2023. december 24., vasárnap
Thököly Vajk: Adventi ima
Az adventi kegyelemre,
Mégis a világgal futunk
A nagy Istent elfeledve.
Halandó-földi örömök
Éltetik közömbösségünk,
Fojtott magányba zárkózva
Veszítjük el üdvösségünk.
Ez lenne hát ma az advent
Üzenete, ajándéka?
Úgy gyengül, haldoklik hitünk,
Ahogy csonkig ég a gyertya.
Én is, más is vágyakozik
Az adventi kegyelemre,
Összekulcsolt kézzel állni
A templomban könyörögve.
Mennyivel jobb volna, hogyha
Lelkünk ajtaját kitárnánk,
Beengednénk a Szent Istent,
És az életünk rábíznánk.
Mert Ő kezet nyújt a bajban,
Csak merni kell megragadni,
Szeretettel, tiszta szívvel,
Hinni, hinni, elfogadni.
Szabó Lőrinc: Karácsonyest, nyugalmas este...
Karácsonyest, nyugalmas este,
szemünk a friss havon mereng;
és lelkünk bánattal övezve
ki tudja merre, merre leng?
– A szél kint a havat kavarja
és trombitálva jár a tél;
a lelkünk félve gondol arra,
ki tőlünk most oly messze él…
Karácsonyest. – Egy drága könnyben
óh mennyi boldogság van itt!
A gondolatunk messzeröppen
és lelkével ölelkezik:
– elcsöndesül az ég haragja,
csillag ragyog, elült a szél
és lelkünk áldva gondol arra,
ki nemsokára visszatér…
2023. december 23., szombat
Radnóti Miklós: Január
(részlet a Naptár-ból)
Későn kel a nap, teli van még
csordúltig az ég sűrü sötéttel.
Oly feketén teli még,
szinte lecseppen.
Roppan a jégen a hajnal
lépte a szürke hidegben.
(1941)
Székely Magda: Jób
Mert fiaim és lányaim
elégtek, és velük a sátor,
és gyötrelemmé lett a testem
a sátán undok ótvarától,
s barátaim, az igazak
– mely ártatlan életem érte –
közömbösen bólintanak
a nem érdemelt büntetésre, –
nem ezekért, nem ezekért
szakadott fel a vád belőlem,
hiszen én nem jutalomért
éltem úgy, ahogy éltem.
De lehet fiam kétszerannyi,
épülhet fényesebbre házam,
s felébredhet a bűntudat
Bildád-, Cófár- és Elifázban,
én már tudom: nem őriz Úr,
s mi most elért, lecsaphat ismét.
Födelem alá mindörökre
beköltözött a védtelenség.
2023. december 22., péntek
József Attila: Téli éjszaka
Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy - valami szalag -
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben - -
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
1933 január
Trausch Liza: Adatik
" Mert egy gyermek születik nékünk, Fiú adatik nékünk,
és az uralom az ő vállán lesz."
Ézsaiás 9,6a
Isten egy gyermeket adott, Aki összeköt a mennyel, és aki megold mindent. Ahogy közeledünk az adventi hetekben karácsonyhoz, egyre inkább felcsendül majd az örömhír a betlehemi gyermekről - az egyetlen gyermekről -, aki mindenkinek született. Adventben Isten teleírja a földet, az eget ezzel az egyetlen szóval: Jön! Volt-e már neked advented, az az idő, ami megelőzi Jézus születését az életedben? Egészen más az, hogy nekem születik meg Jézus. "Jön néked a te királyod" (Zak 9,9). Mit használ, ha az egész világnak jön, csak neked nem? Van egy döntő nap annak az életében, aki Jézust befogadja, hogy most az én szívemben, az én istállómban - amelyik piszkos ugyan, de mégis - bennem megszületett Jézus. Egy gyermek születése mindig csoda. Az egyetlen, az igazi, a legnagyobb csoda a földön Jézus születése. Az igazi csoda, ha a szívedben születhetett meg. Ha az Ige magva belehullik a szívedbe, megtörténik a fogantatás. Aki ezt átélte, annak már nem probléma a szeplőtelen fogantatás. Ha megmozdul benned az élet, azt észreveszed. Olyan érzések, gondolatok jönnek, amik eddig nem voltak benned. A testi születés az anyaméhben történik, a lelki születés a szívben. Add át Neki az uralmat, hogy elmondhasd, bennem belül új öröm, új vágy mozdult, ami eddig nem volt. Tudod már, hogy ez benned az Élet? A hogyanja az egész új életnek, hogy "adatik". Nem cselekedetekből, nem abból, hogy valamit megteszek. Karácsonyi ajándék! Ezt az életet csak elfogadni, befogadni lehet, megköszönni, mert " adatott ".
