Kiss Ottó: Szőnyegeset játszunk

Este, amikor apa elrakja a játékokat, 

én összegyűröm a szőnyeget, 

apa meg kisimítja, 

ezt játsszuk, 

mert apa sosem akarja összegyűrni, 

mindig csak kisimítani, 

ezért állandóan nekem kell összegyűrni.

Kiss Ottó: Élet

Jó, hogy van élet. 

Különben mit csinálnánk egész nap?

Kiss Ottó: A bátyám öccse

(Vonat)

Bizonyos dolgokról 

az ember nem szívesen beszél. 

Vagy azért, mert nem akar, 

vagy azért, mert nem illik. 

De van, amikor kikívánkozik 

belőlünk az is, amiről 

nem kellene beszélnünk.  

Belőlem például most az kívánkozik ki, 

hogy tavaly névnapomra a bátyám 

hallókészüléket vett nekem ajándékba, 

mert azt gondolta, hogy azzal meghallom azt is, 

amit egyébként nem szoktam meghallani. 

Ha például el kell raknunk a játékokat, 

akkor azt szerinte én sose hallom meg, 

ahogy azt se hallom meg soha, 

amikor össze kell hajtogatnunk a ruhákat, 

mert állítólag nekem csak az jut el az agyamig, 

ha új legó érkezett, vagy ha kész a süti. 

Ha focizni indulunk, vagy a strandra, 

és elő kéne vennem az úszószemüvegeket, 

az engem nem szokott érdekelni, azt én már fel se fogom, 

ahogy azt se fogom fel soha, hogy hozzam a pumpát, 

mert indulás előtt fel kell fújni a labdát. 

Nemhogy felfújnám, vagy ilyesmi, 

de még csak oda se viszem a pumpát, 

úgy csinálok, mintha nem is hallanám, miről van szó, 

ahogy azt se akarom soha meghallani, 

hogy a strand után legalább a saját fürdőnadrágomat 

terítsem ki a szárítóra.  

Szóval ilyeneket mondott nekem tavaly a bátyám, 

amikor megkaptam tőle a hallókészüléket, 

azt a régi fajtájút, aminek az egyik végén tölcsér van, 

hogy ha ezután se hallanám, amit mond, 

akkor jól beleordíthasson a fülembe.  

Na de erre egyszer sem került sor, 

mert nem vagyok hülye, 

hogy tölcsérrel a fülemen járkáljak a lakásban, 

és egyébként se hallókészüléket kértem tőle, 

hanem legó mozdonyt és a hozzávaló két vasúti kocsit, 

vagy legalább az egyiket.  

Persze azokat nem vette meg, 

inkább elköltötte a pénzt az idétlen hallókészülékre, 

mert szerinte a mozdony meg a vasúti kocsik dedósoknak valók, 

azokat akkor is égő lenne tologatni a szőnyegen, 

ha történetesen meglenne az egész készlet. 

Nem, nem kaptam meg tőle, 

se akkor, se később, 

a tizenegyedik születésnapomra, 

mert akkor meg vonatjegyet vett nekem, 

igazi vonatjegyet, 

de csak egy irányba, vissza nem, 

hogy jó messzire el tudjak utazni, 

az a vonat ugyanis nem legóból van, 

az a vonat nemcsak a szőnyegen megy összevissza, 

hanem igazából is felülhetek rá, 

magyarázta azzal a sunyi álszentséggel a hangjában, 

mintha én teljesen ütődött lennék, 

mintha nekem fogalmam se volna, mi az a vonat. 

Gondoljak csak bele, mondta, 

jó távol lehetek tőle, 

kirándulhatok egyedül, vagy akár anyáékkal is, 

neki tökmindegy, 

a lényeg, hogy addig se látja a szemüveges fejemet, 

vigyorgott az arcomba önelégülten, 

legalább addig se okoskodok meg kötözködök itt bele mindenbe, 

ami amúgy is a nagyok dolga, 

tehát nem rám tartozik, 

és még az is lehet, hogy közben visszaszerzi a barátnőjét, 

de mondjuk ez se rám tartozik, 

ez az ő dolga, csakis az övé, 

ami rám tartozik az az, 

hogy fogjam magam, és utazzak el, 

hogy neki is legyen végre egy kis nyugalma, 

hogy vonatozgassak meg kirándulgassak, 

a többit meg csak bízzam rá.  

Javára legyen mondva, 

hogy jól kitett magáért, 

hisz tényleg elég sokat áldozott arra, 

hogy minél messzebbre kerüljek tőle, 

igen drága vonatjegyet vett ugyanis, 

amit utólag is nagyon köszönök, 

mert így, amikor másnap 

visszaváltottam a vasútállomáson, 

majdnem annyi készpénzt kaptam érte, 

mint egy legó mozdony ára, 

ezért aztán a malacperselyemből 

nem sokkal kellett kipótolnom, 

hogy nemcsak a mozdonyt, 

de még a két vasúti kocsit is megvegyem. 

Persze nem magamnak, 

mert vele ellentétben nekem áldott jó szívem van, 

és ha magamnak veszem, egyébként se maradt volna 

elég pénzem a bátyám közelgő névnapjára, 

amit nem győzött elégszer hangsúlyozni, 

mindennap legalább négyszer elmondta, 

hogy ugye, tudod, tesó, 

közeledik a névnapom, 

vészesen közeledik, 

nem árt tehát megszámolni, 

mennyi is gyűlt össze abban a malacperselyben, 

mert az ajándék pénzbe kerül, 

és jó testvérhez illően biztosan 

te is meglepsz majd valamivel. 

És én tényleg megleptem, 

a legó mozdonnyal együtt a két kocsit is 

megkapta a névnapjára, 

az egész készletet, 

csak hát ugye nem játszhatott vele szegény, 

mert az ilyesmi dedósoknak való, 

így aztán kénytelen voltam felajánlani, 

hogy adja csak nekem nyugodtan, 

majd én tologatom a szőnyegen összevissza, 

persze csak addig, 

míg meg nem lesz hozzájuk a sínpár, 

mert hát mégiscsak úgy az igazi, 

de erre ő felkapta a vizet, 

berohant a szobájába, 

felrakta a kedvenc tuc-tuc zenéjét, 

és olyan hangerőre tekerte, 

hogy beleremegtek a falak, 

ezért aztán annyira jól hallottam mindenütt, 

hogy nemcsak az ajtaja előtt, 

de az egész lakásban tudtam rá táncolni, 

még hallókészülék nélkül is.

Barna Júlia: aki nem tud

aki nem tud másoknak megbocsátani 

akinek nincsenek kedves szavai 

és a tekintete kikerüli 

ha az utcán jön szembe 

aki gőgje tornyában ül 

és nem mozdul a lelke 

aki úgy néz át az embereken 

mint az ablaküvegen 

nem látja meg bennük a szépet 

aki azt hiszi hogy mindenki más téved 

aki nem sír nem nevet 

nem csalódik nem szeret 

idegen mind nem fontos nekem 

nem gondolok róluk semmit sem   

Steinbach József

      „ Nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „tanítunk”.  

      Milyen lélek munkál bennünk, amikor szólunk? A nyelvről azt mondja az Ige, hogy ez a parányi szerv a gonoszság egész világa: olyan „parányi tűz”, amely erdőket éget fel; olyan méreg, amely kínok között végez beszélővel és kibeszélttel egyaránt; olyan „apró piszok”, amely kárhozatosan beszennyez mindent, mint egy apró tintacsepp az egész tiszta mosást.” 

Barna Júlia: kérdések az élethez

még várom egyre hogy az életnek 

feltegyem kérdéseimet

élet ráérsz? 

most figyelj 

a szeretet és a félelem kettős áramkörében 

hol fogok kifejeződni 

ha egyedül sem vagyok önmagam 

hol van és miért nincs százszázalékos biztonság 

miért kell könnyekben kimosni valamit 

hogy az emléke 

tiszta fényben ragyogjon 

áthatolhatatlan múltunkból 

hova hullanak a törékeny tört hitek 

és a maradék szavak 

aki elárulja magát hova lesz a lelke 

a függőlegesből hogyan lesz ferde 

honnan remél szeretetet 

nem tudva mire vágyna 

aki a gyűlölet fegyverét fogja 

a világra a világegyetemben fáj-e valakinek 

ha engem egy szó felhorzsol 

egy pillantás megsebez  

miért nem lehet olyan egyszerűen szép 

a zaklatott világ 

mint egy tavaszból kibomló 

aranyvesszőág

Lackfi János: Mi van ma velem?

Mi van ma velem? 

Hiszen semmi különösebb bajom, 

nem fáj semmim, vagy nem jobban, mint máskor, 

nem bántott senki, vagy nem jobban, mint máskor, 

nem vettek el tőlem semmit, 

az idő sem lehangoló, ha nem is verőfényes, 

van mit ennem, innom, kit szeretnem. 

Akkor meg mi ez? 

Aha, felismerem a mocsok terroristát, 

ő a HANGULATOM, alattomosan mérgezi meg 

egy-egy napomat, nehogy szabadon és teljesen 

el tudjak merülni Isten örömében. 

Mit tehetek ellene? 

Nekilátok tudatosítani magamban azt, 

ami egyébként nyilvánvaló, 

csak éppen ilyenkor valahogy 

súlytalan lesz, sehogyse tűnik hihetőnek. 

Azt, hogy ki vagyok magamnak. 

Úgyhogy sorban hálát adok minden 

tulajdonomért és tulajdonságomért, 

egészségemért és örömeimért

élményeimért, fájdalmaimért, 

kudarcaimért, munkáimért, 

kapcsolataimért, 

melyek azzá tettek, aki mára lettem. 

Még inkább hálát azért, 

aki Istennek vagyok, 

hiszen már a világ keletkezése előtt 

olyan kibírhatatlanul szeretett, 

hogy ujjongása szikrát vetett, 

arról gyújtotta meg a lelkemet. 

Sorsot álmodott nekem, 

vezet lépésről lépésre, 

felsegít, ha földre zuhanok, 

megbánt bűneimet füstté foszlatja, 

életeket, lelkeket bíz rám, 

hogy segítsek rajtuk szóval, 

tettel, imával, áldozattal, 

és égi ingatlan örökösévé tett. 

Hűsége rendíthetetlen, mint a Himalája, 

feloldozása felfoghatatlan, mint a Niagara, 

ereje kiapadhatatlan, mint az óceán. 

Ahá, mondhatja erre bárki, 

szóval ilyesmikkel tuningolom magam, 

hogy elfedjem a szomorú valóságot. 

Vagy nem. 

Inkább feltankolom magam, mint egy kocsit. 

Felhúzom, mint egy lendkerekes kisautót. 

Feltöltöm, mint egy mobilt. 

Felfényesítem magamat, mert ez a sunyi 

aljadék, aki az ÉN hangulatom lenne, 

azon ügyködik, hogy én szolgáljam őt, 

a HANGULATOMAT, és mindent rajta

keresztül nézzek. De ebből nem eszik. 

Letisztogatom dolgaimról a szürke nyákot, 

amivel bemaszatolta, és felragyoghat 

az igazi életem.

Jenei Gyula: Kutyadal

én nem tudom, mi a szabadság, 

de olvastam róla sokat. és vágytam is, 

mert akkor még hittem a költőknek, 

elhittem nekik, 

hogy az jó, anélkül élni sem érdemes. 

de nem tudtam, merre keressem, 

s hogy milyen lehet. 

és nem tudtam, hogy végül 

mit is keresek.  

én nem tudom, mi a szabadság. 

először azt hittem, fel kell nőni hozzá, 

hogy ne a szülő, a tanár, 

hogy ne a nagyok mondják meg, 

mit tehetek. 

ha vihar támadt, beleálltam, 

szembe a széllel, 

lobogott a haj, dagadt az ing, 

a szájba is belefújt az orkán, 

hogy szólni se tudtam.  

én nem tudom, mi a szabadság, 

de valamikor azt hittem, a madarak 

szabadok. a fecskék. 

vagy a sasok, ahogy fölfekszenek a levegőre, 

és rázuhannak a célra, 

hogy öljenek, hogy éljenek. 

azt hittem, a vadak szabadok, 

meg hogy a macska szabadabb a kutyánál, 

mert nem lehet láncra kötni, 

átmászik kerítésen, 

háztetőn holddal társalog, 

s akkor megy haza, amikor kedve tartja.  

én nem tudom, mi a szabadság, 

de régen azt képzeltem, talán egy lány, 

akit szerethetek. 

vagy feleseket inni kocsmában a társakkal, 

az a szabadság, 

és elvágyódni messzire. 

füvet szívni. 

kihajolni vonatból. 

stoppolni, lehúzott ablakú autóban száguldani. 

azt is hittem, a zenében szabad lehetek. 

vagy egy versben, regényben. 

szavakban.  

én nem tudom, mi a szabadság, 

de sokáig azt gondoltam, 

túl van az országhatáron. 

elindultam hát megkeresni. 

apámék pénzéből váltottam útlevelet, 

vonatjegyet. 

három hét múlva hazamenekültem 

az ismerősbe. 

úgy, hogy nem is találkoztam 

vele.  

én nem tudom, mi a szabadság, 

de valamikor elhittem, 

hogy szamizdatot olvasni, 

az már majdnem az. 

hogy baráti társaságban szidni 

egy rendszert, az majdnem az. 

elhittem, hogy ha kitartóan vágyjuk 

a szabadságot, 

ha sokat beszélünk róla, 

ha eljárunk 

az újonnan alakuló pártok gyűléseire, 

ha meghallgatjuk 

a politikusként szónokló költőket, 

akik annyit írtak a szabadságról, 

hogy egy idő után bele is fásultak, 

akkor már közel a szabadság.  

aztán egyszer csak 

az ölünkbe hullt a szabadság. 

egy öreg költő mondta így: 

ölünkbe hullt, 

és most nem tudjuk, mit kezdjünk vele. 

én azóta sem tudom, mi a szabadság.  

az is lehet, hogy amiről azt hittük, 

nem is az volt. csak délibáb. 

vagy inkább: 

árnyék. mert amiről a költők írnak, 

az költészet, és nem valóság. 

aki pedig elhiszi a szabadságot, 

amiről versekben olvasott, 

az hülye, s akár bele is halhat. 

na jó, nem hülye. 

de minek annyit beszélni róla, 

amikor azt sem tudjuk, 

mi az?  

én nem tudom, mi a szabadság. 

gyereket nevelni például jó, 

de nem szabadság. 

vihar? már kis hétköznapi szelektől is 

huzatot kap a fülem. 

a fecskék fészkét leütik, 

a sasokat megmérgezik, 

elgázolt macskák tetemei az útszéleken, 

a lányokból kiöregedtem, 

a felesektől eltanácsolt az orvos, 

a fűtől a büntetőtörvénykönyv, 

és ha olvasni akarok, 

előbb meg kell keresnem a szemüvegem. 

a szüleim meghaltak, 

de attól sem lettem szabadabb. 

a szabad világról meg régen tudjuk, 

hogy már nem az. 

s hogy igazából sosem volt az.  

én nem tudom, mi a szabadság, 

csak azt tudom, hogy a politikához 

nincs köze. 

nem is volt. de ha lett is volna, 

egyre kevésbé lehet. 

a szabadságot költők találták ki, 

filozófusok. 

boldogtalan, megbízhatatlan szerencsétlenek. 

sándor is, szegény! annyira komolyan vette, 

hogy lángoszlop, 

meg a néppel tűzön-vízen át. 

bele is halt. maradt utána özvegy, árva. 

meg versek, sok bolondság. 

a kutyák dala, meg a farkasoké. 

hogy átlőve oldalunk, meg fehér hóra le. 

istenem, valamikor 

hogy elhittem neki én is 

a farkasokat.  

amikor sándorunkat tanítom, 

mindig megkérdezem a diákokat, 

ki vállalná inkább a kutyasorsot, 

és ki a farkasét. 

egyre többen emelik fel kezüket a kutyáknál. 

gyerekkorunkban mi mind 

farkasok akartunk lenni, 

mert mint a kutyák, olyan gyávák voltunk. 

soha nem mertünk a konyha szögletére, 

a biztonságra szavazni. 

persze, mert fehér hóra le!  

én sosem tudtam, mi a szabadság. 

talán csak versek árnyéka, 

boldogtalan költők tévedése, 

olyanoké, akik annyit írtak róla, 

hogy vagy belefásultak, 

vagy elhitték, 

s most minket akarnak meggyőzni 

nevetséges és veszélyes 

rögeszméjükről.

Bali Anikó: Te tudod, mi a szabadság?

Jenei Gyula: Kutyadal c. versének tiszteletére     

Én sohasem tudtam biztosan. 

Amikor kisgyerek voltam, csak azt hallottam: 

nem szabad hangosan kiabálni, 

nem szabad konnektorba nyúlni, 

nem szabad fikuszlevelet enni, 

nem szabad a cica farkát húzni, 

nem szabad a kiscsirkék nyakát szorongatni, 

nem szabad az asztalon könyökölni, 

nem szabad a bácsikra nyelvet ölteni, 

nem szabad fogmosás nélkül lefeküdni, 

nem szabad sokáig fent maradni, 

nem szabad sok cukros teát inni.  

