Wass Albert: Csak csendesen

Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, 

csak nagyon halkan, nagyon csendesen.  

Amerre járunk 

ne rezzenjen egy kis levél se meg, 

ma lelkem olyan mint a tó: 

legkisebb rezzenéstől megremeg.  

Gyere a templomunkba: 

a bükkerdő ma vár, 

a Csend harmóniája 

ott megint a lelkünkbe talál.  

Gyere velem… 

csak szótlanul, 

csak csendesen, csak csendesen…

*

Csak csendesen 

(katt)

Fodor-Csipes Anikó: Isten szerinti udvarlás?

„De szép vagy, kedvesem, de szép vagy! Szemeid galambok. 

Szép vagy te is, szerelmesem, gyönyörű vagy!” 

(Énekek éneke 1,15-16)     

Most azokhoz az olvasókhoz szólok, akiknek van társa. És azokhoz, akiknek volt, és nem értik, miért lett vége. És azokhoz, akiknek eddig nem volt, vagy valamikor régen volt, és most újra úgy érzik, készen állnak egy párkapcsolatra. Szóval gyakorlatilag szinte mindenkihez szólok, amikor azt mondom: Ne becsüljétek le a szép szavakat!  

Isten úgy alkotta meg a lelkünket, hogy még azoknak is, akiknek nem a dicsérő, elismerő szavak az elsődleges szeretetnyelve, azoknak is fontos, és jól esik, ha megdicsérik őket, ha kedves, őszintén szívből jövő és szép bókokkal illetik őket. Miért? Mert ezek a szavak szétáradnak a szívünkben, egészen a csücskéig, és mosolyt csalnak az arcunkra. Ha pedig az arcunkon mosoly ragyog, szebbek vagyunk, mint egy bazsarózsa.  

Sokan, miután a kapcsolat első szakaszán átlendülnek, megismerik egymást, megszokják egymás jelenlétét az életükben, természetesnek veszik azt, és megfeledkeznek az „udvarlás varázsáról”. Pedig lám, a Bibliánkban is látunk arra példát, hogy az Isten szerinti szerelmet hogyan lehet gondozni, táplálni. Ne fukarkodjunk a szép szavainkkal! Kedveskedjünk szerelmünknek, s a legjobb, ha ezt már kora reggel megtesszük, hogy egész napra magunkkal vihessük az örömöt, amit kivált.  

Nem szabad erről megfeledkeznünk, mert akár elhisszük, akár nem, ezen is múlik a kapcsolatunk minősége. Sok egyéb mellett a szavaink is felelősek azért, hogy újra és újra örömet leljünk társunkban. Ha pedig kifogynánk az ötletekből, hogyan udvaroljunk, kedveskedjünk szerelmünknek, vegyük bátran kezünkbe az Énekek éneke könyvét Bibliánknak, s inspirálódjunk belőle!  

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Petőcz András: Egyedül

Egyedül vagy, jó így, nem zavar senki, 

nincs veszekedés, megfelelni sem kell, 

kötelezettséged sincs, csak a hallgatás, 

ennyi van, és a csend, a csend, ahogy 

körbevesz: puhán és sűrűn rád telepszik. 

Egyedül vagy, ez itt a kert, meg a ház , 

mondod, ez itt mind az enyém, tőlem, 

mindezeket, nincs olyan, aki elvehetné, 

megvédem akár fegyverrel is, mondod, 

és szemléled mindazt, ami körülötted. 

Egyedül vagy, és akárha fény, akárha 

sötétség: napok, éjjelek, egyre, másra, 

telik az idő, a megszabott idő, homok-

szemek peregnek, aztán majd deszka, 

föld, meg álruha, ennyi marad, ha épp. 

Egyedül vagy, nem lesz ez más módon 

soha, a gondolat is maga-maga téved el 

ott, ahol chaos-t sejtettek egykor a régi 

görögök, és ürességnek hiheti a ma élő, 

aki most növekszik bele a vaksi világba. 

