2021. október 4., hétfő

Jules Superville: Imádság az ismeretlenhez

Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam 
én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, 
és suttogó templomaid nyelvét nem értem, 
nézem az oltárokat, házad boltíveit, 
mint aki egyszerűn: ,,Íme fa -- mondja -- íme kő, 
ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, 
s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.'' 
Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. 
Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, 
s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. 
Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, 
ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. 
Ide menekülök, s itt vagy talán Te is, 
mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, 
a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, 
nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, 
bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. 
Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; 
a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, 
s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek 
s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának, mint a sír. 
Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. 
Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, 
és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, 
hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, 
s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. 
Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, 
mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet, 
virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival 
Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. 
Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, 
mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, 
még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, 
sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, 
mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. 
Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen Istenem, 
figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, 
kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. 
Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, 
s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. 
Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, 
a vérnek, a kínnak, a könnynek 
furcsa osztogatóit készítik mindenütt, 
azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. 
Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel, 
más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, 
ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei soha kihalnak? 
Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, 
testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle 
valami bombarobbanásban, 
szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. 
Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, 
engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk 
folyton a halálra. 
A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. 
Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, 
és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. 
Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, 
pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, 
folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, 
hogy egy kicsit sajnálod is. 
ram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, 
s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled 
s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek, 
de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; 
s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, 
patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, 
amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is. 
nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a számon, 
és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, 
oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok 
(s te magad is talán, bár leckéid nem ismerem). 
Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, 
olyan sok minden készül alattomban ellenünk, 
bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg készületlenül, 
mint a bikát: mi történik, nem érti, 
a vágóhidra vezetik, nem tudja, hova baktat, 
s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt, 
éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, 
de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos kötényeikben
mind vele akarnak törődni?   

Rónay György fordítása

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése