Kormányos Sándor: A mi csendünk

A mi csendünk az csendesebb 

mint bárki mások csendje, 

a mi csendünk az olyan mintha                  

folyton csendesedne, 

s mennél halkabb annál jobban 

lehet hallani, 

és úgy üvölt, hogy néha már 

ki kell mondani.   

Imre Flóra: Levél a hitveshez

a fogkeféd elcsomagoltam 

kidobni nem vitt rá a lélek 

maradok hát gyógyíthatatlan 

szentimentális amíg élek    

a tusfürdődet félretettem 

törülköztem a törülköződdel 

a konyakmeggyet is megettem 

nem maradt végül semmi bűnjel                                

de hova rejthetném a testem 

titkolni hogy te átkaroltad 

a lelkem hogy fertőtlenítsem 

amely nem tud nem tudni rólad    

csak a tárgyak törékenyek 

de tömör az emlékezet

Ilze Bindemane-Klava: Haiku

ősztől nem kérek 

csupán napfényes reggelt 

az én lelkemben...   

Káliz Endre ford.

Szabó Lőrinc: Két ország határán

Ha még megkívánsz, 

megkívánlak érte, 

kevés már a kedvem 

földi jóra, szépre, 

kezdek öltözködni 

jégbe, hófehérbe.   

Nem érek rá többé 

könnyű ölelésre, 

ha nagyon szeretsz, 

hálás leszek érte, 

ha nem csábítasz el, 

magad vesztesége.   

Én már csak az égre 

nézek fel maholnap, 

két ország határán 

lábaim topognak, 

az is csak búcsú, ha 

szívedbe botolnak.  

 Ha még itt marasztalsz, 

hálás leszek érte, 

nagyon nehéz az út 

az őszbe, a télbe, 

nem kísérhet oda 

nyarad édessége.   

Megyek mégis. Kell a 

béke tisztasága, 

nem tudom, mit ér, 

de ma még fáj az ára; 

várjak, most, miattad, 

várjak, utoljára?   

Sírva így búcsúzom, 

régi életemtől, 

ha nem húzom is ki 

kezed a kezemből: 

nincs út visszafelé 

e szomorú percből.   

Öltöztet az idő 

jégbe, hófehérbe, 

két országban járok, 

mindegyiktől félve; 

akármit választasz, 

megszenvedek érte.

   

Képes Géza: Balatoni éj

Ős csöndbe burkolózom be, hogy jobban halljalak,

homályba burkolózom, hogy jobban lássalak.
Hűs szélben hajladoznak a vadrezedák,
árnyak közül fehéren pislog a mécsvirág.
Hullámzik, ring a nádas, de egy helyben marad:
s beszél, rólad beszél a tömör-sötét csapat.          
Csillagfényben suhognak a karcsú jegenyék:
érzem remegő tested delejes melegét.
Látlak: kigyúlsz lobogva s a láng belém harap…
Meg-megcsobbannak a fénylő ezüst halak:
halk, csókos csobbanások...elvillanó mosoly –
Mindenhol itt lebegsz, és nem vagy itt sehol.

Zelk Zoltán: Jelen!

Álmomban hallom a nevem – 

ocsúdva, még fél-éberen 

fölkiáltok: Jelen!

Ágai Ágnes: Töprengés

Egész életünk imitált valóság. 

Fény-, hang-, hő-, íz effektusok játéka 

Az idegvégződések billenttyűzetén. 

Az álom is megélhető valóság, 

A különbség csak viszonylagos. 

Életem filmje több síkon pereg. 

Addig vagyok én, ameddig 

El tudok számolni önmagammal. 

Bomlásom terméke nem egyenlő velem. 

Csak mások halálához van közöm. 

Azokba belepusztulok.   

Garai Gábor: Galamb és varjú

A templomtéren miért a galambok 

tanyáznak - s mért a Vérmezőn a varjak? 

Ki tudja? A galambot etetik tán 

a hívek, nem hívek. . . A varjú meg 

eszi, amit talál. Töppedt, fagyos hó 

alól szemelgeti - rigókkal, verebekkel 

együtt - amire lel. De mire lel 

e gyümölcstelen téli sivatagban? 

S mégis Északról, úgy november végén 

hozzánk költözik és itt kitelel 

fényes feketén, bús csőrrel, kövéren, 

s büszkén jár kutyák, gyermekek között, 

senkit se bánt, pockot se, egeret se, 

de öntudattal jár - és meg se rebben 

(mint a galamb) - ha közelébe lépek; 

csak amikor már minusz tíz alá száll, 

a hideg, akkor szól lázongva: kár, kár! 

