2022. szeptember 18., vasárnap

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ahogy nőnek az árnyak, 
Ahogy fogynak az esték, 
Úgy fáj jobban és jobban 
Az eljátszott öregség.  

Ez az én két vén szemem 
Habár sok szépet látott, 
Mosolygós öregúrként 
Nem látja a világot.
  
Nem fogok bocsánattal, 
Víg arccal tündökölni 
S fiatal vétkek fölött 
Pálcát tréfásan törni.  

Emlékezni se fogok 
Kedvesen zsörtölődve, 
Ősz hajjal, piros arccal 
A régi jó időkre.  

Heves, ál ifjusággal, 
Óh, ezerszer jaj nékem, 
Megöltem jövő magam, 
Az én szép öregségem.  

Ahogy nőnek az árnyak, 
Ahogy fogynak az esték, 
Úgy fáj jobban és jobban 
Az eljátszott öregség.

2022. szeptember 16., péntek

Ároni áldás




" Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!  Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!  Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"
(4 Mózes 6, 24-26)

*







2022. szeptember 11., vasárnap

Szabó Magda: Program




Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, 
ami szertehullt, odalett! 
Ne sírj, majd sírnak helyettünk az 
érzékeny fellegek. 
Kemény légy, mint a jogtalanság, 
vágj, mint a sás, 
ne sírj! Kisérjen, mint az eb, 
a hallgatás. 
Úgy hallgass, mint aki szerelmes, 
részegen, józanul, 
úgy hallgass, mint aki utódra vágyik 
s egy másik testbe hull. 
A hallgatás. Az tartson össze, 
ha minden meglazul.

Parti Nagy Lajos: Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez, 
mint brummogó, halk őszi hangot, 
idomítgassa a kezéhez, 
gyúrjon belőle kis harangot, 
csigát, lovat, s ne kérje számon, 
a búanyag rém furcsa jószág, 
egy formátlan szomorúságon 
cseppet sem segít a valóság. 
De hogyha átöleli szépen, 
megdédelgeti az ölében, 
s csinál a búból búbabát, 
tükörbe néz a hülye bánat, 
s mert a bánat egy hiú állat, 
elvigyorogja tán magát.

Szabó Lőrinc: Lóci meg számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci 
épp aludni ment, toll, füzet 
s könyv feküdt mellette. – Ma este 
mesélsz, ugye? – örvendezett.  

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt 
a Szun Vu Kung majomkirályt! –  
– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor 
kurtábbat… – addig kunyorált  

s alkudozott, mig belementem: 
– Hát jól van, játsszunk valamit, 
csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én 
csüggedten folytattam: – De mit? –  

– Az ám: mit? – vette át a szót ő 
vidáman, s elhelyezkedett, 
én meg sóhajtva mellé ültem, 
útálva az életemet,  

útálva a mát, amely elmult, 
és ami jön, a holnapot, 
az örök játékot, amelynek 
neve kenyéradó robot  

s amely precíz s okos lehet, de 
rég nincsenek tündérei… 
S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit? 
Taníts meg engem osztani. –  

– Osztani? – Igen. – És a játék? – 
– Ez a játék. – Te, mi bajod? – 
néztem rá gyanakodva. – Semmi, 
csak hát jó volna tudni, hogy  

például 865-ben 
hányszor van meg a 15, 
mert, mondom neked, hogy titok van 
mindenféle számok között.–  

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta 
Lóci, – mese ez, igazi, 
titok, és mint a keresztrejtvényt, 
ezt is meg lehet fejteni.  