Sokáig azt hittem, a szabadságom 

két nemszabad közötti idő.  

Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság. 

Próbáltam elképzelni és lerajzolni, de mindig másképp sikerült: 

volt gömbölyű és szögletes, 

hangyatalpnyi vagy elefánthoz hasonló, 

alacsony vagy gólyalábon járó, 

áttetsző és szivárvány színű, 

tágas mező vagy épp cserépbe ültetett virág, 

volt félénk kislány és harcos katona, 

virágzó rét és fagyos téli táj. 

Amikor apuka azt mondta, 

két hétig szabadságra megy, 

én azt gondoltam, másnap hátizsákot ragad, 

felmászik a szabadság tetejére, 

és onnan integet majd nekem lefelé.  

Boldog voltam, mert azt hittem, ismerem a szabadságot: 

leginkább egy nagy havas hegyre hasonlított a hógömböm közepén.  

Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság. 

Azt gondoltam, biztosan benne van anyukám húslevesében, 

és a nagyi baracklekváros buktájában, 

mert mindenkitől azt hallottam, 

milyen jó megízlelni a szabadságot, ha csak egy kicsit is, 

és aztán mindenki csak újra vágyakozott utána, 

ahogy én a leves és a bukta után. 

De én nem csak ízlelni akartam, 

tudni, ismerni az igazi arcát. 

Sokáig kutattam utána versekben és regényekben, 

de rájöttem, szabadság csak valami rabság után lehet. 

Azt is megtanultam, hogy a szabadságnak véresek a zászlói, 

és hosszú harcok kellenek – ahol a legnagyobbak is elhullanak – ahhoz, 

hogy mások találkozhassanak vele.  

Akkor értettem meg, hogy a szabadság csak átmenet 

két rögeszmés háború közötti térben és időben. 

Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság. 

Bár mindig sejtettem, hogy nem csak úgy van, 

nem lehet ültetni, szaporítani, 

nem terem a konyhakertben, 

nem emelkedik hegyként fölénk, 

nincs íze, se illata, 

nem fér el a tenyeremben, nem gyűrhetem a zsebembe, 

nincs születési helye se dátuma, 

nem lehet elrejteni a pincékben, 

nem zárhatom lakat alá vagy bankszéfbe, 

nem tehetem a vitrinbe, 

nem lehet bekeretezni, 

nem csempészhetem át a határon, 

nem birtokolhatom, nem örökölhetem, 

nem fogadhatom örökbe.  

Úgy éreztem, engem gyerekkoromban mindenki becsapott, 

és a szabadság talán nem is létezik.  

Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság. 

Folyton figyeltem, hátha ott leselkedik az utcasarkon 

egy zöld nagykabátban, 

egy aluljáró huzatos szegletében, 

a könyvtár poros polcain, 

szövetségbe forrva egy elfeledett dallamban, 

a Gellért-hegyen egy szoborba gyúrva, 

egy Delacroix festmény hátoldalára karcolva, 

és közben azon aggódtam, felismerem-e, 

ha szembe találkozom vele. 

Néha úgy tűnt, megtaláltam egy-egy darabkáját, 

egy mély és hosszú szerelemben, 

átszeretkezett éjszakában, 

kisbaba szuszogásban, 

utcai koncerten, 

a rendszerben, amiben hittem, 

egy közösségben, ahová tartoztam.  

Azt hiszem, a hiányzó részleteket egész életemben kereshetem.  

Én sohasem tudtam biztosan, mi az, hogy szabadság. 

De hinni akarom, hogy benne van minden 

holdtöltében és felkelő napban, 

szél, vihar és orkán hangjában, 

folyót itató patak vizében, 

magot nevelő zsíros földben, 

alvó virághagymában, 

rózsaszín rügyben, 

madárköltözésben, 

kutyaugatásban, 

gyerekszületésben, 

ölelésben, csókban, 

versben és prózában, 

festményben és dalban, 

apám savanyú borában, anyám szilvabefőttjében, 

és minden elhibázott ballépésben.  

Él, és egyszer talán sokáig uralkodik majd.