Valami szomorúság – rajta ül mindenen. 

Kimegyek a konyhába, ebédet melegítek, 

nem zavarhat senki, hisz’ magam vagyok, 

s a csend, ami apránként befedi a bőröm, 

eközben egyre zúg, dübörög a fülemben.

Markó Béla: Vigyáznom kell

Ahogy telik az idő, lágyul a szívünk. 

Vigyáznom kell ezután, mert látom, 

mind sírósabb lesz egyik-másik 

barátom is. Van olyan például, aki 

már nem is nagyon mer nyilvánosan 

megszólalni, mert adott pillanatban 

menetrendszerűen elcsuklik a hangja, 

és kicsordul a könnye. A korral jár. 

Így mondják. Hát ne járjon a korral! 

Szinte soha nem sírtam kisgyerekként. 

Később meg egyáltalán. Betartottam ezt 

apám halálakor is. Csak belül sirattam, 

de ezt kívülről nem lehetett észrevenni, 

azt hiszem. Majd anyám halálakor sem, 

pedig tényleg nagyon szerettem. 

Nem mérhető könnyekkel a szeretet. 

Lehet, egyszerűen csak úgy neveltek, 

hogy fiúgyermek nem sír. Férfiembernek

nincs könnye. Elismerem, ez nem más, 

mint a ránk örökített diszkrimináció. 

De kit érdekel, hogy mi! Most inkább 

az foglalkoztat, hogy miért éppen 

a kutyánk halálakor csuklott el a hangom, 

és buggyant ki egy-két csepp könnyem. 

Bár valamennyire leplezni tudtam. 

Megírtam már ezt a kutyatörténetet,

de egy pillanatra még vissza kell hozzá 

térnem. Nyugtalanít. Ismétlem, nem ez a 

kutya volt a legfontosabb az életemben. 

Akkor viszont miért? Úgy képzelem, 

sem apám, sem anyám nem gondolhatta, 

hogy tőlem származik minden. A jó is, 

a rossz is. Az egészség, a betegség. 

A boldogság, a szenvedés. Nem engem 

hibáztattak. Elsősorban Istenben hittek. 

Legalábbis anyám. Apám nem igazán. 

A lényeg az, hogy nem tettem úgy, mintha 

tőlem függne a sorsuk. Nem vállaltam 

felelősséget értük. Vagy csak részben. 

A kutyánk napról napra gyengült, 

és a vége felé már nem evett semmit, 

csak nézett ránk rémülten. Mert eddig 

tőlünk kapott mindent. Ezek szerint 

most a halált is tőlünk fogja kapni? 

Mit követett el? Egy ideig még nagy 

nehezen rávettük, hogy igyék néhány 

korty vizet. Aztán már azt sem. Csak 

várta a magyarázatot, de hiába. Vajon 

miképpen mondhattam volna meg neki, 

hogy már nem múlik rajtunk semmi? 

Meg aztán hogyan is hihette volna el 

ezt egy kutya? Ha jobban meggondolom, 

Isten ugyanígy elhallgatja előlünk, hogy 

nem mindenható. Vagy csak nem értjük, 

mit beszél. Hát ezért fojtogatott a sírás. 

De végül megembereltem magam.

Faludy György: A távolabbi jövő

Nem kell kétségbe esni. A messze jövő szép lesz. 

A szélvert pusztaságon ledőlnek a falak, 

és sírok, műemlékek, acélhidak meg gépek 

mind elporladnak néhány százezer év alatt. 

Pár millió esztendő múlva, új csillagképek 

alatt szelíd fejével kibujik a moszat, 

ismeretlen virágok nyílnak, mert a természet 

variál, mikor játszik, nemvárt fenevadak 

születnek s egy merőben különböző embernem. 

