2021. október 4., hétfő

Reményik Sándor: Hallgat




Hallgat. 
Hallgat néha hosszú órákon át. 
Akár a kő. 
Akár a fa. 
Akár a hó. 
Akár a hóvirág. 
Hallgat. 
Én e hallgatás irígye vagyok. 
Bár nyugtalanít ez a hallgatás 
Néha. 
Mert hátha befelenőtt panaszok, 
Megkövült jajok, elhalt sóhajok, 
Fínom kéreggel, fedezett sebek, 
Alig kinyílt apró virágfejek, 
Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak 
Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt. 
Én azt hiszem, hogy ismerem. 
És mégsem ismerem. 
És ma sem tudom, miért hallgatag. 
Csak e hallgatás irígye vagyok. 
Azután szégyellem, 
Jaj, nagyon szégyellem, 
Mindíg, amikor szemben ül velem, 
Fecsegésben szétszórom magamat, 
Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül, 
Aprópénzként elszórtam magamat. 
Ő ült, és hallgatott, 
S mint foghatatlan súlyt 
Éreztem lelkében az aranyat.

Jules Superville: Imádság az ismeretlenhez

Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam 
én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, 
és suttogó templomaid nyelvét nem értem, 
nézem az oltárokat, házad boltíveit, 
mint aki egyszerűn: ,,Íme fa -- mondja -- íme kő, 
ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, 
s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.'' 
Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. 
Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, 
s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. 
Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, 
ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. 
Ide menekülök, s itt vagy talán Te is, 
mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, 
a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, 
nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, 
bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. 
Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; 
a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, 
s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek 
s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának, mint a sír. 
Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. 
Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, 
és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, 
hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, 
s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. 
Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, 
mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet, 
virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival 
Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. 
Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, 
mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, 
még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, 
sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, 
mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. 
Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen Istenem, 
figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, 
kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. 
Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, 
s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. 
Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, 
a vérnek, a kínnak, a könnynek 
furcsa osztogatóit készítik mindenütt, 
azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. 
Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel, 
más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, 
ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei soha kihalnak? 
Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, 
testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle 
valami bombarobbanásban, 
szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. 
Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, 
engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk 
folyton a halálra. 
A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. 
Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, 
és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. 
Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, 
pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, 
folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, 
hogy egy kicsit sajnálod is. 
ram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, 
s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled 
s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek, 
de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; 
s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, 
patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, 
amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is. 
nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a számon, 
és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, 
oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok 
(s te magad is talán, bár leckéid nem ismerem). 
Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, 
olyan sok minden készül alattomban ellenünk, 
bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg készületlenül, 
mint a bikát: mi történik, nem érti, 
a vágóhidra vezetik, nem tudja, hova baktat, 
s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt, 
éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, 
de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos kötényeikben
mind vele akarnak törődni?   

Rónay György fordítása

2021. október 2., szombat

Böszörményi Zoltán: A vers











Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság. 
A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet 
tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. 
A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem 
maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom. 
A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. 
A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk. 
(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.) 
A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers. 
Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland, 
a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés. 
A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod 
fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból. 
A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó.