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe – 
mint a keresztrejtvényt, igen! – 
S elővettük a számtankönyvet 
és egyszerre tündérien  

izgalmas lett a téli este 
és körénk szállt a túlvilág: 
számok nőttek elő a földből 
és bujkáltak egymáson át,  

szám-törpék, -óriások, -erdők, 
önműködő varázslatok, 
s mi, mint két vadölő detektív, 
fejtettük, gyilkoltuk a sok  

titkot, csodát, az iskolában 
még ismeretlen tizedes- 
törteket mind kiszámítottuk 
s úgy találtuk, hogy érdekes,  

minden érdekes a világon 
s a tündér nem fogy ki soha… 
Féltízig eltartott a játék, 
aztán Lóci ásitva a  

fal felé fordult. – Köszönöm, hogy 
meséltél, apu! – mondta még 
és elaludt… Szerettem volna 
belűlről látni a fejét.

2022. szeptember 10., szombat

Gyökössy Endre

          


          " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!            

          Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, a végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.            

          Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül, s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel! Akiben nincsen félelem, halál,, sőt idő sincs."

Kálnoky László: Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted, 
és lüktetése szórakoztatott; 
majd felmutattad azt a többieknek, 
kissé büszke és kissé meghatott 
mosollyal, hisz te műveltél csodát 
a szerkezettel, melyet félredobtak; 
ha akadozva is, ketyeg tovább; 
életre keltettél egy tetszhalottat. 
De lásd, a szív nem zenélődoboz; 
talán csak egy dalt tud, de mégse gép, 
melyet akárki működésbe hoz, 
csak föl kell nyitnia a fedelét. 
A meztelen szív inkább valami 
elvadult, beteg állathoz hasonlít, 
ha meglepik, hangját sem hallani, 
holtnak teszi magát, s vackára omlik; 
megkopasztva, nyúzottan didereg, 
– ép korában sem volt valami edzett –, 
hártyánál véknyabb bőre csupa seb, 
s felszakad, alighogy hegedni kezdett; 
minden belészúrt pillantás tövis, 
és most szabad prédája bárkinek… 
Mit várjak másoktól, ha még te is 
kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Konsztantyin Szimonov: Várj reám




Várj reám s én megjövök, 
hogyha vársz nagyon, 
várj reám, ha sárga köd 
őszi búja nyom, 
várj, ha havat hord a szél, 
várj, ha tűz a nap, 
várj, ha nem is jön levél 
innen néhanap, 
várj, ha nem vár senki ott 
haza senki már, 
s ha nógat is bárki, hogy 
nem kell várni már.  

Várj reám, s én megjövök, 
Fordulj daccal el, 
ha áltatják ösztönöd, 
hogy: feledni kell… 
ha lemondtak róla már 
apám s lányom is, 
s jó barát már egy se vár – 
…szinte látom is: 
borral búsul a pohár, 
s könnyet ejt szemük, 
rám gondolva. De te várj 
s ne igyál velük.  

Várj reám! Ó, átkelek 
minden vészen én. 
Aki nem várt, rám nevet: 
“ Szerencsés legény.” 
Nem tudhatja senki sem, 
te meg én csupán, hogy 
te jártál ott velem 
öldöklő csatán, 
s te mentettél meg, de hogy? 
Egyszerű titok: 
várni tudtál rám, ahogy 
senki sem tudott.  

Lányi Sarolta fordítása

2022. szeptember 9., péntek

József Attila




" Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot."

Károlyi Amy: Rövid és hosszú

Ez is lenne, az is lenne, 
ha az élet hosszabb lenne 
ki lehetne ezt-azt várni 
királylány jönne s királyfi 
holnap sütne, ha ma esne 
ha az élet hosszabb lenne 

jönne gyógyulás, dicsőség 
hóval váltakozna hőség 
megbékülne, aki gyűlöl 
forint hajtana a fűből 
ami nincs ma, holnap lenne 
ha az élet hosszabb lenne 

örömre fordulna bánat 
lenne időd, hogy kivárjad 
megbecsülés jönne csőstől 
kirántana lelki csődből 
ami nincsen, mind megesne
ha az élet hosszabb lenne 

