2024. május 5., vasárnap

Nászta Katalin: Anyák napi felismeréseimből












nincs több olyan, mint az én anyám 
ha róla beszélek, a tiedről hallgass 
dicsőségét ne próbáld elvenni 
aki én lettem 
kívüle világra senki nem hozhatott 
övé a tisztesség, az érdem 
a magasságos Isten így parancsolt  

nincs több olyan, mint te anyám 
egyszerit szültél világra velem 
ha rólad beszélek magam említem 
köldökzsinórom össze csak veled köt 
hiába vágták el, mikor megszülettem 
végein mi voltunk 
abból még egy nincsen  

anyák napjáról lehet általában 
verseket, ódákat zengeni 
de a fogamzástól a születésig a nagy titkot kilesni 
nincs ész mi felfogná, miért pont én 
dagasztom hasad, születek belőled  

sok anya van, sokan meg is szülnek 
de engem világra egy sem hozhatott 
meghaltál leánynak, hogy anyám lehess 
nem lettél temető, mint ma annyian 
köszönöm Anyám, 
hogy nem a sírom 
hanem a bölcsőm vagy!  

2024. május 4., szombat

Asperján György: Mint élve épp te




Elmesélem neked, most milyen a tavasz, 
mikor gyümölcsfák langyos szirma havaz, 
felébred, s boldogan futkos sok halk bogár, 
fény villan, s eloszlik a hajnali homály. 
Míg élek, itt leszel minden tavaszban, 
minden érted sírt, idéző szavamban. 
Min könnyen, szívesen léptél, hajlong a fű, 
s jó a hasznos tájba feledkezni, ha hű. 
Emléked varázsa ringat és betakar, 
távolra költözött minden zord zivatar. 
S ott messzi kedvenced: a gesztenye fasor, 
borzong félősen, ha a szél beleszagol. 
És nem felednek a szomorú csillagok – 
szorongnak, mert létük oly rövidre szabott. 
Veled minden múló tüsténkedő örök – 
jaj, hol ível szivárvány szemöldököd? 
Nézd,nézd, hogy sírdogál a gyönge zápor, 
pihenni leült szempilládra máskor, 
s mosolytól fénylett a szemed, az arcod – 
ki mondja meg, miért kellett meghalnod? 
S mit úgy szerettél: éled a halastó, 
s a sok nyírfa – a víztükörre hajló. 
Add a kezed, sétáljunk a tavaszban, 
amit tőled én mosolyogva kaptam. 
Menjünk bele az örök, tiszta fénye – 
olyan ez a tavasz, mint élve épp te.

Kelár György: Elengedve

Elidegenedett világban 
keressük magunkat, 
múltunkat, igazunkat. 
Amit tanultunk az elődöktől, 
ellestünk a társadalom függönyén át, 
most már szégyellni kell.  

Szégyen akkor is volt 
és volt bűnbocsánat. 
Ismertük a ház lakóit, 
beugrottunk egy szelet 
zsíros kenyérre a szomszédhoz, 
egy nyelvet beszéltünk.  

Megváltoztunk, legalább is ezt akarják, 
hajlítják az ideológiát, 
görbítik az erkölcsöt. 
Hol van már beat korszak, 
hol van a generációk lázadása? 
Egyszerre felnőtt lett mindenki.  

Elengedve fogjuk egymás kezét 
ebben az elidegenedett világban.   

2024. május 3., péntek

Fetykó Judit: A csend




Hallod a csendet? A csendet, 
mi kívül hagy minden hangszilánkot, 
órára von bűvös csend-palástot, 
s azt sem hallani, hogy a mutató 
útját ketyegi lejáró rugó. 
Hallod? Hallod-e a csended? 
Mit belső nyugalmad teremtett, 
s kizár minden nyugtalan hangot, 
mi eddig felajzott, megriasztott, 
s belül énekel, dalol a nyugalom, 
mi hol alt, hol szoprán, hol bariton. 
Fölös izgalom nem feszenget. 
Hallod már? Hallod a csendet?

Szabó T. Anna: A belső mosoly

A belső mosoly nem beszél, 
csak szavak nélkül simogat, 
biztat, melegít, benned él, 
szívdobogással támogat,  

a belső mosoly jó meleg, 
jut másnak is, sosem fogy el, 
mindvégig ott marad veled, 
amíg lélegzel, nem hagy el,  

a belső mosoly ellazít, 
végigvezet az életen, 
minden kötelet elszakít, 
ha fojtogat a félelem,  

a belső mosoly megsegít, 
átölel, nem vagy egymagad – 
felsugárzik az arcodon: 
már bentről melegít a Nap.

