Ladányi Mihály: Nem tudom

Nem tudom szád ívét szemed színét mondjam-e el nekik 

vagy csak ágyam magányáról beszéljek 

Nem tudom a szerelmet szeretik-e jobban 

vagy az éhséget a szerelemre 

Hogyan is tudnám széjjelválasztani a kettőt 

hogy meg ne sértsem ezt az ágat 

ami átnőtt a keserű vadbozóton     

Nem tudom a fázó hús magányáról beszéljek-e nekik 

Talán megértenék ha tartják még valaminek a költészetet 

ezt a fázó hús sarából táplálkozó növényt 

levélereiben a remegéssel 

vagy csak illúziókkal etessem őket

mint önmagam most amikor reád csodálkozom 

és azt gondolom hogy amit eddig éltem 

csak piszkozata volt annak ami jön     

Bármiről beszélek végül is ugyanaz keríti be érzelmeinket 

Ha lelkesedem érted ők néznek rám gyanakvón

ha ők szeretik egymást én legyintek 

Jön a tavasz és a bozótos hegyoldalakon 

összefekszik őszi kétségeinkkel 

És én nem tudom többé miről beszéljek 

szemed színéről-e vagy éhségemről utánad 

vagy arról a sötét huzatos folyosóról 

amin csak vonul mint a vak 

tapogatózva és fényt kergetve az ember.

Guillaume Apollinaire: Annie

Texasi partvidéken Mobile s Galveston közt található 

Egy nagy kert csupa rózsa benne 

Közepén villa látható 

Mintha maga is rózsa lenne    

Egy nőt a rózsakertben egyedül 

Sétálni gyakran láthatok 

S hogyha a hársfákkal szegett úton áthaladok 

Egymásra nézünk   

Mivelhogy mennonita ez a nő 

Gömb nem díszíti rózsafáit se gomb ruháit 

Kabátomról is kettő hiányzik 

Kishíján egy hitet vallunk hát én meg ő      

Kálnoky László fordítása

Margaret Atwood: Sejt

Gondolj bele. El kell 

ismerned, hogy a rákos sejt gyönyörű. 

Ha virág lenne, azt mondanád, milyen szép,  

a mályvaszín közepével és a rózsaszín szirmaival,  

vagy mintha egy retro sci-fi magazin 

borítója lenne, milyen különös, 

mint egy jól sikerült földönkívüli; 

csupa lila szem, kocsonyás csáp 

és tüske, vagy kopoltyúk lennének, 

kúszik a szemcsés, marsbéli porban, 

amely vörös, akár belülről a test,  

mígnem lágy falai 

kitágulnak és felszakadnak, a spórák 

szétszóródnak, gyökeret eresztve, akár a pénz, 

sodródva, mint a fikció vagy a miazma, ki-be járnak az ember 

agyán, buzgón beágyazzák magukat. A labortechnikus  

azt mondja, ez a sejt elfelejtette, 

hogyan kell elpusztulni. De minek 

emlékezni? Csak még több amnéziát 

akar. Hosszabb életet és nagyobb bőséget. Többet 

elvenni. Többet elnyelni. Szaporodni. Mindezt 

örökké csinálni. Nem ismeretlen 

vágyak. Nézz tükörbe.  

Bordás Máté fordítása

Ady Endre: Az eljátszott öregség

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.  

Ez az én két vén szemem 

Habár sok szépet látott, 

Mosolygós öregúrként 

Nem látja a világot.

  

Nem fogok bocsánattal, 

Víg arccal tündökölni 

S fiatal vétkek fölött 

Pálcát tréfásan törni.  

Emlékezni se fogok 

Kedvesen zsörtölődve, 

Ősz hajjal, piros arccal 

A régi jó időkre.  

Heves, ál ifjusággal, 

Óh, ezerszer jaj nékem, 

Megöltem jövő magam, 

Az én szép öregségem.  

Ahogy nőnek az árnyak, 

Ahogy fogynak az esték, 

Úgy fáj jobban és jobban 

Az eljátszott öregség.

Ároni áldás

" Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!  Ragyogtassa rád orcáját az Úr, és könyörüljön rajtad!  Fordítsa feléd orcáját az Úr, és adjon neked békességet!"

(4 Mózes 6, 24-26)

*

Áldjon meg téged az Úr

Szabó Magda: Program

Rám nézz, ne hátra! Össze ne keresd, 

ami szertehullt, odalett! 

Ne sírj, majd sírnak helyettünk az 

érzékeny fellegek. 

Kemény légy, mint a jogtalanság, 

vágj, mint a sás, 

ne sírj! Kisérjen, mint az eb, 

a hallgatás. 

Úgy hallgass, mint aki szerelmes, 

részegen, józanul, 

úgy hallgass, mint aki utódra vágyik 

s egy másik testbe hull. 