Nagyálmos Ildikó: “ Tanulni kell. A téli fákat ”

Tanulni kell. A téli fákat, 

a zúzmarát a szűz havon, 

ahogy a hólé átszivárog, 

a bőrig ázott udvaron…  

Tanulni kell a madarakat, 

a hajnalt, ahogy feldereng, 

kibomlik aranyszín ruhából, 

s minden nap új napot teremt.  

Tanulni kell a nőt, s az áldott 

szót, amit szájával kimond, 

ha átölel karjaival egyszer, 

a félelem bugyrából kibont.  

Tanulni kell egyedül maradni, 

megtalálni a végtelent. 

Önmagadban ráakadni végleg, 

ki soha nem ölel, de szeret.

Lackfi János: Hol voltam, amíg nem voltam?

Hol voltam, amíg nem voltam? 

A te szereteted szólított elő a semmiből, 

parancsoltad, hogy legyek, és lettem, 

parancsoltad, hogy genetikai láncolatom 

keveredjen el a mindenség kábelrengetegében, 

és megtörtént, addig futott a kód a szerteágazó 

családfán, míg le nem pottyantam a létezés 

futószalagjáról. S mivel nagyanyám kizsarolta, 

hát megkereszteltek engem, s bár tudatlan 

voltam egészen a te útjaid felől, te számon 

tartottad a velem kötött szövetséget, 

az a kis szentelt víz, mely a fejemre fröccsent, 

úgy láncolt veled össze, mint mennyei vérség 

köteléke. Üzentél napfény izzította lombokban, 

sehonnan sem kellett volna tudnom, hogy ott vagy, 

hiszen senki sem okított engem hittanra, 

egyedül te kerested velem a kapcsolatot, 

aki a teremtés kezdetén mesterséges 

légzést adtál nekem, saját leheleteddel 

elevenítettél meg, aligha van ennél 

természetesebb légzés. Keringetted 

bennem a vért, és szívem kalapácsával 

csilingeltetted minden másodperc üllőjét, 

minden útkereszten értem feszült fel fiad, 

s én templomokat rajzoltam, bár alig értettem, 

ki lakik ott, és lejártam a fogadalmi kereszthez 

kamaszként, zuhogó esőben beszélgetni 

életemről, amit talált tárgynak hittem, 

azzal, aki értem adta az életét. 

Rám találtál, vagy inkább hagytad, 

hogy rád találjak, s ezzel egyben magamra is, 

mint mikor felnőtt bújócskázik a gyerekkel. 

Szép lassan hámozni kezdtél, mint a hagymát, 

egyenként szabadítasz meg függéseim 

és pótcselekvéseim rétegeitől, 

és egyre beljebb vonzol jelenlétedbe, 

a szeretet puha kötelékeivel 

megígérted, hogy keserűségeimet 

édességgé változtatod, hogy betegeimet 

meggyógyítod, hogy elvetett igéidet kizöldíted, 

szórjam csak nyugodtan, hogy szétszórt 

gyermekeimre gondot viselsz, hogy testvéreket 

pecázol nekem a FÖLD nevű halastóból, 

és hűséges voltál ígéreteidben, sokszorozod, 

gyarapítod áldásodat, járok benne, 

tetőtől talpig forró hóviharban, 

szájamba süvítenek az olvadó pelyhek, 

mint megtöretett tested édes foszlányai, 

alig jutok tőlük szóhoz, ha szólok is, 

csak téged szólhatlak immár, 

téged a mindenben s benned a mindenséget.             

                                               

Gősi Vali: Mindent odaadással

Mióta már, hogy 

ez a gyöngéden ölelő szempár

 – a te szemed – vigyázza 

az utcalámpák árnyékában bújó 

félszeg ölelés-emlékünk, 

amikor sejtelmes hallgatásban 

fényeket rajzolt az éj arcunkra és a tájra. 

Ma ódákat ír körénk a csend. 

Már nem találgatom értelmét a létnek, 

mosolyom ráterül a világra. 

Felesleges minden hiú ígéret és álom, 

csak szeretni vágyom, 

átúszni ezen az eszeveszetten zubogó 

élet-sodráson, 

sebhelyekkel is a szívünkön, 

nem törődni már semmi mással, 

csak szeretni, 

szelíd akarással, 

szeretni mindent-odaadással.       

   

Kiss Ottó kamaszversei

(A kérdés)  

A kérdés nem az, 

hogy Isten létezik-e. 

A kérdés az, 

hogy mi lenne, 

ha nem volna. 