Trausch Liza: Meglátta őt az Atya




" Mikor pedig még távol volt, meglátta őt az ő atyja, és megesett rajta a szíve, és odafutván a nyakába esék és megcsókolgatta őt " 
Lukács 15,20-21  

       Isten mindenkit lát, de más az, amikor valakit meglát. A legkisebb vágyat, ami benned Felé mozdul, meglátja, és elindul eléd. Ha én egyet lépek, Ő százat. Ha mozdulok, Ő még inkább. Micsoda mozdulás volt a mennyben, amikor Isten elém futott Jézusban, a betlehemi jászolbölcsőn keresztül egészen a keresztig. A fiú nem tudja elmondani: " Tégy engem olyanná, mint a béreseid közül egy." Belefojtja az Atya a mondatot. Már hozzák a ruhát, a gyűrűt, a sarut, vágják a hízott tulkot. Voltál-e már úgy, hogy olyan valóságosan körülvett Isten szeretete, hogy nem tudtál semmit mondani? Már csak egy mondat van a végén: " Kezdének azért vigadni." A kisebbik fiúnál nincs a végén semmi befejezetlen történet, itt a végén egy csodálatos új kezdet van. " Kezdének azért vigadni." Nem tudom, hogyan ismered az Atyát? Vajon még az Ő mozdulatlan arca tekint rád? Vajon nem azt várja-e még tőled, hogy kimond: "Atyám, vétkeztem!" Ez a mondat mindig nagyon rövid. Talán így hangzik: Atyám, hazudtam. Nem szerettem azt , akivel esküdtem. Atyám, öltem. Azt a harmadik gyermeket már nem akartam. Ha kimondanád, megváltozna a belső és külső életed. Szeretném az ének szavát mondani: " Vár Atyád szerelme." A Golgota keresztjén kitárva van a két karja. Az első tékozló fiú a jobb lator. Ő kimondta: "Mi ugyan méltán" (Lk 23,41). Annyit jelent: " Vétkeztem!" Jézusnak ezzel a mondatával öleli magához őt az Atya: " Ma velem leszel a paradicsomban" (Lk 23,42). Akarod-e, hogy neked is mondja?!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Fetykó Judit: A tékozló fiú

(novella versben)     

A bátyám alig szól, ajka néma, nem kívánt vendége lettem, 
vissza már nem léphetek a napra, amikor világgá mentem. 
Csábított kaland, az ismeretlen, hívott, vonzott a csillogás, 
hamis barátok rabja lettem, cédákra költöttem sok mínát. 
Dicsértek, biztattak, mily bátor, elszánt, derék az ilyen legény, 
s én hittem nekik, nem látva meg, hogy bűn az, mi szemükben erény. 
Vonzott mulatság, — s én fizettem – a leghíresebb szajha kellett, 
a tisztességet kinevettem, ily kedvhez céda hazudott szerelmet. 
Gúnyoltam hitet és becsületet, minden eskümet megszegtem, 
mi tisztességet tanultam otthon, kérkedve, önként feledtem. 
Mohó voltam, a minden kellett, kevés volt nekem a fél világ. 
A jussomat keveselltem, hitemben biztatott a társaság. 
Apám, fivérem elfeledtem, távoli tájon oly könnyű ez, 
és már könnyű voltam, s könnyedén költöttem el minden pénzemet. 
Akkor eljött az igazi ördög, barát, bíztató képiben, 
s felajánlott némi kölcsönt, folytathassam addigi életem. 
Barátnak hittem, jóakarónak — segítettek a vályúig. 
Apám megbocsát, én nem magamnak. S mit gondolhatnak ők ma itt?  

Izzik, forró a föld, 
a nap perzsel, vakít, 
fakult a nyári zöld, 
az ősz betakarít.  

Ujján apám gyűrűje díszlik! Én sose kaptam ingyen semmit! 
Irigy vagyok, hogy azt merem hinni, szereti benne, mit nem hisz? 
Legyen hát, egyen, hisz a szolga sem halhat éhen e birtokon, 
de Isten bocsássa meg nekem, már testvéremnek nem hívom. 
Szólítom nevén, egy asztalnál eszünk, együtt mondjuk az imát, 
minden reggel azzal ébredek, hogy tán a lelkem is megbocsát. 
Engem is csábít, vonz az ismeretlen — irigylem tán a sok tivornyát? 
Szajhák csókjára vágyom? Nem hiszem! És most jaj neki! Ó jaj nekem!  

Fordul lassan a Föld, 
a nap ma is lemegy. 
Virrad, ragyog a zöld, 
a fényben üzenet.  