Kár, hogy nem röpült még délebbre le? 

De itt telel — s ki törődik vele.

Túrmezei Erzsébet: Ősz

Uram, búcsúzik az élet,

mert a gyümölcsök megértek,

meleg nyárnak vége lett.

Elszáll a vándormadár is,

és megborzong a virág is.

Hullanak a levelek

aranyszínű szemfödélnek.

Egyre csendesebb az ének.

De borongós ég alatt

most az őszért áldalak.

Üzensz sárguló levélen,

és elémírod az égen

vándormadarak jelét,

hogy mélyen szívembe rejtsem,

vándorvoltom ne felejtsem,

vándoroljak Tefeléd.

Mind korábban itt az este.

Megért a szőlő gerezdje.

Hadd mondjak, Uram, neked,

mindezért dícséretet.

Köszönetet a ködért is,

a lehulló levélért is,

minden gyümölcsért a fán.

Röptéért vándormadárnak.

Hirdessétek, könnyű szárnyak,

hogy van melegebb hazám!

Át a ködön, át az éjen

édes zengéssel kísérjen

dérbelepte réteken

őszi hálaénekem!

A nap gondolata

Mielőtt feladnád, gondold végig, miért tartottál ki eddig.

Charles Bukowski: Megszabadulni a vekkertől

(Throwing Away the Alarm Clock)  

apám mindig azt mondta: „ki korán kel, 

s korán is lefekszik, aranyat lel, bölcs lesz,  

nem betegszik.”  

lámpaoltás volt este nyolckor nálunk 

és már hajnalban felébredtünk a 

kávé, a frissen sült szalonna és a rántotta  

illatára.  

apámnak ez volt a rutinja 

egész életében, mégis fiatalon halt meg, csórón, 

és szerintem nem is valami  

bölcsen.  

épp ezért a tanácsát se fogadtam meg, ezért 

lett az én utam a későn fekvés és a későn  

kelés.  

nos, nem állítom, hogy meghódítottam 

a világot, de megúsztam 

számtalan reggeli dugót, elkerültem néhány 

átlagos hibát, 

és találkoztam néhány különös, varázslatos 

emberrel,  

egyikük 

én magam 

voltam – akit az apám 

soha 

nem ismert.   

Csősz Gergő fordítása

Dsida Jenő: Csend van

Egy dal ma újra elszökött. 

Lábainál ültem valakinek 

gitárral a kezemben 

s szívemben ezeregy éjszakával.     

Egy dal ma újra elszökött. 

A gitár panaszosan bongott, 

a tölgyfák suhogtak a szélben 

s én néma maradtam.     

Most csönd van. mérhetetlen éj, 

a királynő pihegve alszik. 

És úgy félek, hogy visszatér a dal 

és fölriasztja őt.

*

Gary Moore: Still Got the Blues

Petőcz András: Valahogy minden

Valahogy minden annyira, 

amennyire, 

és nem tudom megmondani, 

miért.  

Másképpen vannak a dolgok, 

másképpen, 

nincsenek úgy, ahogyan régen, 

nincsenek.  

A deszkaföld felül van, ma már 

tudom, 

itt, a magasban, felül, ahol nincs 

levegő.  

Valahogy annyira minden!, 

végérvényesen, 

és nem lehet megmondani, 

miért is így.

Jatzkó Béla: Újjászületés

Csak te tudod, milyen vagyok, 

csak én tudom, milyen vagy, 

mikor a lázunk fellobog 

s a józanságunk elhagy;     

engem nem látott senkisem 

s téged sem láthatott még 

olyannak, mint mikor kiver 

a kéjtől a verejték;     

ki is sejthetné azt, amit 

eddig magunk se tudtunk, 

vágyunk új vallomásait, 

sok gyönyörűszép titkunk? 

Újjászületünk, éjre nap: 

te általam, én általad. 

Kun Erzsébet

 

 " Akit igazán és mélyen szeretünk, azt rongyos papucsban is szeretjük, meg elrongyolódott lélekkel, azaz betegen. Sőt, ha szakadozik a lelke, épp mi foltozzuk be, s ha a betegsége eltorzítja a külsejét, nekünk akkor is gyönyörű, mert szeretjük."