Az otthon rejtélyes fogalom.
Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz.
Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez.
Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti.
A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló.
A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta.
A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához,
a szekrény megbabonázó nyikorgása.
Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk.
Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s
így részeinkké avatjuk.
Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak.
Az otthon – cella.
Rabságod menhelye.
Magányos misék fojtogató áhítata.
Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon.
Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje.
Az Isten sem ér be rajtad kívül.
Aztán átjárják.
Aztán azt építik.
Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét.
Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni.
Csak faltól falig.
Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban,
de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl.
Vagy belefojtják.
Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz,
végigtapogatod a sötétben a rücskös falat
vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon.
Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve.
Hová?
Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod.
De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre,
ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod,
az ajtó nem vezet sehova.
Megfeketült szobákba vezet,
hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők.
De te szorítod a kilincset.
Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól
s egy indokolatlanul nagy rohammal,
tüdőszakadásig kirohannál a mezőre,
ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…