Nemes Nagy Ágnes: Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e, 
hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulok is, vállalom. 
Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje, 
vagy a legszebb napom a múlt héten, 
a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy, 
a mindennapi munka, a hazaérkezés, 
a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat, 
a kiteregetett, tiszta ruhák, 
egy Lara Fabian-dal, a ma esti 
szomorúságom, és örömöm is egyben, 
az utcalámpák remegő fényhálói az este testén, 
a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek, 
a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc, 
– átlépkedni fölöttük körültekintően, 
hogy nehogy eltévedjek nélküled 
a háromszorhármas szoba-konyha szegtől 
szegig számítható szegletei között –, 
a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése, 
a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme, 
az ölelés melege, a szeretés, 
a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása, 
a lefekvés ideje, az imára kulcsolt 
kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van, 
és folytathatnám abbahagyhatatlanul 
vagy kezdhetném akár elölről, 
életfogytiglan és tovább, 
nem lenne vége. 
Ilyen vagy már s így valahogy 
magamat sem tudom szeretni nélküled, 
hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulok is, viselem. 
Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem, 
hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt, 
mert helyére már sehogy se tudom, 
sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere, 
gyorsan változtak a fény-, és szemviszonyok, 
mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet, 
hogy lassan eltelik ez a nap is, 
ahogy az élet vele, nélküled. 
Mert lehetsz már a körmöm feketéje, 
a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás, 
a könyv, a versjegyzet, az örömöm, 
a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem, 
a szeretés utáni drótháló-némaság, 
a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, i m a, 
benne lehetsz már mindenben, 
ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú, 
ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól 
a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk, 
mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik, 
és ha belepusztulsz is, kimondom. 
Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél, 
én ilyenné szerettelek, 
ilyen hétköznapivá, így-feledtelek, 
mint a villanyt szokás égve 
hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra, 
mintha tudnánk élni napfény nélkül, 
mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe, 
hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e, 
mint ahogy most is, 
mindörökké. 
Ámen.   

Tóth István: „ Nincsemberek ”




„ A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”  (János ev. 5:7-8)   
          

          Számomra mindig érdekes volt ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”. Számodra elképzelhető ez? Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen. Nem a betegségében kételkedek, hanem sokkal inkább a látásában. A lelki látásában. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán –azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a harmincnyolc év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segítette a tisztálkodásában?           

          Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség. Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: -Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal, súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  

           Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észre venni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vannak mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert az a tudat: hiába segítek, úgysem veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgyse jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Nincs emberem - azt hallod. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit sem segít, bezzeg a távolban lévő minden héten felhívja telefonon. Mennyi fájdalom. Hány olyan házasság van, ahol a felek ott vannak egymásnak, segítik egymást, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom! Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.           

         Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Ebben a gyógyításban más is meggyógyul, másról is lekerül a teher. A „nincsember”-ről. Meggyógyul ő is, talán már ő is észrevehetővé válik.  Drága testvérem! Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

 ***

Imádság:  Uram! Hadd vegyem észre, hogy van Istenem, aki ráadásul mindig mellém áll, gyakran emberi eszközein keresztül. Mutasd meg nekem azt is, hogy én mikor kinek lehetek embere! Ámen  

Forrás: Napi Ige és gondolat
        

2021. szeptember 29., szerda

Bella István: Nézz utánam!




Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István: És mégis

Megalázva és meggyötörve, 
véres fejjel, széthasadt szájjal, 
szégyennel, hogy bújnék a földbe,
és mégis: csodával, csodával,
kéne már meghalni örökre,
angyali helyett emberi szárnnyal, 
– csak te szeress, ne hagyj a földben, 
támassz föl, egyetlen pillantással. 

Tudom: bűnös vagy, s bűnös én is, 
s mert bűneim javát megettem, 
holnap beomlik bennem az ég is, 
majd te éggé leszel fölöttem, 
Te, örök rög, fekete fény és 
Földnap, éltetsz felejthetetlen.

2021. szeptember 28., kedd

Biblia




" Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy..." 
Zsoltár 23. 4/a

Gyurkovics Tibor: Ne sírj!




Tudod, 
hogy mind meghal az ember. 
Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. 
Van, ami megtörténik egyszer, 
van, ami sohasem.

2021. szeptember 26., vasárnap

Weöres Sándor: Őszi melódia




Hüvös és öreg az este. 
Remeg a venyige teste. 
Elhull a szüreti ének. 
Kuckóba bujnak a vének. 
Ködben a templom dombja, 
villog a torony gombja, 
gyors záporok sötéten 
szaladnak át a réten. 
Elhull a nyári ének, 
elbujnak már a vének, 
hüvös az árny, az este, 
csörög a cserje teste. 
Az ember szíve kivásik. 
Egyik nyár, akár a másik. 
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. 
Lyukas és fagyos az emlék. 
A fákon piros láz van. 
Lányok sírnak a házban. 
Hol a szádról a festék? 
kékre csipik az esték. 
Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, 
nem marad semmi emlék, 
az ember szíve vásik, 
egyik nyár, mint a másik. 
Megcsörren a cserje kontya. 
Kolompol az ősz kolompja. 
A dér a kökényt megeste. 
Hüvös és öreg az este.

