2021. szeptember 23., csütörtök

Rab Zsuzsa: Jön majd

Jön majd a jó öregség. 
Nagykendős nyári esték,  

Megőrzött sárga vásznak, 
Tej és kenyér. Alázat.  

Csöndes borozgatások. 
Szekrényben motozgatások.  

Örökbefogadott macskák. 
Szédelgő, nagy szabadság.  

Arc: sárga, ráncos alma. 
Poros tükrök nyugalma.  

Mosolygó, szép halottak. 
Vagy élnek még? Kopognak.  

Régi, holdfényben úszó 
kisváros. Hegedűszó…  

Lét és nemlét határa. 
Tabletták. Kamilla-pára.  

Kényelmes-puhára vásott 
öreg ruhák, szokások.  

Jön majd a jó öregség…  

Idő! Kegyelmet! 
Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!  

Láttam már öregasszony 
föltakart, 
letarolt, 
iszonyú testét!

Földeáki-Horváth Anna: Relativitás

A kövérnek fáj a hája,  
Soványnak sír a bordája.  
Magánya fáj magtalannak,  
Családja a csalárd papnak.  
Vágynék látni, szól a vak,  
A látó meg tapogat.   

Szegénynek fáj nincstelenség,  
Gazdagnak nincs kincse elég.  
Öregember élni akar:  
Bár lehetnék még fiatal!  
Ifjú pedig kesereg,  
Hogy miért nem öregebb!   

Mindig arra vágyunk, mi nincs.  
Kívánságunk ezer bilincs.  
Mi nekem jó, neked teher,  
Igazságot ki dönthet el?  
Megítélni bizony bajos,  
Mert itt minden viszonylagos.

Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind...

Csomagold be mind, ami volt, ami régen 
volt, ami édes, mind csomagold be, 
ami több, mint játék, szerelem, több, mint 
élet is, a kincseim csomagold be, 
régi szavam, az aranyt, kevélyen 
lengő rímeim, melyekkel magasan 
röpültem a többi fölött s ékes igéim, 
mind-mind csomagold a batyúba, 
abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak, 
hogy hősi-igazul járjak egyedül, 
egyszerű ember az egyszerű földön 
s meztelenül legyek, amint megszülettem, 
meztelenül legyek, amint meghalok.  

Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel 
hatalmas hang kiabál újra belőlem. 
Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem, 
nem illik hozzá az ifjúi parádé. 
Ugyse soká tart már számomra e földi 
vándorlás, tiz évig, vagy húsz évig, aztán 
elromlik a test, mely zárja hüvelyében
lelkemet és egészen lélek leszek. Adj hát 
vetkőzni most erőt, érezni e kevés 
időre magamat s a világot, te nagy 
igazság, szeretet s még nagyobb igazság, 
fájdalom. Te adj a szememre könnyet, 
mert könny nélkül én nem-látó vak vagyok.

Révész Szilvia: Mit teszel, ha nem szeretnek?

    


„Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje…” (1Sám.1:6)     

Ismered azt az érzést, hogy valaki nem szeret, és fogalmad sincs miért? Nem bántottad meg, nem tettél semmi rosszat ellene, ő mégis folyton érezteti, hogy valami nincs rendben veled. Talán azt is megpróbáltad, hogy tisztázd vele a dolgokat, s még az is lehet, hogy ez csak rontott a helyzeten, további bonyodalmakat szült. Az is fájdalmas, ha valaki átnéz rajtad, semmibe veszi a jelenléted, elutasítja a közeledésedet. De még nehezebb, ha az ellenérzéseinek hangot is ad, és aktívan nehezíti meg az életedet.  

Hogyan reagálsz, ha nem szeretnek, ha elutasítanak, piszkálnak, bosszantanak?  

Hogyan reagálsz, amikor valaki olyan van a közeledben, aki sikeresebb, ügyesebb, népszerűbb, szebb nálad - olyan, akinek megvan az az áldás, amire te régóta vársz?  

