátorító hitet, 
hogy együtt éljük meg a túlvilági holnapot.   


Halottjaink vannak. Koszorúba font angyalok. 
Emlékleveleket sodor felénk a novemberi szél, 
egy-kettő, mint áldó imádság, talán a fejünkre hull. 
Hiányukat betölteni nincs semmi, ami földi, egyet tudunk csak: 
emlékszárnyainkat az égre rájuk teríteni.  

2021. április 29., csütörtök

Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény



Először fecskék, később denevérek 
hasogatták az estét; a hegy is 
függönyözte kék arcát és a nádas 
eldajkálta a síró szeleket. 
Jött a sötétség… Reszkető keze 
megtapogatta kunyhóm falait, 
nagy árnyakat bontott ki és bemászott 
udvaromra a keritésen át. 
Ott megpihent; aztán anyagtalan 
testével óvatosan eltakarta 
az ablakokat, a kereszteket, 
s hogy megmérgezze csillogó vizét, 
vén kutunkba is leereszkedett… 
Már félni kezdtem; de a hegytetőkön 
előgurult a Hold… S ím: a halott- 
fehér fényben fekete bivalyok 
ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk. 
Por és hamu vagyunk. 
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. 
Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?… 
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. 
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. 
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak 
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. 
A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt. 
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt 
És megértették, ahogy a dajkaéneket 
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. 
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, 
A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké. 
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 
„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”… 
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, 
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. 
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, 
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. 
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, 
A tested is emlékezik, mint távoli rokon. 
Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…
” De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat 
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. 
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. 
A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, 
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – 
Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby 
Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? 
Arany szava?…Rippli színe? Bartók vad szelleme
„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. 
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.  
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, 
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. 
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved 
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. 
Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is, 
Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is. 
Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…” 
Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…” 
Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…” 
Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” 
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért? 
Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?…” Magyar voltál, ezért. 
És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess. 
Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. 
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, 
A rádióaktív hamu mindent betemet. 
Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, 
Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, 
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég 
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. 
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, 
Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. 
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, 
Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. 
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény 
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – 
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted 
A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, 
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, 
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, 
És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk 
Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk? 
Íme, por és hamu vagyunk.  

*


2021. április 28., szerda

Szabó Lőrinc: Pán ajándéka












Nem voltam én mindig ilyen 
csöndes és elgondolkozó, 
aludtam, ettem, öltem és 
nem tudtam még, hogy mi a szó. 

Aludtam, ettem, öltem és 
semmi ábránd nem üldözött, 
állat voltam az állatok, gyökér a 
gyökerek között. 

Egy este Pán, a hegyi, hét- 
csövű sípot adott kezembe: 
belefujtam, s fölzokogott 
a táj, ég, föld és naplemente… 

Azóta mellem úgy tüzel, 
mint soha-be-nem-hegedő seb, 
és sóvárgás él benne, mely 
az isteneknél is erősebb. 


Sík Sándor: A régi testvérekről

Ó valóban, minket nagyon szerettél!
Jobban, mint régi nagy testvéreinket. 

Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot.
Ott állt, lengő szakállal, rezgő ajakkal, némán, mozdulatlanul,
És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt,
S az ő szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat. 

Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen,
Tetőled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát,
És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának,
Dallal és tánccal ünnepelt előtted,
És szentek-szentjét épített neked:
S te szóltál hozzá mennydörgős szavában és szálltál szélnek szárnyain,
Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben,
És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál,
Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, - mégsem látta arcodat.
Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé,
Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan;
Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött,
Állt és harsogta minden népek terheit
És messze-messze végezések titkait;
Minden szavában egy-egy átok borzadott,
És végigömlött rettentő igéinek emésztő láva-titka a világon;
És felhőn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé
Ellebbenő árnyékát nagymessze fölfehérlő köntösödnek.
De őneki sem adtad látni arcodat. 

Mi vagyok én, Uram,
(Kártékony apró féreg ez óriások döntő lépte mentén)
Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz?
Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát,
És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet,
És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak,
És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát,
S akarod, hogy ne féljek tőled, hanem leüljek bátran lábaidhoz
És engeded, hogy megcsókoljam a kezed
(Magdolnának a kertben nem engedted!)
És azt mondod - csodás titok! - hogy gyönyörűség énvelem időznöd! 

Én édes, édes jó Uram,
Hogyan lehet? Honnan van ez nekem?