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2023. december 20., szerda
A nap gondolata
" Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér "
Bródy János
Benny Andersen: Mosoly
Ordítozva születtem
sikoltozva fogadtam a keresztvizet
bőgtem mikor elvertek
jajgattam amikor megcsípett a méh
ám fokról fokra mind dánosabbá lettem
megtanultam hogy mosolyogjak a világra
a fényképészre
az orvosokra
rendőrökre s csalogatókra
a mosoly országa polgára lettem
legyet távol s lelket tisztán tart a mosoly
s jó a fogaknak is a fény a levegő
ha késve érsz valahova
ha csődbe jutsz
ha elgázolnak
csak mosolyogj
turisták özönlenek majd ide
hogy mosolygó elgázoltakat lássanak
kuncogó lakásnélkülieket
trécselő gyászolókat
mosolyomat nem is tudom levetni
olykor pedig szívesen sírnék
vagy lógatnám legalább a fejem
vagy tiltakoznék más mosolyok ellen
mik durvaságot s vérszomjat takarnak
de utamban van saját mosolyom
lökhárítóként kimered
letépni mások kalapját és szemüvegét
mosollyal viselem mosolyomat
félholdszerű igámat
mire mások száradni aggatják gondjaikat
féloldalra kell a fejem fordítanom
mikor egy ajtón be akarok menni
a mosoly országának vagyok a polgára
ami cseppet se mulatságos.
Sulyok Vince fordítása
sikoltozva fogadtam a keresztvizet
bőgtem mikor elvertek
jajgattam amikor megcsípett a méh
ám fokról fokra mind dánosabbá lettem
megtanultam hogy mosolyogjak a világra
a fényképészre
az orvosokra
rendőrökre s csalogatókra
a mosoly országa polgára lettem
legyet távol s lelket tisztán tart a mosoly
s jó a fogaknak is a fény a levegő
ha késve érsz valahova
ha csődbe jutsz
ha elgázolnak
csak mosolyogj
turisták özönlenek majd ide
hogy mosolygó elgázoltakat lássanak
kuncogó lakásnélkülieket
trécselő gyászolókat
mosolyomat nem is tudom levetni
olykor pedig szívesen sírnék
vagy lógatnám legalább a fejem
vagy tiltakoznék más mosolyok ellen
mik durvaságot s vérszomjat takarnak
de utamban van saját mosolyom
lökhárítóként kimered
letépni mások kalapját és szemüvegét
mosollyal viselem mosolyomat
félholdszerű igámat
mire mások száradni aggatják gondjaikat
féloldalra kell a fejem fordítanom
mikor egy ajtón be akarok menni
a mosoly országának vagyok a polgára
ami cseppet se mulatságos.
Sulyok Vince fordítása
Bródy János: Ne várd a májust
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
A szíved melegét tedd el nekem
Én majd a szemed fényét őrizem
Szedd össze mindazt, ami megmarad
Csak lassan égesd el a vágyakat
Csavard a lángot lejjebb, kedvesem
A tűzre szükség lesz még, úgy hiszem
Ne várd a májust, hiszen közelít a tél
Ne várd a májust, kedvesem
Öltözz fel jól, ha az utcára kilépsz
S ha fázol, bújj az ágyba velem
Szelíd legyél, derűs és hallgatag
És bölcs mosollyal tűrd, ha bántanak
Legyél folyó, s ha támad majd a tél
Páncélod lesz kemény és hófehér
Ijesztő szelek fújnak, kedvesem
Nem hoznak több tavaszt el fényesen
Fejünkre hullanak a csillagok
Rémülten ébrednek az álmodók
Készülj a hosszú télre, kedvesem
Mert hosszú lesz a tél, én azt hiszem
2023. december 19., kedd
Babiczky Tibor: Spártai töredék
sorsunk ugyanaz. Vágyakozás hajt mindent, ami
élet, a nem várt teljesülésbe, s kezdődik elölről –
város, kikötő, tenger, mindegyik újra, amíg
meg nem unod. Aztán már csak élni szeretnél,
fényben, hűvös bort iszogatva, békében, egyedül.
Babiczky Tibor: Nyári napforduló
Ülni barátokkal az év legrövidebb
éjjelén a kertben, fügefák közt, s nevetve
fűzni a szót, borba vizet nem töltve,
mert az igazságot felhigítani bűn,
a tiszta életet csak még áttetszőbbé
mossa a mámor, mint fájdalmat a felejtés.
Babiczky Tibor: Knósszoszi út
Kövér mezőkről a vérrel festett város irányába
fordulj, s ne csak elviseld, értsd meg a sok keserű arcot.
Ismerd fel, hogy a végzet minden halandót egyfele int,
és a végső út előtt – mire készül mind, ami él –,
a fájdalom, akár a fenyők, egekig felnő,
és nincsen más lehetőség, de kioltani érzetet,
álmot, hogy legalább búcsúzni maradjon idő.
2023. december 18., hétfő
Babits Mihály: Ádventi köd
Tél van megint!
Reggel amint
fölébredek,
még betekint
az utcalámpa
sötét szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika…
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni, mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem lelhetek
tibennetek…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)