Az ember ösztönös válasza a harag, az irigység, féltékenység vagy az elutasítottság, visszavonulás, netán a magyarázkodás. Mert nehéz közömbösnek maradni, ha igazságtalanság ér, nehéz megérteni, hogy miért nem mi, miért a másik…  

Anna meddő volt. Régóta vágyott egy gyermekre, de Isten bezárta a méhét. Asszonytársának, Peninnának voltak gyermekei, ami önmagában nem lehetett könnyű Annának. Vetélytársa ráadásul bosszantotta is őt. Nem érte be azzal, hogy a másik eleve alulmaradt az összevetésben, mindent megtett azért, hogy megnehezítse, megkeserítse az életét. Hogy felingerelje. Talán a te Peninnádat is zavarja, hogy a nyugalmad zavarja, a számára ismeretlen békességed, reménységed. Talán ő arra vágyik, ami neked van, ami meglehet nem egy anyagiakban mérhető, kézzel fogható érték, hanem a szív elrejtette kincse. Talán ő se tudja, hogy ez készteti arra, hogy felingereljen. Talán egész más áll a háttérben. De nem is az a lényeg, hogy mi az indok, van-e a helyzetre magyarázat. A kérdés az, hogy te mit teszel, hogyan reagálsz ebben a helyzetben?  

Megharagszol, visszatámadsz, véded magad? Megszomorodsz, bezárkózol, visszavonulsz? Gyötrődsz a dolgon, próbálsz a kedvében járni, küzdesz a szeretetéért? Vagy ahogy Anna is tette: imádkozol?

 Imádság:     

Uram, te látod a helyzetemet. Látod azt a keserűséget, fájdalmat, amit ez az ember nekem okoz. Látod, hogy tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. Bocsásd meg, ha rosszul reagáltam. Szeretném most átadni neked ezt az embert. Áldd meg őt, és Annához hasonlóan emlékezz meg rólam is ma!  


2021. szeptember 20., hétfő

Sebestény-Jáger Orsolya: Hazafelé




Eliramlottak az évek, 
mint a hajnali gyors az ablak alatt, 
mint megárvult háztetőről szállnak el 
ősszel az útra kéredzkedő madarak. 

És számolgatnánk időnk visszatekintve, 
de markunkból mindez csöndesen kipereg, 
mint áttetsző homokóra mélyén 
a súlytalan lehulló homokszemek. 

S én mégis remélem: az utat 
egykor aranybarnán szegélyező fák, 
egészen a csillagokig visznek,  
s azután, majd hazavisznek Hozzád.

Mesterházi Mónika Könnyű, nehéz, könnyű

Könnyű úgy tapintatosnak lenni, 
ha az egész egyáltalán nem érdekel.  
Könnyű úgy nem faggatózni, 
ha nem vagyok kíváncsi senkire.  
Könnyű úgy nem beleszólni mások életébe,  
ha mások életéről semmit nem gondolok. 
Ha csak annyit gondolok az életükről,  
amennyit mondanak, amennyit mutatnak. 
Könnyű úgy elfogulatlannak lenni, 
ha megvagyok nélkülük, ha  
mindenkit fel tudok címkézni.   

Igen. Tapintatlan voltál, faggatóztál, 
beleszóltál, elfogultan. Gondoltál róla 
valamit, és mondtad. Én meg igyekeztem 
keveset mutatni. Az volt a mélypont, 
felnőttkorom legelején. Aztán évekig 
titkolóztam. A részleteket nem ismerted,  
teljes féltékenységeddel mégis  
tudtad az egészet. Jobban, mint bárki más. 
Rossz helyre tájoltad, mintha tőled 
vennék el valamit. Ezért tompítotam,  
miattad is, nemcsak önvédelemből. Később 
egyre kevésbé.                           
                                             Aztán a sötét év, 
közös kétségbeesésünkben 
mind többet beszéltünk.  
Szerettél és szerettelek, és talán 
soha nem mondtuk ki, soha nem 
léptük át félszegség korlátait. 
És amikor ott feküdtél, ki tudja, milyen 
tudatállapotban, csővel a szádban, 
akkor is csak úgy mondtam: szeretünk.   

És soha nem felelhetsz már semmit,  
csak a hirtelen hiányoddal, az elvett 
figyelmeddel, elmozdított tanúm.  

*  

De: máshogy se könnyű. Nem ez az egy 
ellentét van. Bár te ebben éltél.  
Ha fontos, az a nehéz. Akkor is 
csak tehetetlen kívülálló lehetsz,  
mert a másik ember sohasem a tiéd. 
A tapintat pedig nem hazugság. 
 Életem második felében, amikor élt 
az izzás, ahol a féltékenység értelmezhető,  
ezeket tanultam meg, mostanra teljesen  
fölöslegesen, hiszen itt maradtam 
idegenek közt bemutatkozni,  
egyre kérgesebben, egyre kevésbé  
a körömön belül, ahol megvagyok 
nélkületek, és ezekről emlékezetből beszélek.  
Így aztán most már könnyű nekem is.       

Csoóri Sándor: Történelmi pillanat

Napokon át csak a megkésett győztesek 
siránkozását hallgattam tüzelő borok mellett. 
Kint szakadt a hó, az órák bent kíméletlenül vertek 
s nagymessziről elszuvasodott akadémiák 
recsegtek-ropogtak az alkonyatban. 
Minden kéz, amely fölajánlotta a jövőt nekem, 
üres volt, mint a kifosztott lelkiismeret. 
Én csak álltam a vörösre izzított kályhának háttal, 
néztem a szakadó havat s reménykedni kezdtem a hóban.

Rakovszky Zsuzsa: Egy más világban












Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet 
mégse hittem volna: azt, hogy egy másik 
világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.   

Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: 
a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, 
s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben, 
és az örömben és a haragban is, a lényünk 
gyökeréig leható rémületben, 
olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban, 
villámmal a kezükben, kagylóhéj csónakon, 
e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt 
minden kertben és utcasarkon, 
ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt 
áldozatot bemutatni nekik.   

Azt épp nem mondhatnám, hogy túl sokat 
gondoltunk volna rájuk, de azért 
ők voltak a világ rejtett alapzata, 
és minden más az ő 
létükből következett: hogy mikor kell 
elvetni a magot, lerakni 
a ház alapkövét, eltemetni a holtakat, 
először lenyírni az újszülött 
haját és körmét – ezer évig így volt, 
azt hittük, így lesz újabb ezer évig. 
Vagyis hogy nem hittünk semmit: biztosra vettük. 
Eleinte alig is vettük észre 
a változást: végtére is kinek kell 
tíz Szerapisz-szobor, négy Afrodité-szentély? 
Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt 
templomok kövét hazahordták, 
hogy megtoldják a házat egy szobával. 
A szobrokat otthon, a kertben
 állították fel, vagy pedig 
fölhasogatták őket tűzifának. 
Voltak persze holmi rendeletek, 
de azokat nem tartotta be senki, 
és nem is ellenőrizték a betartásukat, 
legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok 
bal lábbal kelt, vagy ártani akart 
valakinek puszta személyes okból, 
vagy ha éppen nagyon törte magát 
az előléptetésért. Melyik volt az a pont, 
hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, 
melyik reggel riadtunk arra, hogy 
mostantól egy másik világban élünk. 
Hogy míg mi aludtunk, az églakók 
démonná változtak, az áldozatból 
babona lett, hogy mindaz, amit eddig
tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, 
mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?   

Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.  

 A múlt még megmarad, 
mint hófoltok tavasszal 
néhány árnyékos helyen, bokrok alján, 
pár napnál nem tovább. Az életünk 
véget ért, mielőtt véget ért volna. 
Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, 
de azt hittük, majd az utódok 
s az ő utódaik viszik tovább  
nevünket és szokásainkat.  Azt az egyet
nem is álmodtuk, hogy egy másik világban
halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.  

2021. szeptember 18., szombat

Siklósi János: Várakozás




A szavak miket egy másik életben tőled örököltem lassan elszáradnak 
lassan elporladnak már emlékezetemben 
Mi éltet mégis hogy néha kézzelfogható 
jeleket adsz magadról 
s jössz egyszerűen jössz olyan távoli olyan megmérhetetlen 
messzi messzi időkből 
hogy újra elfog a kételkedés 
lehetséges-e valakit ilyen messziről ilyen kitartón szeretni 
Mégis így van jól 
mert ha te nem élnél azt hinném már hogy magam se vagyok 
felbecsülhetetlen kincs nekem a távolléted 
kitölti üres napjaimat az hogy gondolhatok rád 
Nincs más foglalkozásom csak az hogy mindig várlak

Rab Zsuzsa: Linquenda...