Holnap lenne, ami nincs ma 
teli erszény és harisnya 
ki lehetne ezt-azt várni 
nem fájdítana akármi 
koszos kódis lottót nyerne 
ha az élet hosszabb lenne 

Jönne ezer lehetőség 
szűk esztendőre a bőség 
az ablakba könyökölve 
várni, hogy az ajtón jön be 
vagy leszáll a tenyeredbe 
ha az élet hosszabb lenne 

az is lehet, hogy hiába 
bíznál meghosszabbításba 
lehet, hogy a fordítottja 
lenne a hosszúság nyitja 
az is lehet rosszabb lenne 
ha az élet hosszabb lenne

Tomaji Attila: Épp úgy

Szépek Zebegény utcáin a szántásarcú öregek, 
Az a néhány botladozó, ki még itt-maradt. 
Örülnek fodros víznek, langyos napnak, 
S álldogálnak, mint távolodó ég alatt a hegyek.  

Álldogálnak estefelé a kocsma előtt, 
Utolsó pohár a kézben, szájuk kicsit remeg. 
Hamar átjárja az alkohol gyönge testüket, 
Nem jut több húsra, kenyér van s tavalyi befőtt.  

Nem jut eszükbe zeneszó, tánc, az a régi szerelem, 
Ahogy feküdtek a parton, öleltek falombok alatt. 
Nincs meg az íze már annak a letűnt nyárnak, 
Elúszott a hosszú vízzel, lehullott lágy levele.  

Elúszott az ég is, makacs felhői sötétbe vesznek, 
Kihunynak a színek, elmosódnak a vitorlák. 
Pár szál cigaretta maradt, könnyű bor s a pohár, 
És semmi más, csak szív körüli tompa neszek.  

s elcsoszognak. Elhívják az apákat a fák. 
Sárba merült testükön átszaladnak a gyökerek. 
S mint megunt játékot a sírok közt játszó gyerekek, 
Épp úgy ejti ki tenyeréből őket a világ –   

2022. szeptember 2., péntek

Tomaji Attila: Mielőtt

 


When you are old and grey and full of sleep
 (W. B. Yeats)

Ha majd ősz leszel és öreg, és lehúz a vastag álom
a tél holdfehér tájain rajzó hűvös árnyak közé:
változó arcod lassú bánatát, mely már a tüköré,
szépnek alig, csak ijesztően talányosnak találod.

Ha majd hajók jönnek, vitorlák, kényszerítve, mert röpül
a sárga szél, s a gyors dagály is elindult feléd: szétnézel
utolszor a tenger kimerült tükrén, s szemed megörül,
felismerve a hasonlót, felszínén az izgatott mélynek.

Ha majd megárad benned is a régmúlt, ahogy keserű
fűszállal szádban fekszel a meleg kövek közt, hol boldogan
futottál egykor, mert várt a messzi nyílt víz, az őserő:
hullni kezd a könnyű édes zápor és elmossa nyomodat.

Ha majd a szökött szerelmet, bár keresed, nem találod,
és a kéz, mi nyúl feléd, hideg, mint megvakult tüköré:
hajtsd le ősz öreg fejed a némán széttárt szárnyak közé,
s mondd ki szép neved, mielőtt lehúzna a vastag álom.

Tomaji Attila: Pompás tájai az éjnek

                                    „ vannak vidékek legbelül”                                             
                                      (Kányádi Sándor)  

És mert a centrum gyönge kifakult s széthullt 
S mikor emlékeznél az édes fényre hajnalonta 
Tanácstalan halottak ülnek forró mellkasodra 
S kéznyújtásnyira közelít sziszegve a régmúlt  

És mert szörnyeket ringat az éjszaka kőbölcsője 
Akiket fölneveltél akiket szavaiddal itattál 
Fölmondják amit megtanultak de mit kiraktál 
Beérni a fényre már elfut előled nyöszörögve  

