Juhász Gyula

" Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, 

Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal, 

És ha másra hallgat mind a többi ember, 

Te beszélj tovább a zengő végtelennel."    

Juhász Gyula: Magamhoz, nyárvégi estén

Nem születtél, látom: lenni legelsőnek, 

Csillagot mutatni a borús időnek, 

Vágy piros virágát büszkén szívre tűzni, 

Titkait jövőnek bátran kibetűzni.  

Apád is beteg volt, kifáradt keresztény, 

Aki sírt a csillag és a féreg vesztén, 

Akiben fölös volt a kímélő jóság 

S örökül rád hagyta fájó szive sorsát. 

 

De azért, én lelkem, még nincsen veszve semmi, 

Ennyi gyöngeségből kell erőre kelni, 

Ennyi szomorúság, ami tégedet vert, 

Ötvözi ezüstté a költőt, az embert!  

Csak zenélj, ahogy tudsz, méla hangfogóval, 

Csak beszélj a csönddel, árnnyal, csillagokkal 

És ha másra hallgat mind a többi ember, 

Te beszélj tovább a zengő végtelennel.

Biblia

" Ekkor Jézus azt mondta: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él, és mindenki, aki él, és hisz énbennem, soha meg nem hal. Hiszed-e ezt?" 

János 11, 25-26

Gyurkovics Tibor: Hála

              

       Fejszés Jánosnak    

A hitet másoktól szereztem 

mint égig érő ablakot 

akik látták magukat bennem 

azoknak én csillag vagyok 

én viszont nekik köszönhettem 

az egész égboltozatot.  

Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül

Tavasz volt, de én a nyarat vártam; 

a meleget, a patakok hűs vizét. 

Nyár volt, de én az őszt vártam; 

a színes leveleket, és a hűvös, száraz levegőt. 

Ősz volt, de én a telet vártam; 

a ropogós havat, és a karácsony örömét. 

Eljött a tél, de én a tavaszt vártam, 

a rügyfakadást, a nap melegét. 

Gyermek voltam, de felnőtt akartam lenni; 

szabad és önálló. 

Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni, 

érett és sokat ismerő. 

Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni; 

ifjú és szabadlelkű. 

Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni; 

tevékeny élettel. 

Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.

Fodor-Csipes Anikó: Újra és újra…

„ Sokszor megmentette őket, de ők önfejűen engedetlenek maradtak, és mélyre süllyedtek bűneik miatt.” (Zsoltárok 106,43)     

Amikor ez az egész „vírus ügy” kezdett elharapózni, sokakat hallottam arról beszélni, hogy „ na, hátha majd most észhez tér, megjavul az ember ”. Ehhez képest kezdetben talán tapasztaltunk némi egymás iránti jó indulatot, ám utána ugyanúgy, vagy talán még jobban marta, marja egyik ember a másikat, mint korábban, sőt… még több ok van a vitára, veszekedésre… Ahogy a fenti igét olvastam, két történet jutott eszembe. Az egyik így szól:  

„ Árvíz van, mindenki menekül, jön a segítség, teherautókkal evakuálják a falut, de egy ember nem hajlandó felülni, mert azt mondja, hogy ő imádkozott, őt Isten majd megsegíti. A víz azonban emelkedik, már csónakkal jönnek érte, de ő csak nem hajlandó beülni, mert ő imádkozott, és Isten majd megsegíti. Ám a víz tovább emelkedik, már helikopterrel jönnek érte, de nem hallgat a szóra, mert őt majd Isten megsegíti… Majd miután odaveszett az árvízben, és felkerül az ítélőszék elé, számon kéri Istent, hogy ő bezzeg bízott abban, hogy majd Isten őt megsegíti, mire az Úr: „ Fiam, küldtem érted teherautót, csónakot, helikoptert… mit kellett volna még küldenem? ”  

A másik pedig:  

„ Új lelkész kerül a faluba. Az első vasárnap csodálatosan prédikál, a hívek mondogatják, hogy érdemes hallgatni őt…Jönnek is sokan, de nagy meglepetésükre a lelkész megint elmondja ugyanazt a prédikációt. Majd a következő vasárnap is…, mire egy atyafi veszi a bátorságot és megszólítja őt: Tiszteletes úr! Igazán szép, amiket mond, de árulja el, miért mondja újra és újra ugyanazt? Erre a lelkész kedvesen így szól: Miért? Már csinálják?”  

Milyen jó lenne, ha mi elsőre is értenénk a szóból… ha nem kellene újra és újra észre téríteni minket, hanem tudnánk azt, hogy a mi Urunk, Istenünk kegyelmesen felénk fordult, és megmentett minket Jézus Krisztusban, és nem tennénk hiábavalóvá magunkban az Ő áldozatát. Kérjük ebben az Ő segítségét, mert neki van hatalma arra, hogy minket megerősítsen, hogy ne süllyedjünk el.   