Vagy a miénk jön ismét? és imádja a szépet, 

gondolkozik, fúr, farag, szeret, sír, örül, élvez, 

ír, épít, fest, kutatja: mi a mindenség titka, 

s nagyon fél a haláltól, de mégis elpusztítja 

önmagát és a Földet? Merem remélni, hogy nem. 

(Budapest, 1994)  

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

 Hajnali gondolatok

Szekeres Mária: elérném-e?

egész nap Arcod kerestem, s kerülöm magam körbe-körbe. 

kereslek, mint eltévedt madár a szélben, biztos pontot keresve. 

a percek hátán gyalogolva észrevétlen, míg a Harag függ fejünk fölött, 

keresem, keresem biztos fészkem, – emlékeim nyomvonalán ölelésed, 

mely távoli most, és mégis tudom hatalmas, mindenható, örök Jelenléted. 

nem tudom mit mondanál, ha szemtől szembe megláthatnám, mit 

csak félve kívánhat szívem: a Találkozásban magamat mindenestől, 

átlátszón, – s elérném-e most is azt a régi, de újra vágyott ölelésed?  

Szentgyörgyi László

„...az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy” 

Jel.3.1.

Gyakran megelégszünk a látszattal. Arra azért odafigyelünk, hogy a kirakatban minden rendben legyen, hogy ne érje szó a ház elejét. Pedig hiába fecseg a felszín, ha hallgat a mély. A hitet, az Istennel való kapcsolatunkat nem lehet csupán a szavak szintjén, a tradíciók ápolásában, üres formalitásban megélni. Mert akkor csak létezünk, de nem élünk igazán.

Szekeres Mária: A suhanás ára

Nézem a madarat a villanyoszlopon. Napok óta gubbasztani látom a jeges szélben. Mennyire irigyeltem mindig a szabad suhanásukat a levegőben! Milyen könnyednek és szabadnak tűnt mindig az a suhanás! Most megrendülve nézem kitartó gubbasztását a fagyban. Mert ára van a suhanásnak. A jeges szélnek kitett, tollakba burkolózó kivetettség. Keményen tűri a szelet, havat – ez rendeltetett –, tudja vagy nem, elfogadja, éli, mint a suhanást, ezzel együtt. Mennyire méltatlankodom én, Uram a kényelmet megbontó nehézségeken, melyek pedig ember létünk velejárói. Mennyire nem tudom a lélek jeges szelét is elfogadni, mikor megpróbálod hitem a támadásokban. Így kellene élnem szüntelen, mint ez a gubbasztó madár, mindig keményen a körülményekben, vállalva a kényelmetlen utazásokat, hideget, hogy szelíd akaratodat teljesítsem. Erre tanítasz a suhanás igézetében, hogy annak ára van: a kényelem, önös akarat feladása, és akár az út az én Golgotámra… Mert aki meg akarja tartani életét, az elveszti azt… Oltalmazz meg engem, Uram az önmagam, kényelmem mindenáron megvédeni akarásától, hogy a kemény fagyok által megedzve, szabadon suhanhassak Veled, Feléd…

Ágai Ágnes: A szemtanú

Megérintett a halál. 

Éreztem ujjbegyét.

Sűrű, fullasztó lég volt, 

valaki motozott körülöttem, 

és elvitte a legbecsesebbet. 

Nem látszott semmi, 

csak a jelenléte volt biztos, 

a mozgása, a művelet koreográfiája. 

Mint álomban, amikor a dolgok nincsenek, 

de megtörténnek. 

Minden érzékletes és tetten érhető, 

mégis bénult, zsibbasztó sötétség. 

Az értelem nem tud rávilágítani, 

nem működik, kikapcsol. 

Félelem sincs, sem ok sem okozat 

sem összefüggés. 

A tudat elkeskenyül. De lát. 

Valami végbemegy. Keletkezik. 

Az antilét csodája zajlik. 

Létrejön a nemlét. 

Torokszorító, párás csend ölel.