A hallgatás. Az tartson össze, 

ha minden meglazul.

Parti Nagy Lajos: Csigabú

A bánatot, mit tán ma érez, 

mint brummogó, halk őszi hangot, 

idomítgassa a kezéhez, 

gyúrjon belőle kis harangot, 

csigát, lovat, s ne kérje számon, 

a búanyag rém furcsa jószág, 

egy formátlan szomorúságon 

cseppet sem segít a valóság. 

De hogyha átöleli szépen, 

megdédelgeti az ölében, 

s csinál a búból búbabát, 

tükörbe néz a hülye bánat, 

s mert a bánat egy hiú állat, 

elvigyorogja tán magát.

Szabó Lőrinc: Lóci meg számok

Fáradtan rakodtam le. Lóci 

épp aludni ment, toll, füzet 

s könyv feküdt mellette. – Ma este 

mesélsz, ugye? – örvendezett.  

– Ej! – De! – Nem. – Apu! – Nincs időm. – Azt 

a Szun Vu Kung majomkirályt! –  

– Ugyan már, az száz oldal. – Akkor 

kurtábbat… – addig kunyorált  

s alkudozott, mig belementem: 

– Hát jól van, játsszunk valamit, 

csak ne soká. – Ő ágyba bujt s én 

csüggedten folytattam: – De mit? –  

– Az ám: mit? – vette át a szót ő 

vidáman, s elhelyezkedett, 

én meg sóhajtva mellé ültem, 

útálva az életemet,  

útálva a mát, amely elmult, 

és ami jön, a holnapot, 

az örök játékot, amelynek 

neve kenyéradó robot  

s amely precíz s okos lehet, de 

rég nincsenek tündérei… 

S a gyerek szólt: – Apu, tudod, mit? 

Taníts meg engem osztani. –  

– Osztani? – Igen. – És a játék? – 

– Ez a játék. – Te, mi bajod? – 

néztem rá gyanakodva. – Semmi, 

csak hát jó volna tudni, hogy  

például 865-ben 

hányszor van meg a 15, 

mert, mondom neked, hogy titok van 

mindenféle számok között.–  

– S ez érdekelne? – Hogyne, – mondta 

Lóci, – mese ez, igazi, 

titok, és mint a keresztrejtvényt, 

ezt is meg lehet fejteni.  

– Meg lehet! hogyne! – kaptam észbe – 

mint a keresztrejtvényt, igen! – 

S elővettük a számtankönyvet 

és egyszerre tündérien  

izgalmas lett a téli este 

és körénk szállt a túlvilág: 

számok nőttek elő a földből 

és bujkáltak egymáson át,  

szám-törpék, -óriások, -erdők, 

önműködő varázslatok, 

s mi, mint két vadölő detektív, 

fejtettük, gyilkoltuk a sok  

titkot, csodát, az iskolában 

még ismeretlen tizedes- 

törteket mind kiszámítottuk 

s úgy találtuk, hogy érdekes,  

minden érdekes a világon 

s a tündér nem fogy ki soha… 

Féltízig eltartott a játék, 

aztán Lóci ásitva a  

fal felé fordult. – Köszönöm, hogy 

meséltél, apu! – mondta még 

és elaludt… Szerettem volna 

belűlről látni a fejét.

Gyökössy Endre

          

          " De tudok egy titkot. Azt, hogy a legfélelmetesebb élmények akkor veszítik el félelmetes voltukat, ha nem menekülünk előlük, hanem szembefordulunk velük és egészen átéljük őket!            

          Nem éltünk-e át, hogy amikor a belső remegés félelemmé, a félelem szinte kibírhatatlan feszültséggé vagy pánikérzéssé lett - akkor hirtelen és érthetetlenül, szinte minden átmenet nélkül csönd, békesség, a végtelen nyugalom váltja fel az előbbi érzéseket.            

          Aki átélte ezt, az az emberi lélek egyik legmélyebb élményét élte át. Ez az a pillanat, amikor a kifelé menekülni nem tudó ember félelmében befelé menekül, s lelkének egy sohasem ismert, rejtett zugára lel, amely már az örökkévalósággal határos, az Időtlennel, a Békével, a Csönddel - Istennel! Akiben nincsen félelem, halál,, sőt idő sincs."

Kálnoky László: Meztelen szív

Csupasz szívem a tenyeredbe vetted, 

és lüktetése szórakoztatott; 

majd felmutattad azt a többieknek, 

kissé büszke és kissé meghatott 

mosollyal, hisz te műveltél csodát 

a szerkezettel, melyet félredobtak; 

ha akadozva is, ketyeg tovább; 

életre keltettél egy tetszhalottat. 

De lásd, a szív nem zenélődoboz; 

talán csak egy dalt tud, de mégse gép, 

melyet akárki működésbe hoz, 

csak föl kell nyitnia a fedelét. 