Megszületnénk, 

élnénk, meghalnánk – 

teljesen fölöslegesen.  

Könnyű belátni, 

hogy ennek aztán 

semmi célja 

és értelme 

nem volna.     

(Beszélgetünk)  

Nem szeretem, 

amikor arra kell felelni, 

amit tanultunk. 

Na jó, egy kicsit szeretem, 

mert jó érzés, hogy tudom.  

De azt meg nagyon szeretem, 

amikor csak úgy beszélgetünk, 

mint például most is, 

mindenféle cél nélkül, 

mert elmondhatom, 

amit éppen érzek vagy gondolok.  

Ez pont olyan, 

mint amikor játszós ruhában vagyok, 

mert akkor bármi megtörténhet 

– de ha ünneplőben vagyok, 

akkor biztosan nem fogunk játszani.     

(Néni)  

Most elmagyarázom nektek, 

mi az a hit.  

Régebben 

minden vasárnap reggel 

elsétált az ablakom alatt 

egy néni és egy bácsi 

a sarki templom felé. 

Kézenfogva mentek, 

és az arcukon földöntúli 

mosoly ült.  

Mostanában 

csak a nénit látom. 

Vasárnap reggelenként 

egyedül megy. 

Már nagyon öreg, 

alig tud járni, 

de az arcán 

most is ott van 

az a földöntúli mosoly.  

Na ez a hit.     

(Szeretet II.)  

Ha igaz, hogy a szeretet végtelen, 

akkor nem az végtelen, ahogy mi szeretünk, 

hisz annak van kezdete és vége. 

Isten létének viszont nincs kezdete és vége. 

A végtelen szeretet tehát csak az lehet, 

ahogy ő szeret minket.   

Gősi Vali: Földi szép

Mióta már, hogy mindenre 

rácsodálkozom, ami él! 

Nekem nyit virágot mindegyik tavasz, 

velem tisztul a szürke világ, 

ha közelít a tél, a patyolatfehér.  

Mióta már, hogy elakad 

a hangom, ha színes köveket 

terít elém a parti hullám szelíden, 

s a végeérhetetlen titkok – ős-erő, 

tudás – hordozóit megérinthetem.  

Mióta már, hogy amerre járok, 

előre köszön minden faág, 

testvérem mindahány bokor, 

mi elém hajol, és lábam alól 

fűszálak terelik félénk bogarak hadát.  

Mióta már, hogy lenyűgöz e lét, 

ringat a remegve múló, bársony idő, 

halkuló szerelem-dallal andalít: 

könnyebb legyen a búcsú, ha végül 

marasztal, visszahív, a csábító, földi szép…   

Petőcz András: Szeptember végén

                      

                      Petőfi Sándor-variáció 

Virágok mozdulása lenn a völgyben --- 

--- az ablakban: falombok szárnyalása. 

Látod a téli világot, a messzeségben --- 

--- a hegyekben hópelyhek egyhangúsága --- 

--- Szivemben még: tiszta és izzó fényesség --- 

A magasban: madár-szárny-csattogás ---  

    De látod: ezüstös csillogásod a hajamban ---  

    A hajamban: mind-sűrűbb ezüstös csillogás. 

Falombok hullása, elmúlása; virágok haldoklása. 

Bőrömmel érzem a bőröd --- tenyeremben --- lüktet a tenyered --- 

Homlokom, arcom --- még öledben őrzöd --- ujjaim még együtt: 

remegnek veled --- de holnap: --- akárha fagallyak zörrenése --- 

elapadhat bennük tested lobogása. A magasban: nagytestű madarak 

lusta lebegése --- a magasban: vércsevijjogás ---  

    Apránként árad szét az elmúlás egyhangúsága ---  

    Csendesen szétárad az egyhangú pusztulás. 

KIÁLTS FEL! --- mondom --- s csak suttogok magamban --- 

--- monoton dobogás --- dübörgő szárnycsapások --- 

Testemben őrizem minden vágyakozásod --- s testedben őrzöd testemet --- 

--- dübörgő szárnycsattogások --- monoton dobogás --- 

Kezemmel kezedet kulcsolom --- --- különös vércsevijjogás --- 

--- :ha kialszik már a fénysugár szememből: --- 

--- :ha kilépnél megtört tekintetemből: --- 

szavam vigyáz majd és kíséri léptedet: akár a lélegzeted.