Rakovszky Zsuzsa: A trónfosztott királynő

Legyenek átkozottak... Hogy ezt tették velem... 

Igen. Volt énnekem szép lakásom, mindenem: 

az a gyönyörű váza, az a két drága szőnyeg... 

Most meg, nézzen körül... de nem az én szégyenem, 

nekem nincs bűnöm ebben. Minden annak a nőnek 

a lelkén szárad. A bíróságon, tanácsnál - 

mindenfelé csak az ő pártfogói ülnek. 

Van egy kislányom, egy hétéves kis virágszál -  

ő elvette tőlem, az én kis gyönyörűmet. 

„Én, bírónő, hogy én? Egy szó ebből nem igaz! 

A gyereket, hogy én, bezártam a fűtetlen 

lakásba? Ezt meri hazudni, a ribanc? 

Itt ez a gyönyörű kis nyaklánc - őneki vettem! 

Meg kistáskát, tükörrel..." „Nézd, mit hozott neked 

anyád!" így hívogattam, de ő, szegényke, csak néz 

és bújna el előlem... az Isten verje meg 

azt a nőt, amiért így megmérgezte a lelkét! 

„Hogy én? Soha! Esetleg a szívem miatt talán... Rossz 

a szívem... De különben? Soha! Már lánykoromban, 

megmondhatja akárki, egy csöpp nem ért a számhoz, 

borzadtam tőle. Ezt is csak az terjeszti rólam!" 

A gépíró kisasszony! Senki és semmi nem 

volt jó neki, csak a más asszony férje kellett! 

Isten meg ne bocsássa, amit tett énvelem - 

csak elnézem, hová juttatta azt az embert: 

rendőrrel vitet el, hogy ezzel fenyegessen, 

engem! nem, ez nem ő, ez tőle sose tellett 

az én jó férjemtől - hogy szeretett, Úristen! 

„Csak azt nézd, tetszik-e", azt mondja, „azt veszed meg, 

amelyik tetszik, ne az árát nézzed, a pénz 

nem számít!" Gyűrűt is vett, meg azt a drága brosstűt,

 - kis őz, rubin szemekkel -, rám költött egy egész 

vagyont aznap... A ringlispílre is fölültünk... 

Hogy sikogattam! És a hasamban mintha lepkék 

verdestek volna... néha a föld zúgott fölöttünk, 

talpunk alatt a felhők... és aztán nyert nekem még 

egy sárga gipszlovat... Csak nevettünk és nevettünk... 

* 

Ez egy ősrégi fénykép... itt láthatja, milyen szép 

kislány voltam. Csodámra jártak... A nagyapámnak 

a szeme fénye voltam! Mindig jött reggelenként: 

„Gyere, kis csillagom, megnézzük a kacsákat!" 

Mentünk, remegtem a fehér kartonruhámban, 

még nedves volt a fű, a nap csak pár perce jött fel. 

Egészen szőke voltam - el sem hinné, ha lát, m

 milyen vagyok... de minden sötétebb lesz idővel. 

* 

Most gunnyasztok a sárgás, lassan hűlő homályban, 

körül, amim maradt: a kopasz padló, a két szék, 

az ágy, csikkek sötét, kerek nyoma az ágyon, 

fölötte, ott, ahol egy sudár angyal kisért két 

göndör, kövér babát egy korhadt deszkaszálon 

a vízmosás fölött, most fehér négyszög, a hűlt 

helye - benyelte egy lyuk, akár a nagykabátom, 

(minek nyáron kabát?) vagy a váltás ágyneműt, 

a piszkos ablakon át szivárgó, gyönge fényben 

ülök, várok: a Nap bujkáló, sárga pont, 

felleg-fényképezőgép nyílása, hogy bemérjen, 

mozog egy felleg-arc előtt. Aztán a hold 

a szürke plédbe éles lyukat éget. A lombok 

sötét közén sugárzó vízfej fúrja magát át, 

az ablakon parázsló kísértet les be, fojtott 

vihogás emeli, míg elhagyja a párkányt, 

inogva láthatatlan rúdján. Jeges befőtt 

később, úszkál szivárgó levében tejfehéren, 

majd egy szem altató és lassan hátrál a köd 

magas polcán, ahol többé már el nem érem. 

