2021. november 1., hétfő

Gyurkovics Tibor: Hold

Homályba burkolt hold alatt 
látom ahogy az Úr hada 
látja milyen kicsi a hold 
s milyen nagy a hold udvara 
látom ahogy az Úr hada 

Látom ahogy földig leér 
a hold függönye fátyola 
és beborítja befedi 
amit kitár az éjszaka 
milyen nagy a hold udvara 

Elködölünk elváltozunk 
egy éjszaka két éjszaka 
de közben csak kiáltozunk 
ahogy kiált az Úr hada: 
beborít a hold udvara 

Aztán csak félünk ragyogunk 
mint a fekete éjszaka 
beborít a hold udvara 
(Látom milyen kicsik vagyunk 
és milyen nagy az Úr maga.)

2021. október 30., szombat

Gyurkovics Tibor: Testéből él…




Testéből él a költő, 
mint földből a kukac. 
Legyen göröngy vagy ékkő, 
amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 
csak elkülönült szakaszok, 
amelyeken az ember átlép, 
mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 
az ember külön csúnya, szép, 
kereshet szülői szerelmet, 
itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 
utak, utak, hosszú tanyák, 
s az állomáson elfelejtjük 
saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 
és megszüntet minket a hó, 
ha leesik ha beborítja 
azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 
nincs semmi, ami összefog 
bennünket. Következnek újra 
az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 
fülünkben a csönd szőre nő, 
utolsó szeretők a porban, 
halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 
kádban ülünk, törülközünk, 
a könnyeinket töröljük le, 
melyek már a testünkre folynak 
és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 
a szekrény megbabonázó nyikorgása. 
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 
így részeinkké avatjuk. 
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 
Az otthon – cella. 
Rabságod menhelye. 
Magányos misék fojtogató áhítata. 
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 
Az Isten sem ér be rajtad kívül. 
Aztán átjárják. 
Aztán azt építik. 
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 
Csak faltól falig. 
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 
Vagy belefojtják. 
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 
Hová? 
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 
az ajtó nem vezet sehova. 
Megfeketült szobákba vezet, 
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 
De te szorítod a kilincset. 
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 
s egy indokolatlanul nagy rohammal, 
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…  

2021. október 28., csütörtök

Nagy István Attila: Nincs élet




Egyszer elhagyom a várost, 
hátat fordítok a házaknak, 
a reménytelen zajoknak, 
a fuldokló fáknak, 
az embereknek, 
s elindulok oda, 
ahonnan nem érkezik hívás, 
s akik ott vannak se tudják, 
hogy én is velük vagyok. 
Magammal viszlek, 
mert nincs nélküled 
napfény, zaj, fa, 
nincs nélküled lélegzet sem, 
nincs élet, se halál.

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk, 
s mint amikor ringatózunk 
a habok hátán, 
elmélyült bennünk a nyugalom. 
Nem vágytuk a partokat, 
sem az öböl árnyékait, 
kilépett belőlünk a világ, 
s magával vitte nyűgeit, 
a napok hordalékát, 
a hiábavalóság igéit. 
Magunkra maradtunk, 
egymás testébe hullva, 
egyetlen áramkörben 
lobogtunk, mint a máglya.   

Nagy István Attila: Várakozás












Várom, hogy megérints, 
s felkiáltsanak a tárgyak a szobában: 
itt vagyunk mindannyian! 
De csak a falióra zenél, 
bennem meg térdre bukik 
a bizakodás.

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát, 
mikor álmából felriadva 
a lelkiismeret magát 
sietős hévvel összekapja 
és elszalad a házakig, 
ajtón és ablakon bezörget - 
meghallja aki bent lakik, 
s lerúgja magáról a csöndet.  

Födetlenül, a csönd pehely- 
paplanával már nem takarva 
didergőn és kapkodva lel 
az este széthagyott szavakra 
s ajkára gyűjti végre mind, 
hogy eltökélt beismeréssel 
tisztán kimondja szó szerint, 
amit a tisztesség igényel.  

Nem lehet várni reggelig 
azzal, mit éj érvényesíthet, 
az alkalom gyorsan szökik, 
akár a pillanatnyi ihlet, 
gyalázatban hagyhat hamar, 
hogy mindent elnapolna benned 
a csönd, amely puhán takar 
s takarna sírig is.                         
                          Ne engedd.   

