2021. október 2., szombat

Böszörményi Zoltán: A vers











Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság. 
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet 
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. 
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem 
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom. 
A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. 
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk. 
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.) 
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers. 
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland, 
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés. 
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod 
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból. 
A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó.

Nemes Nagy Ágnes: Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e, 
hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulok is, vállalom. 
Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje, 
vagy a legszebb napom a múlt héten, 
a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy, 
a mindennapi munka, a hazaérkezés, 
a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat, 
a kiteregetett, tiszta ruhák, 
egy Lara Fabian-dal, a ma esti 
szomorúságom, és örömöm is egyben, 
az utcalámpák remegő fényhálói az este testén, 
a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek, 
a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc, 
– átlépkedni fölöttük körültekintően, 
hogy nehogy eltévedjek nélküled 
a háromszorhármas szoba-konyha szegtől 
szegig számítható szegletei között –, 
a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése, 
a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme, 
az ölelés melege, a szeretés, 
a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása, 
a lefekvés ideje, az imára kulcsolt 
kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van, 
és folytathatnám abbahagyhatatlanul 
vagy kezdhetném akár elölről, 
életfogytiglan és tovább, 
nem lenne vége. 
Ilyen vagy már s így valahogy 
magamat sem tudom szeretni nélküled, 
hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulok is, viselem. 
Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem, 
hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt, 
mert helyére már sehogy se tudom, 
sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere, 
gyorsan változtak a fény-, és szemviszonyok, 
mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet, 
hogy lassan eltelik ez a nap is, 
ahogy az élet vele, nélküled. 
Mert lehetsz már a körmöm feketéje, 
a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás, 
a könyv, a versjegyzet, az örömöm, 
a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem, 
a szeretés utáni drótháló-némaság, 
a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, i m a, 
benne lehetsz már mindenben, 
ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú, 
ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól 
a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk, 
mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulsz is, kimondom. 
Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél, 
én ilyenné szerettelek, 
ilyen hétköznapivá, így-feledtelek, 
mint a villanyt szokás égve 
hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra, 
mintha tudnánk élni napfény nélkül, 
mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe, 
hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e, 
mint ahogy most is, 
mindörökké. 
Ámen.   

Tóth István: „ Nincsemberek ”




„ A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”  (János ev. 5:7-8)   
          

          Számomra mindig érdekes volt ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”. Számodra elképzelhető ez? Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen. Nem a betegségében kételkedek, hanem sokkal inkább a látásában. A lelki látásában. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán –azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a harmincnyolc év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segítette a tisztálkodásában?           

          Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség. Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: -Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal, súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  

           Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észre venni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vannak mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert az a tudat: hiába segítek, úgysem veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgyse jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Nincs emberem - azt hallod. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit sem segít, bezzeg a távolban lévő minden héten felhívja telefonon. Mennyi fájdalom. Hány olyan házasság van, ahol a felek ott vannak egymásnak, segítik egymást, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom! Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.           

         Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Ebben a gyógyításban más is meggyógyul, másról is lekerül a teher. A „nincsember”-ről. Meggyógyul ő is, talán már ő is észrevehetővé válik.  Drága testvérem! Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

 ***

Imádság:  Uram! Hadd vegyem észre, hogy van Istenem, aki ráadásul mindig mellém áll, gyakran emberi eszközein keresztül. Mutasd meg nekem azt is, hogy én mikor kinek lehetek embere! Ámen  

Forrás: Napi Ige és gondolat
        

2021. szeptember 29., szerda

Bella István: Nézz utánam!




Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István: És mégis

Megalázva és meggyötörve, 
véres fejjel, széthasadt szájjal, 
szégyennel, hogy bújnék a földbe,
és mégis: csodával, csodával,
kéne már meghalni örökre,
angyali helyett emberi szárnnyal, 
– csak te szeress, ne hagyj a földben, 
támassz föl, egyetlen pillantással. 

Tudom: bűnös vagy, s bűnös én is, 
s mert bűneim javát megettem, 
holnap beomlik bennem az ég is, 
majd te éggé leszel fölöttem, 
Te, örök rög, fekete fény és 
Földnap, éltetsz felejthetetlen.

2021. szeptember 28., kedd

Biblia




" Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy..." 
Zsoltár 23. 4/a

Gyurkovics Tibor: Ne sírj!




Tudod, 
hogy mind meghal az ember. 
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. 
Van, ami megtörténik egyszer, 
van, ami sohasem.

2021. szeptember 26., vasárnap

Weöres Sándor: Őszi melódia




Hüvös és öreg az este. 
Remeg a venyige teste. 
Elhull a szüreti ének. 
Kuckóba bujnak a vének. 
Ködben a templom dombja, 
villog a torony gombja, 
gyors záporok sötéten 
szaladnak át a réten. 
Elhull a nyári ének, 
elbujnak már a vének, 
hüvös az árny, az este, 
csörög a cserje teste. 
Az ember szíve kivásik. 
Egyik nyár, akár a másik. 
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. 
Lyukas és fagyos az emlék. 
A fákon piros láz van. 
Lányok sírnak a házban. 
Hol a szádról a festék? 
kékre csipik az esték. 
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, 
nem marad semmi emlék, 
az ember szíve vásik, 
egyik nyár, mint a másik. 
Megcsörren a cserje kontya. 
Kolompol az ősz kolompja. 
A dér a kökényt megeste. 
Hüvös és öreg az este.