* 

Ma itt járt a hugom - többet nem engedem be.

Órákon át - de mintha a fogorvos fúrója 

csiszolná az agyam, vagy mintha az én fejembe 

átplántálnák a más szemét - csak mondja, mondja, 

hogy a világ, hogy az majd mit szól - azt a világot, 

amiről ő beszél, megtarthatja magának! 

Az a világ igaz valómban sose látott, 

az mindig csak merev szabály és puszta látszat 

szerint ítél - nem, én már elég sokat megértem, 

hogy tudjam: arra nincs út, ott csak az őrület van. 

Ülök, várok, tudom: el fognak jönni térden, 

hogy megkövessenek, vagy Nap és Hold felkel értem - 

ami rajtam esett, nem maradhat bosszulatlan.

Csukás István: Ha a szemedbe nézek

Ha a szemedbe nézek! – mondtam a nőnek, 

akit szeretek, mire ő kitágult szemmel 

nézett rám, kíváncsian, mosolyogva, később 

már kissé türelmetlenül, s én már rég 

megbántam, hogy elkezdtem a mondatot, 

de azért kivágtam magam s így fejeztem be: 

Nincs szebb, mint a néma jelbeszéd!   

Csukás István: A nagy, édes nyári szeretkezések

A nagy, édes nyári szeretkezések! 

A lehúzott redőny mögött, mint a tigrisek, 

csíkos bőrrel, villogó foggal, elzuhanva, 

majd föltámadva; dzsungelként lélegzik 

a szoba, forró leheletben páfrány ring, 

csigolyafüzér levelekkel, a vázában szomjan 

hal a rózsa, szép nyaka lehajlik megadóan, 

a mennyezeten monszun áramlik, egyszer 

a tenger felől, egyszer a tenger felé, 

lágy szárnyakat lebbent a levetett ruha, 

gyalogló hattyúk a földön, moccanatlan 

hullámverés, az önkívületi szünet alatt vonuló, 

a szoba puhán szétválik nőneművé 

és hímneművé, egy nem mérhető, boldog 

pillanatra két arcát mutatja, egy, 

csak megsejtett boldog pillanatra anya 

és apa lesz, fiú és lány lesz egyszerre minden, 

mámorosan visszaosztódunk az első sejtig, 

a tökéletes egyszerűségig, már nem vagyunk, 

csak együtt a kettő, kezünk, lábunk, mellünk, 

combunk, ágyékunk egymásba hatolva, egymással 

elkeveredve, magunkat szeretjük s magunkat 

simogatjuk a másik kézzel, magunkat 

csókoljuk a másik szájjal, bennünk a világ 

görcsösen egyesül, mi szétválunk férfivá 

s nővé, a szoba egybeolvad, kihűl, idegen 

lesz, fázunk, józanul öltözünk őszbe, télbe.

Ady Endre: A lelkeddel hálni

Mit sarju-hajak csiklandozva fednek, 

Szeretném megcsókolni 

Két vakszemed, a halványt, 

Két kies völgyét a te szép fejednek.  

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni, 

Belopózni fejedbe, 

Szűz szeretnék maradni 

S valami újat lelni, kitalálni.  

Most én a Halál szárítóján lengek 

Tele gondolatokkal. 

Óh, talán testem sincs már. 

De test nélkül is vágyok és esengek.  

Csókosan s szűzen akarnék én válni 

A fejedet csókolván, 

Azt a két kies völgyet: 

Szeretnék egyszer a lelkeddel hálni.

Bella István: Utóirat egy szerelemhez

Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak
a fényre, hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbe hamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.