A meztelen szív inkább valami 

elvadult, beteg állathoz hasonlít, 

ha meglepik, hangját sem hallani, 

holtnak teszi magát, s vackára omlik; 

megkopasztva, nyúzottan didereg, 

– ép korában sem volt valami edzett –, 

hártyánál véknyabb bőre csupa seb, 

s felszakad, alighogy hegedni kezdett; 

minden belészúrt pillantás tövis, 

és most szabad prédája bárkinek… 

Mit várjak másoktól, ha még te is 

kiszolgáltatsz egy védtelen szivet?

Konsztantyin Szimonov: Várj reám

Várj reám s én megjövök, 

hogyha vársz nagyon, 

várj reám, ha sárga köd 

őszi búja nyom, 

várj, ha havat hord a szél, 

várj, ha tűz a nap, 

várj, ha nem is jön levél 

innen néhanap, 

várj, ha nem vár senki ott 

haza senki már, 

s ha nógat is bárki, hogy 

nem kell várni már.  

Várj reám, s én megjövök, 

Fordulj daccal el, 

ha áltatják ösztönöd, 

hogy: feledni kell… 

ha lemondtak róla már 

apám s lányom is, 

s jó barát már egy se vár – 

…szinte látom is: 

borral búsul a pohár, 

s könnyet ejt szemük, 

rám gondolva. De te várj 

s ne igyál velük.  

Várj reám! Ó, átkelek 

minden vészen én. 

Aki nem várt, rám nevet: 

“ Szerencsés legény.” 

Nem tudhatja senki sem, 

te meg én csupán, hogy 

te jártál ott velem 

öldöklő csatán, 

s te mentettél meg, de hogy? 

Egyszerű titok: 

várni tudtál rám, ahogy 

senki sem tudott.  

Lányi Sarolta fordítása

Biblia

"A föld végén ragadtalak meg, annak széléről hívtalak el. Ezt mondtam neked: Szolgám vagy! Kiválasztottalak, nem vetlek meg! Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak." 

(Ézsaiás 41, 9-10)

József Attila

" Az Isten itt állt a hátam mögött

s én megkerültem érte a világot."

Károlyi Amy: Rövid és hosszú

Ez is lenne, az is lenne, 

ha az élet hosszabb lenne 

ki lehetne ezt-azt várni 

királylány jönne s királyfi 

holnap sütne, ha ma esne 

ha az élet hosszabb lenne 

jönne gyógyulás, dicsőség 

hóval váltakozna hőség 

megbékülne, aki gyűlöl 

forint hajtana a fűből 

ami nincs ma, holnap lenne 

ha az élet hosszabb lenne 

örömre fordulna bánat 

lenne időd, hogy kivárjad 

megbecsülés jönne csőstől 

kirántana lelki csődből 

ami nincsen, mind megesne

ha az élet hosszabb lenne 

Holnap lenne, ami nincs ma 

teli erszény és harisnya 

ki lehetne ezt-azt várni 

nem fájdítana akármi 

koszos kódis lottót nyerne 

ha az élet hosszabb lenne 

Jönne ezer lehetőség 

szűk esztendőre a bőség 

az ablakba könyökölve 

várni, hogy az ajtón jön be 

vagy leszáll a tenyeredbe 

ha az élet hosszabb lenne 

az is lehet, hogy hiába 

bíznál meghosszabbításba 

lehet, hogy a fordítottja 

lenne a hosszúság nyitja 

az is lehet rosszabb lenne 

ha az élet hosszabb lenne

Tomaji Attila: Épp úgy

Szépek Zebegény utcáin a szántásarcú öregek, 

Az a néhány botladozó, ki még itt-maradt. 

Örülnek fodros víznek, langyos napnak, 

S álldogálnak, mint távolodó ég alatt a hegyek.  

Álldogálnak estefelé a kocsma előtt, 

Utolsó pohár a kézben, szájuk kicsit remeg. 

Hamar átjárja az alkohol gyönge testüket, 

Nem jut több húsra, kenyér van s tavalyi befőtt.  

Nem jut eszükbe zeneszó, tánc, az a régi szerelem, 

Ahogy feküdtek a parton, öleltek falombok alatt. 

Nincs meg az íze már annak a letűnt nyárnak, 

Elúszott a hosszú vízzel, lehullott lágy levele.  

Elúszott az ég is, makacs felhői sötétbe vesznek, 

Kihunynak a színek, elmosódnak a vitorlák. 

Pár szál cigaretta maradt, könnyű bor s a pohár, 

És semmi más, csak szív körüli tompa neszek.  

s elcsoszognak. Elhívják az apákat a fák. 

Sárba merült testükön átszaladnak a gyökerek. 

S mint megunt játékot a sírok közt játszó gyerekek, 

Épp úgy ejti ki tenyeréből őket a világ –