Juhász Gyula: Zene











***

Az ember, amíg fiatal, erős, 
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar 
Van a szívében, kürtök és dobok, 
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák 
És mind az élet örömét, a szépség, 
A jóság és igazság himnuszát 
Ujjongják viharozva és vidáman. 
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek 
Lassacskán szépen elhallgatnak és 
Elszöknek egyenkint egy más vidékre. 
Nem veszi észre, hogy fekete posztó 
Jön a dobokra és hogy elrekednek 
A trombiták s a száguldó ütem 
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon 
Magában áll az utolsó zenész 
S tört hangszerén egy hang sír elhalón 
Mintegy segítségért kiáltva égre, 
Majd csak susog és elnémul örökre 
A bánat.   

Képes Géza: A Bartók Béla-tanulócsoport tagjainak

Az élet néha ízetlen, fanyar, 
sőt sokszor keserű is - 
De rádvillan egy mosoly - felkavar 
s oldódik a keserű íz; 
elég egyetlen mozdulat, 
tekintet - egy szó, semmi több 
s örülsz már... Pár pillanatra csak? 
De ez a pillanat - örök.   

Rab Zsuzsa: Vasárnapi vigasztaló




Másképp magad nem védheted — 
szeresd meg ellenségedet: 
kongó szobád kazánfalát, 
a sokfelé tört éjszakát, 
tikkasztó Halálvölgyedet: 
a társnélküli ünnepet. 
Ha mint polip-kar, fojtogat, 
add meg neki lágy torkodat, 
szorítsd szívedre, úgy öleld, 
s ellágyul, ölni elfelejt.   

Meg kell magadat védened — 
szeresd meg ellenségedet: 
hűvös gyűretlen vánkosod, 
az őgyelgő vasárnapot. 
Meg lehet szokni azt nagyon: 
az egy-csészét az asztalon, 
az egyszem lámpa fénykörét — 
világot rajzolhat köréd.   

Gyűrűző, tengermélyi csend. 
Rég a telefonod se cseng. 
Mit bámulod? Jó lenne-e, 
ha most vadul fölzengene, 
s zuhintana szívedre, mint 
pörölyt, valami szörnyű hírt?   

Szeresd meg ellenségedet: 
örök-nyitott bőröndödet, 
repülőterek tenyerét — 
hol felhajít, hol nyúl feléd — 
a sínzengést, a szállodát, 
a ma kék, holnap zöld szobát,   

hideg és tiszta csendedet — 
szeresd meg ellenségedet, 
ha torkod markolássza is, 
de oltalom, de bástya is, 
hol arcodat levetheted, 
homlokodat leejtheted, 
hol nem kell szégyellned magad: 
mondd csak, mondd! Tanú nem marad.   

Meg kell magadat védened. 
Meg kell magadat védened.

2021. szeptember 23., csütörtök

A nap gondolata




Ha Isten valamit megtagad tőlünk, vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.   

Battai Detre István: check out

Néztem, ahogy távolodsz. 
A reptérre vezető aszfaltúton 
befoltozott repedések 
és a zötyögésen átszűrődő szívdobogás. 

Mintha egyenlően elosztott kátyúkon át 
utaznánk. 
Ágoston azt írja, hogy ha minden elnémul, 
akkor hallhatod Istent. 

Friss hó ropogását, liftaknák zúgását, 
a hidegben konzerválódik a póz. 

Amiben elváltunk, 
ahogyan én 

fordulok el először. 

Csend van, a tavasz előtti feltámadásé. 
Egy kis halál a szád szélén. 

Végigfutok a repedéseken, 
amiket magam mögött hagytunk. 

Battai Detre István: Itt ragadt birtokjelzések

A kalaptartón felejtett 
töviskoszorút nem vetted észre, 
pedig hetek óta ott van. 
A kilincsért nyúltál, 
ahogyan varjak rugaszkodnak el 
a földtől, elegánsan, 
a közeledő villamos elől. 

Ez a sínpár  – 
ahogyan az összes 
párhuzamos, 
széttart vagy összeér, 

attól függ, a szoba 
melyik pontjából nézem. 

A Moszkva térre 
képzelem magunkat. 
Vagy inkább a teret, körénk. 
Mérnöki műhiba, 
de ott sokszor olyan, 
mintha nem lenne idő. 

Ha nem mondok semmit, 
nincs, amire ne válaszolj. 

Körbebetonozott fák agóniája. 
Van bálnadal, méhtánc, 
én meg már kifogytam a hogyanokból. 

Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd, 
akkor jó sétálni. 
Járom az utcát, 
belesek az ablakokon. 
Az emberek odabenn 
úgy mozognak az ablak mögött, 
mint halak az akváriumban, 
ha felgyújtjuk benne a lámpát.     

Mikor egész sötét lesz,
jó beúszni 
a saját akváriumomba. 
Valaki mondja: Szervusz. 
Hol jártál? 
És felelek: Csak úgy sétáltam.     

És arra gondolok, hogy most én is 
hal vagyok a kivilágított tartályban, 
és azokra gondolok, akik belesnek, 
akiknek nincs fénytartályuk, 
ahol melegedjenek. 
Mind a rókákra és a nyulakra, 
és otthontalan macskákra 
és emberekre.