És mert nem születik többé újra a fehér szarvú 
Patája nem koppan kőre házunk kopott küszöbére 
Nem vet árnyékot papírodra elűzött kecses lénye 
S ösvényt sem mutat többé a ragyogó szavú               

És mert ki hétszer lehetett is a földön boldog 
Ölbe esett kézzel csak nézi némán a sújtott tájat 
Ez otthonául fogadott meggyötört puszta tárgyat 
Nézi értetlen mint százszor kifosztott sarki boltot  

És mert kitapinthatók a szenvedés kuszált csomói 
S a fogak oly hangosan őrlik a maradék szavakat 
Hogy nem érted mit üzennek – csak roppannak 
Mint kettétört mutatók a fogyó évek számolói  

És mert hiába futnál messze végig a parton 
Kiűzhetetlen mellkasod vörös édenéből a szív 
Összes félrevert ütését magaddal kell hogy vidd 
Hisz abbahagyhatatlan ez a tébolyult maratón  

Ezért  

El kell menni oda hol fehér fátyol a reggel 
S az este víz felől jövő surrogó szárnycsattogás 
Hol a kimondhatatlant eltáncolják helyetted 
S a napközben sötét-tiszta forró csobogás  

Oda hol elidőzhetsz árnyékkal és árnyakkal 
Hol szavad ha hull is tömör aranyból érem 
Hol találkozhatni félni merész bátrakkal 
S hulladékból kastélyt rakni nem érdem  

Oda hol mosolyog s hosszan táncol a hullám 
S a hold nem az éjszaka félbetört kagylója 
Hol halállal telt az élet élettel a halál 
S egy szép szót súg a visszhang füledre tapadva  

Oda hol hosszan fut s magasba tör a kék sövény 
És kisimulnak az árkok a kegyetlen kontrasztok 
Mert vannak vidékek hol szabaddá tesz a törvény 
S mondhatod: homállyal vakító fénnyel egy vagyok  

Mert vannak vidékek legbelül pompás tájai az éjnek 
Azt kell lassan beutazni       Ott énekelhet még a lélek –   

2022. szeptember 1., csütörtök

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra...












Itt van az ősz, itt van ujra, 
S szép, mint mindig, énnekem. 
Tudja isten, hogy mi okból 
Szeretem? de szeretem.  

Kiülök a dombtetőre, 
Innen nézek szerteszét, 
S hallgatom a fák lehulló 
Levelének lágy neszét.  

Mosolyogva néz a földre 
A szelíd nap sugara, 
Mint elalvó gyermekére 
Néz a szerető anya.  

És valóban ősszel a föld 
Csak elalszik, nem hal meg; 
Szeméből is látszik, hogy csak 
Álmos ő, de nem beteg.  

Levetette szép ruháit, 
Csendesen levetkezett; 
Majd felöltözik, ha virrad 
Reggele, a kikelet.  

Aludjál hát, szép természet, 
Csak aludjál reggelig, 
S álmodj olyakat, amikben 
Legnagyobb kedved telik.  

Én ujjam hegyével halkan 
Lantomat megpenditem, 
Altató dalod gyanánt zeng 
Méla csendes énekem. -  

Kedvesem, te űlj le mellém, 
Ülj itt addig szótlanúl, 
Míg dalom, mint tó fölött a 
Suttogó szél, elvonúl.  

Ha megcsókolsz, ajkaimra 
Ajkadat szép lassan tedd, 
Föl ne keltsük álmából a 
Szendergő természetet.  

Erdőd, 1848. november 17-20.

Kányádi Sándor: Szeptember

Fagyó mosolyú 
délután: 
sárguló alma 
fönn a fán.  

Borzongó lombok 
reszketeg, 
útra készülő 
levelek.  

Hóharmat színű 
kikerics: 
hűvösödnek 
a vizek is.  

Ezüst szakállú 
holdvilág: 
szigorodnak 
az éjszakák.  

Gyapjasodik a 
kicsi őz: 
észre se vettük, 
itt az ősz.