Mi lesz, ha majd ismét elindul, hitét széthordja, vagy mást követ, 
vagy tagadóvá válik végképp, elhagyva mindent, mit követett? 
Mondhatom akkor is fiamnak, hogy bocsásson meg újból neki, 
ha ismét megmártózva piszokban megtér, s ajtaját zörgeti? 
Imádkozom naponta érte, hogy ne húzza vissza őt a sár, 
s ha az Úr meghallgat, remélem fiam nem lesz többé halott már. 
Hibás vagyok, mert elengedtem, átadtam a ráeső vagyont, 
vén fejjel nekem kellett tudni, a tapasztalatlan vágy csak ront. 
Hajdan, ifjan engem is vonzott, csábított kaland, a nagyvilág, 
de rájöttem, időben felismertem, a vágy nem a valóság. 
Gyakran nehéz volt. Berzenkedtem, kerestem, hol a minden, 
akkor értettem meg igazán, mikor fiam halottnak hittem.  

Tavaszi rügyekben 
indul az új élet, 
lenn a gyökerekben 
él az új ígéret.  

Álmomban Fulvia táncol, övén aranypénzből van a szoknya, 
Kivillantja meztelen testét a muszlin rafinált anyagja. 
Nevető társaság vesz körül, mind rám üríti kupáját, 
a bor tükrében magam látom, hallom a disznók visítását. 
Ébredek, s mi vonzott akkor, émelyítve szaggatja a csendet. 
Segítsetek! Mert jaj nekem! Nem bírom el ezt a szörnyű terhet! 
A gyűrű égeti ujjam! Nem illet! Ez nem az én érdemem. 
Ha százszor élnék, akkor sem érnék annyit, hogy az enyém legyen. 
A láva megdermedt, kidobott magából az az izzó hullám, 
a pokol tüze el nem égetett, pernyéje hidegen hullt rám.  

Távoli tájban, abban a házban 
gyógyítsd meg szíved. S ha ragyog hited, 
gyújts gyertyát te is, fény lesz benned is.  

Távol tűztől, forróságtól, mit fűtött, hajtott telhetetlen vágy, 
Istenem, Uram, Istenem, hallgasd meg kérlek e félszeg imát! 
Szavak spontán egymásutánja, imának kevés félszeg fohász, 
mindig érzem szeretetét, tékozlóként is szeret, megbocsát. 
Hív a hajnal, a harmatos fűszál, az állatoktól gazdag rét, 
eddig nem éreztem, nem szerettem így a föld friss leheletét.

2024. május 1., szerda

Börzsönyi Erika: Gyakran gondolok












Tatjána nem ír levelet, de én 
mostanában gyakran gondolok 
magára, talán naponta kétszer 
is, és ez pont kettővel több, mint 
amennyiszer szabad volna, 
de a valakire gondolás nem racionális 
dolog, éppen annyira érthetetlen, 
és megmagyarázhatatlan, mint a hit 
Istenben, akit nem láthatok, mégis 
tudom, hogy bíznom kell benne. 
Én nem írok levelet magának mégsem, 
mert már tudom, hogy azzal elrontanék 
mindent, csak gondolok magára, akár 
naponta kétszer, vagy megérzi, vagy sem, 
kell több, nem mond ez eleget? Remélni 
még ilyenkor is szabad, s lehet.

Barna Júlia: Ítélkezünk

felületesen ítélkezünk 
nem merünk betekinteni 
egymás mélységeibe 
túl mindenen 
az öregedés sablonjait 
vetítjük egymásra 
de az öregedés más 
vágy-összefoglalás 
utolsó kihívás 
és valami megértésféle 
a lényeg mélye 
ahogy az alkony égő vöröseiben 
egyszer hamuvá hűl minden 
és akkor teljesen más lesz  

mennyi mindent gondolhatnánk 
még ugyanerről 
ha kiszellőztetnénk mondatainkból 
minden oda nem illőt 
ha megméretnénk magunkat 
ellenséges szemekben is 
és szembenéznénk rejtett dolgainkkal  

nyitva hagyok minden ajtót neked 
ahogy akarod úgy értheted  

rettenetes a másokban 
örvénylő titkokba belenézni   

Kiss Ottó:(Legó)

A bátyámnak van egy öccse, 
aki sajnos pont én vagyok.  

Ez önmagában is elég nagy baj, 
de az még nagyobb baj, 
hogy ez örökre így is marad.  

Én most még csak tízéves vagyok, 
ő meg tizenöt, 
de mire én tizenöt leszek, 
addigra ő már húsz.  

Ezt magyarázta el nekem a múltkor, 
mintha én teljesen hülye volnék, 
és nélküle nem tudnám.  

Úgy kezdte, hogy ő már felnőtt, 
nagyobb apáéknál is, nem nő többet, 
legföljebb egy kicsit. 
De én meg hiába is növök, 
mert ha figyelembe vesszük, 
hogy a világegyetem gyorsabban tágul, 
mint ahogy én növök, 
akkor teljesen fölöslegesen növök, 
mert a világegyetemhez képest 
úgyis csak egyre kisebb leszek.  