  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Gyurkovics Tibor: Fátyol

„ Amikor lemondunk a másik ember tökéletességéről 

már nem szeretjük eléggé 

amikor lemondunk a másik ember hibátlanságáról 

már nem bízunk benne eléggé” 

Kimegy a ház elé akkor az ember a kertbe áll 

a rózsafák közé s elnéz az olajfa mellett 

vagy a vitrinben motoz míg kezébe kerül egy régi tárgy 

visszateszi s a karszékbe ül 

Aztán fölkel fölmegy a lépcsőn de a lépcsőkön megáll 

fogja a karfát Visszafordul lejön a konyhába 

serpenyőt vesz de kiejti a kezéből a kövezeten nagyot döndül 

Otthagyja végigsimítja homlokát 

mintha eszébe akarná idézni 

a régi fátylat mely az arcot takarta A régi fátyol mindent elborít 

rászáll könnyedén a bútorokra 

a sötétkék csészékre a piros hamutartók öbleire 

a rózsafák a fű merev zöldjére – 

mindent fátyol borít. 

Ő szaggatná a fátylat letépné az üvegekről 

belekapaszkodik pókháló-fonalaiba 

s csak áll üres kézzel markolva a levegőt 

Talán akkor az őrület résében meglátja önmagát 

ahogy hadonászik az üres levegőben 

hogy szeresse a meztelen arcot 

immár tökéletlenül 

de végérvényesen.       

 

Gyurkovics Tibor: Hold

Homályba burkolt hold alatt 

látom ahogy az Úr hada 

látja milyen kicsi a hold 

s milyen nagy a hold udvara 

látom ahogy az Úr hada 

Látom ahogy földig leér 

a hold függönye fátyola 

és beborítja befedi 

amit kitár az éjszaka 

milyen nagy a hold udvara 

Elködölünk elváltozunk 

egy éjszaka két éjszaka 

de közben csak kiáltozunk 

ahogy kiált az Úr hada: 

beborít a hold udvara 

Aztán csak félünk ragyogunk 

mint a fekete éjszaka 

beborít a hold udvara 

(Látom milyen kicsik vagyunk 

és milyen nagy az Úr maga.)

Gyurkovics Tibor: Testéből él…

Testéből él a költő, 

mint földből a kukac. 

Legyen göröngy vagy ékkő, 

amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 

csak elkülönült szakaszok, 

amelyeken az ember átlép, 

mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 

az ember külön csúnya, szép, 

kereshet szülői szerelmet, 

itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 

utak, utak, hosszú tanyák, 

s az állomáson elfelejtjük 

saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 

és megszüntet minket a hó, 

ha leesik ha beborítja 

azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 

nincs semmi, ami összefog 

bennünket. Következnek újra 

az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 

fülünkben a csönd szőre nő, 

utolsó szeretők a porban, 

halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 

kádban ülünk, törülközünk, 

a könnyeinket töröljük le, 

melyek már a testünkre folynak 

és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 

Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 

Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 

Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 

A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 

A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 

A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 

a szekrény megbabonázó nyikorgása. 

Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 

Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 

így részeinkké avatjuk. 

Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 

Az otthon – cella. 

Rabságod menhelye. 

Magányos misék fojtogató áhítata. 

Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 

Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 

Az Isten sem ér be rajtad kívül. 

Aztán átjárják. 

Aztán azt építik. 

Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 

Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 

Csak faltól falig. 

Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 

de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 

Vagy belefojtják. 

Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 

végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 

vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 

Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 

Hová? 

Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 

De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 

ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 

az ajtó nem vezet sehova. 

Megfeketült szobákba vezet, 

hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 

De te szorítod a kilincset. 

Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 

s egy indokolatlanul nagy rohammal, 

tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 

ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…  

Nagy István Attila: Nincs élet

Egyszer elhagyom a várost, 

hátat fordítok a házaknak, 

a reménytelen zajoknak, 

a fuldokló fáknak, 

az embereknek, 

s elindulok oda, 

ahonnan nem érkezik hívás, 

s akik ott vannak se tudják, 

hogy én is velük vagyok. 

Magammal viszlek, 

mert nincs nélküled 

napfény, zaj, fa, 

nincs nélküled lélegzet sem, 

nincs élet, se halál.

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk, 

s mint amikor ringatózunk 

a habok hátán, 

elmélyült bennünk a nyugalom. 

Nem vágytuk a partokat, 

sem az öböl árnyékait, 

kilépett belőlünk a világ, 

s magával vitte nyűgeit, 

a napok hordalékát, 

a hiábavalóság igéit. 

Magunkra maradtunk, 

egymás testébe hullva, 

egyetlen áramkörben 

lobogtunk, mint a máglya.   

Nagy István Attila: Várakozás

Várom, hogy megérints, 

s felkiáltsanak a tárgyak a szobában: 

itt vagyunk mindannyian! 

De csak a falióra zenél, 

bennem meg térdre bukik 

a bizakodás.

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát, 

mikor álmából felriadva 

a lelkiismeret magát 

sietős hévvel összekapja 

és elszalad a házakig, 

ajtón és ablakon bezörget - 

meghallja aki bent lakik, 

s lerúgja magáról a csöndet.  

Födetlenül, a csönd pehely- 

paplanával már nem takarva 

didergőn és kapkodva lel 

az este széthagyott szavakra 

s ajkára gyűjti végre mind, 

hogy eltökélt beismeréssel 

tisztán kimondja szó szerint, 

amit a tisztesség igényel.  

Nem lehet várni reggelig 

azzal, mit éj érvényesíthet, 

az alkalom gyorsan szökik, 

akár a pillanatnyi ihlet, 

gyalázatban hagyhat hamar, 

hogy mindent elnapolna benned 

a csönd, amely puhán takar 

s takarna sírig is.                         

                          Ne engedd.