Juhász Gyula: Zene











***

Az ember, amíg fiatal, erős, 
Úgy véli, hogy egész nagy zenekar 
Van a szívében, kürtök és dobok, 
Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák 
És mind az élet örömét, a szépség, 
A jóság és igazság himnuszát 
Ujjongják viharozva és vidáman. 
Nem veszi észre, hogy a jó zenészek 
Lassacskán szépen elhallgatnak és 
Elszöknek egyenkint egy más vidékre. 
Nem veszi észre, hogy fekete posztó 
Jön a dobokra és hogy elrekednek 
A trombiták s a száguldó ütem 
Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon 
Magában áll az utolsó zenész 
S tört hangszerén egy hang sír elhalón 
Mintegy segítségért kiáltva égre, 
Majd csak susog és elnémul örökre 
A bánat.   

Képes Géza: A Bartók Béla-tanulócsoport tagjainak

Az élet néha ízetlen, fanyar, 
sőt sokszor keserű is - 
De rádvillan egy mosoly - felkavar 
s oldódik a keserű íz; 
elég egyetlen mozdulat, 
tekintet - egy szó, semmi több 
s örülsz már... Pár pillanatra csak? 
De ez a pillanat - örök.   

Rab Zsuzsa: Vasárnapi vigasztaló




Másképp magad nem védheted — 
szeresd meg ellenségedet: 
kongó szobád kazánfalát, 
a sokfelé tört éjszakát, 
tikkasztó Halálvölgyedet: 
a társnélküli ünnepet. 
Ha mint polip-kar, fojtogat, 
add meg neki lágy torkodat, 
szorítsd szívedre, úgy öleld, 
s ellágyul, ölni elfelejt.   

Meg kell magadat védened — 
szeresd meg ellenségedet: 
hűvös gyűretlen vánkosod, 
az őgyelgő vasárnapot. 
Meg lehet szokni azt nagyon: 
az egy-csészét az asztalon, 
az egyszem lámpa fénykörét — 
világot rajzolhat köréd.   

Gyűrűző, tengermélyi csend. 
Rég a telefonod se cseng. 
Mit bámulod? Jó lenne-e, 
ha most vadul fölzengene, 
s zuhintana szívedre, mint 
pörölyt, valami szörnyű hírt?   

Szeresd meg ellenségedet: 
örök-nyitott bőröndödet, 
repülőterek tenyerét — 
hol felhajít, hol nyúl feléd — 
a sínzengést, a szállodát, 
a ma kék, holnap zöld szobát,   

hideg és tiszta csendedet — 
szeresd meg ellenségedet, 
ha torkod markolássza is, 
de oltalom, de bástya is, 
hol arcodat levetheted, 
homlokodat leejtheted, 
hol nem kell szégyellned magad: 
mondd csak, mondd! Tanú nem marad.   

Meg kell magadat védened. 
Meg kell magadat védened.

2021. szeptember 23., csütörtök

A nap gondolata




Ha Isten valamit megtagad tőlünk, vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.   

Battai Detre István: check out

Néztem, ahogy távolodsz. 
A reptérre vezető aszfaltúton 
befoltozott repedések 
és a zötyögésen átszűrődő szívdobogás. 

Mintha egyenlően elosztott kátyúkon át 
utaznánk. 
Ágoston azt írja, hogy ha minden elnémul, 
akkor hallhatod Istent. 

Friss hó ropogását, liftaknák zúgását, 
a hidegben konzerválódik a póz. 

Amiben elváltunk, 
ahogyan én 

fordulok el először. 

Csend van, a tavasz előtti feltámadásé. 
Egy kis halál a szád szélén. 

Végigfutok a repedéseken, 
amiket magam mögött hagytunk.