Ezt mondta, és nevetett.  

Szóval mostanában elég rosszul állnak a dolgok.  

És ez az állás akkor a legeslegrosszabb, 
amikor apáék nincsenek itthon.  

Az még rendben van, hogy a bátyám ilyenkor 
kitekeri a kezemből az okostelóját, 
mert ugye nekem még nem vettek, 
meg talán még az is rendben van, 
hogy lenyúlja a legómat, 
mert ha nem adom oda, akkor leharcol, 
de nemrég a barátnőjét is felhozta, 
és nem lehetett bemenni a szobájába, 
mert kitette a táblát, hogy BELÉPNI TILOS! 
Aztán kijött, de csak annyi időre, 
hogy piros filccel odaírja alá: 
TESÓKNAK IS!  

Persze azért bementem, 
de éppen csak annyira, 
hogy felhívjam a figyelmét az ellentmondásra: 
ha egyszer tilos belépni, 
akkor ő hogyan jutott be?  

Erre kizártak.

2024. április 30., kedd

A nap gondolata




Nem kell mindig szólni, nem kell azonnal és mindenhez hozzászólni, sokkal-sokkal többet kell hallgatni, figyelni, csendben lenni. Szólni, nagy felelősség! Valamibe csak úgy beleszólni, önhitten belefecsegni pedig bűn, súlyos bűn! Minden szavunkkal hatunk, „ tanítunk”.   

Bella István: Havas fény

                  T. D. karácsonyfája alá 

De jó is De jó is tudni hogy 
De jó is tudni hogy van valaki 
Van valaki odaát a havas háztetők alatt 
Ott túl a rakparti háztetők alatt 
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja 
Tudja hogy tudom: tudja 
Vagyok 

Virágokat szelídít Ő: rétszavakat 
És madarakat 
A röpülés villámló hiányjeleit 
Örök aposztrofjait az égnek 
Létszavakat szelídít Ő: virágokat 
De mit virágokat! 
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot 
A rét-gyepszótár útszélremagzott 
Gizgaz-szavai-gyomokat 
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat 
De mit madarakat! 
A tél pohos pontosvesszőit 
Terek kövein fák promenádjain virityelő 
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő 
Verebeket 

Ó távol Fű- és Fabarátom! 
Virág- és Verébszavú 
Assziszibeli szerzet! 
Hagyd oda most 
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat! 
Öltsd fel ködcsuhádat 
S indulj a város alá a falakon túlra! 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 
Menj hát Mögötted micsoda népek 
Micsoda processzió! 
Sárkánygyík-Duna és királysága 
Csúszómászó népe 
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok 
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza 
S a fenevadak: 
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd 
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán 
megjuhászodott párduc 

Csönd tutul ott és ólálkodó sötét 

Menj hát Szelídszavú! 
És fedd meg 
– mint egykor – 
Az fordolt világot: 

„ Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”

2024. április 29., hétfő

Nagy Gáspár: Őszi kertek




Mennyi élet 
s mennyi napfény 
valahai 
zöld reménység 
hull alá a 
levelekkel  

város széli 
őszi kertek 
hogy pipálnak 
füstölögnek 
önmagukban  

önmaguknak 
bodorítják 
fönn a füstöt 
mint ezüstöt 
égnek adják 
leveleik 
ezeregyszer 
föláldozzák 
füst bebújik 
elmenekül 
ködök alá 
ne lássa itt 
ha erre jár 
hószakállú 
  vén november    

Kalló István: Csak az erősek




Ki mázsás teherrel hátán  
Egy apró virágra rá  nem lép.  
Kinek térde meginog a súly alatt  
Figyelme saját nyűgjére tapad.   

Babiczky Tibor: Farkasok órája

Tombolt a szél, nem aludtam, 
zúgással telt meg a szám, 
a fülem, s árnyak mozogtak  
       máglya előtt a homlokom 

belső falán. Néztem alvó, 
isteni valódat, fejed 
körül a kígyóglóriát,  
       s nem riasztott már a holnap, 

mit letűnt évek parazsa 
éget át. Elképzeltem a 
hullámok fel-felvillanó  
       taraját a mólón messze 

túl – a kiszámíthatatlan, 
mégis törvény sodorta 
lüktetést, s megértettem, hogy  
       ez a rend: így éri fény 

az arcom, így úsznak el 
csillagködök fejem felett, 
s így van tapintható közel,  
       mi régen messze került már, 

és sejteni lehet csupán 
a távolban – nem halált hoz: 
újra megteremt. S álmodban 
átöleltelek.  
       És megnyugodtam.