2021. október 26., kedd

Pilinszky János: Egy arckép alá




Kihűl a nap az alkonyi grafitban. 
Tágasságával, mélységeivel 
a néma tenger arcomba világít. 
Öreg vagyok Nem hiszek 
semmiben. 

Öreg vagyok, lerombolt arcomon 
csupán a víz ijesztő pusztasága. 
A szürkület gránitpora. Csupán 
a pórusok brutális csipkefátyla! 

Hullámverés. Aztán a puha éj 
boldogtalan zajai. Vak rovar, 
magam vagyok a rámsötétedő, 
a világárva papundekliban. 

És egyedűl a feneketlen ágyban. 
És egyedül a párnáim között. 
Magam vagyok az örökös 
magányban. 
Akár a víz. Akár az anyaföld. 

(1957)  

Márai Sándor: Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették, 
Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg 
S az életüket rég elfelejtették. 

János a bárányt nézte és mosolygott 
Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: 
Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. 

De ők már nem voltak halász, se pásztor 
Nem volt kedvesük, se ambícióik, 
Csak a nevét súgták egymásnak párszor. 

S keveset ettek és ritkán aludtak 
Pénzük se volt, sem halászó hajóik, 
Műveletlenek voltak s mit se tudtak. 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett 
Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. 

Így ültek ott és valamire vártak. 
Mikor Judás belépett. 

Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, 
éveim bárhogy sokasodnak, 
s keserűjén is a napoknak 
újabb napokra éhezem. 

Pedig nyughatnék teli szemmel. 
Ültem zsúfolt toronyszobában, 
s a százméteres éjszakában 
lent dübörgött a déli tenger. 

Járkáltam nagy, metszett fasorban, 
és fújt a földalatti szél 
a folyosók szögeinél 
a villamos-sikátorokban. 

Rómában egyszer hullt a hó. 
– S ahogy vonultunk a Murán át, 
a csizma, csajka, kézigránát, 
s egy Szultán nevű pejcsikó. 

Temettem pucér németet, 
láttam a kormányt Debrecenben – 
nem áll a ház, ahol szerettem, 
s nem ámulok, ha rettegek. 

Hajamban ősz szál. A világ 
haját tavaszi szél zilálja. 
Hiába – mondom – mindhiába, 
mégis moccan, kél a vágy, 

hogy élni, lélegzettelen, 
hogy élni étlen, egyedül – 
méláz az ég: borul, derül – 
nem akarok meghalni, nem.  

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen? 
A versben és a szerelemben.  

Ki ebben, abban megcsalódott, 
de eszét mégsem ölte meg, 
a test s a lélek, föld s az ég 
között megáll. Mit is tehet?  

Kevésben hisz, de rendületlen 
a versben és a szerelemben.

2021. október 24., vasárnap

József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)




Az én szívem sokat csatangolt, 
de most már okul és tanul. 
Aki halandó, csak halandót 
szerethet halhatatlanul.

Jónás Tamás: Apokrif

Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. 
Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, 
úri hűségéről tanúskodó kincset 
hagyott maga után: rá való reményünk. 
Nyarakat felszívó hideg falainkat 
okos kutyaként őrzi ugató hiánya, 
és távolmaradása sincsen hiába: 
új reményeket szül, más bölcsőket ringat.  

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, 
ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, 
ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket 
tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. 
Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. 
Feloldódott vízben, levegőben, földben. 
Lángoló testünk tüze nem fog rajta, 
lángok közt hamvadunk egyre többen.  

Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. 
Templomaink füstjét soha nem szagolja. 
Porral telítődő lábnyomaink csendje 
nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. 
Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. 
Útra küldött minket, nem hazudott semmit. 
Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. 
S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.  

Márai Sándor: Luminal

Ez már a csend. A szív jár még, dadog.; 
Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. 
A szív, e lomha nehezék, levontat. 
Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat? 
Lebuksz a századokba, hamarabb 
Mint álma kötélhágcsóján a rab. 
Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény. 
Neved felitta a sár és a fény. 
Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves 
Fehér karja a vak sötétben repdes. 
Agyad lehúz, mint a hullát a kő, 
A földnél mélyebb ez a temető. 
S mint múmiát az évezred magánya, 
Begöngyöl az álom vak mosolyába, 
Már mosolyogsz te is. Ez az egész? 
Semminél is alig több zizzenés, 
Míg felkáprázik e marék világ itt… 
(Ez már csak egy ideg, ami világít.)