                      Linquenda tellus et domus et placens uxor… 
                                                                       Horatius  

Csak az a langyos ősz ne jusson már eszedbe! 
A gomba, cserfa illatú, 
a szarvashangon bődülő Bakony! 
Nézd a szomszéd ház málló tűzfalát 
a kórházablakon. 
Hidd el: már csupa november jön eztán, 
szél és eső csapkodja a világot. 
Minden halálos szürkeségbe vész. 
Ahogyan most te látod. 
A víztükör se jusson már eszedbe! 
(Négy napja szomjazol.) 
A tó tegnap kiszáradt. 
Partján üres a ház. 
Bezörgettem. Senki se válaszol. 
Nem esik többé kék reggeli hó, 
szétszakadozott gyöngysora 
a zománc nyakú vadkacsáknak. 
Elmennek ők is egyesével, 
a régi társak. 
Latin poéták, görög istenek – 
ők is elúsztak cifra gályán. 
Törött karjukkal, csonkán intenek. 
Mosolyuk csorba márvány. 
Hallod, már világűri szél fütyül 
papírcafattá málló tetteinken. 
Ablak, tűzfal és mennyezet. 
Milyen jó lesz elmenni innen.  

A karcsú feleség megőszült tegnap óta. 
Holnap kivágják azt a kertet.  

Így könyörögtem apámhoz magamban 
haláloságya mellett.  

1967  

Sebestény-Jáger Orsolya: A harmadik nap

Átadtuk Őt a Templom főterén.
Némán állt ott, fejét szótlan lehajtva,
és penésszé porladt fölöttünk a fény,
talán mert Ő is így akarta.

S láttuk a Golgotán a döbbent bitófákat,
− megannyi temetetlen, vérbe fagyott óra −
Szemünk ezután csak árnyékokat láthat,
a csillagporos ígéret nem válhat valóra.

Majd szótlan lapultunk az árkádos szobában,
mint ki már mindenről számot adott,
míg megállt közöttük e múlhatatlan percben
− Ki harmadnapon feltámadott.

Váci Mihály: Ősz












A fecske az égbe nyilalt,  
mégis a szívbe hasít.  
Az égen a kékszinű dal  
könnyű búra tanít.     

Zizzen. Valami közeleg,  
s valami távolodik.  
Szíved a hűs delejek  
közt remeg, ingadozik.     

Állsz suhogó szárnyak alatt,  
szíved a tenyereden.  
Sóhajtsz. - Hova állj, ha maradsz?  
s ha mégy, milyen fény fele menj?

2021. szeptember 11., szombat

Bella István: Márta




Mióta eszemet tudom, 
mióta a földre kicsuktak, 
beszélő szívemben te beszélsz, 
megálló szívemben te hallgatsz. 

Ott állsz kinyitott szememen, 
lélegzetem mezőin sétálsz, 
vérem vermében vetkezel, 
– napos ág, sárga széltől mézgás. 

Jóra eszmélő énekem 
megébredsz bennem, s én mosolygok. 
Sírásoddal bevérezel. 
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok. 

Már én más nép nyelvén beszélek. 
De úgy törsz fel ösztöneimből 
ahogy szitok, káromló lélek 
csak magyarul sír az idegenből. 

Anyanyelvem vagy, mi odaköt 
a porszemhez is eszméletével. 
Ének a semmiből, fekete rög. 
Elemésztő lélegzetvétel. 

Bertók László: Ahogy a verset mondanád

A pillanat mi összeránt 
mintha nem is volna idő 
csak fényesség meg levegő 
meg szélbe-szakadt pántlikák 

s ahogy jön szembe a világ 
és minden lábon nyúlcipő 
s üldözött lesz az üldöző 
de nem ismeri föl magát 

ahogy a verset mondanád 
amikor zuhog mint a kő 
s a tejút a lyukas tető 
villámlik a szavakon át 

ahogy várod a koppanást 
de már semmi sem menthető.

Bella István: Szeptember




Üszkösödik az ég, ősz hull a fákról, 
elkékülnek az útszéli tüzek, 
a szerelem is elfullad, csupa zápor, 
de a fák még a szádtól füstösek. 

A nyár a földről lehámlik, mint a lélek 
a koponyáról, ha elalkonyul. 
Ráncosodik a levegő, mint az érett 
szilvák bőre, s a férges ősz lehull. 

Most kellenél, az akácos harákol, 
száz fa köhög, köpdösi a ködöt, 
ragályos csönd száll, e tbc-és tájból 
nem futhatok el, csak ha megszűnök. 

Most kellene a meztelen varázsló, 
ki ellen bármily rettenet kevés, ki, 
ha itt vagy, emberré varázsolsz, 
s könnyebb az ősz, mint a megsemmisülés.