Székely Zsolt Ferenc: Aggódsz?

„ Semmiért se aggódjatok…” 

(Filippi 4,6)     

        Telefonon mondta nemrég valaki: „ a háborútól való félelemmel fekszem és kelek. Nem tudok szabadulni a félelemtől. A híreket böngészem és nem tudok megnyugodni”, mondta.  

Biztos vagyok abban, hogy te is aggódtál már. Tudod, hogy az aggódás mérgez, mégis aggódsz. Örömtelenné teszi a mindennapjaid. Tudod, nem ér semmit, mégis úrrá lesz rajtad.  

A mai igénk egy nagyon egyszerű kis mondatrész, ami így kezdődik: semmiért. Hallod testvér, mit mond ma az Ige Neked: semmilyen okod nincs az aggodalomra. Álljunk meg itt egy pillanatra. Te el tudsz képzelni egy hetet, egy napot úgy, hogy az aggódás szele ne érjen el? Lehet így élni egyáltalán?  

Önmagam erejéből képtelen vagyok aggódás nélkül élni. A gyógyszerek se segítenek, isteni beavatkozásra van szükségem.  

Ha felnézek a keresztre, látom, hogy Isten Jézusban mennyire szeret, hogy életét adja értem. Ha ez igaz, ha ezt el tudom hinni, megoldódik életem minden problémája. Jézussal minden más. Szavában hatalom van. Szavára eláll a vihar. Elillan a félelem. Már tudom, hogy életem és halálom az Ő kezében van a legjobb helyen, teljesen rá bízom magam, rá bízok mindent. Már semmi okom az aggodalomra.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

A nap gondolata

  

Az aggódás ellenszere, ha tudom, kicsodám van a mennyekben.  

Pilinszky János: Kráter

Találkoztunk. Találkozunk. 

Egy trafikban. Egy árverésen. 

Keresgéltél valamit. Elmozdítasz 

valamit. Menekülnék. Maradok. 

Cigarettára gyújtok. Távozol. 

Leszállsz és fölszállsz. 

Fölszállok és leszállok. 

Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek. 

Egyhelyben járunk; mint a gyilkos 

a járásodban gázolok. 

Madárcsicsergés ahogyan 

szememre veted születésem. 

Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakasz 

holtágában a motyogásom 

gurulni kezd, legördűl óriás 

tagjaidról és ama diadalmas 

és vakító valamiről, 

ami már nem te vagy. 

Úgy érint elutasításod, 

ez a parázna, kőbeírott suhintás, 

hogy tekintetem – két kavics – 

azóta is csak gurul és gurul 

egy hófehér kráterben. Két szemem, 

két szem pattog: az üdvösségem. 

(1974) 

Gárdonyi Géza: Ének a Holdhoz

– Kingyesi emlék. – 

Köszöntlek, halvány szép fehér királynő, 

Köszöntlek, szelid nyájas holdvilágom! 

Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő, 

Tiéd az árny, a csöndesség, az álom. 

Mikor az égnek kéklő magasságán 

Leomlik finom, ezüst fátyolod, 

Tündöklő kedves isten-arcod látván, 

A mindenségnek szíve földobog. 

Új fényre lángol a csillag az égen. 

A fák egymásnak súgják a neved. 

S a vadgalamb az erdő kebelében 

Hozzád a ringó lombról fölnevet. 

A mezők, erdők milliárd virága 

Feléd forditja illatos fejét; 

A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa, 

S a nádak ezre meghajlong feléd. 

A tó tenéked tükröt tart remegve, 

S te leemelve aranykoronád, 

Kibontod. – reá jósággal nevetve, – 

Sugárzó hajad lengő sátorát. 

A fűz a parton rádmélázva áll. 

A sás térdelve hajlik le eléd. 

A fülemüle a hársfa-lombra száll, 

S elkezdi hozzád édes énekét. 

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret, 

Mindenki csupán mosolyogni lát. 

Békeangyalként jársz a föld felett, 

Fehér királynő, kedves holdvilág! 

Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én! 

Boldog félálom mámorával nézlek, 

Az én szivem is tükröd Égi Fény! 

Te kedves jóság! te tiszta igézet! 

…Mikor belépsz a felhő-palotádba, 

Az éj beborul: minden bús, setét. 

A mezők, erdők millió virága 

A fűbe hajtja harmatos fejét. 

Mikszáth Kálmán: Otthon

Itthon vagyok újra, újra itthon, 

Ismerősek jönnek velem szembe, 

Kedves arczok, elfeledt vonások; 

Gyermekkorom jut megint eszembe, 

És vele a fényes álmok, tervek… 

Istenem, de boldog is a gyermek! 

Egykedvűen mint a pipás ember, 

Ott gugol a kémény házunk felett; 

Már messziről meglátszik a füst, mit 

Óriási szájából ereget… 

Vidám, csendes az egész ház tája, 

A búcsúzó nap mosolyg le rája. 

A kapuban vén kuvasz nyújtózik, 

Álmosan néz a ki- s bemenőkre, 

Engem látva, haragosan mordul, 

Felszökik, majd egyet ásít s végre 

Farkcsóválva hizeleg körültem. 

Míg én állok némán, elmerülten. 

(1865. szeptember 3.)  

Leleszi Balázs Károly: Agapé

  

Érezd magad otthon! 

Szívemben. 

Mindenem a tied...

Leleszi Balázs Károly: A Hit

A hit ezt mondja krízis idején: 

ha már zuhannom kell, 

akkor vagy lesz ott valami, 

… amiben meg tudok 

kapaszkodni; 

vagy zuhanás közben kinőnek 

szárnyaim – 

és megtanulok repülni.

Leleszi Balázs Károly: Egyszerű tanítványként

Egyszerű tanítványként követlek, 

megyek lábnyomodban botló fonódó szívvel, 

pusztákon, mezőkön át, hegynek fel, 

völgynek le, meg-megbotolva a kiálló kövekben, 

ruhám szakadt, cipőm talpa is foszladozik, 

hiúságaim és nagyra töréseim ezek, semmijeim, 

a mulandóság cafatjai, volt idő, mikor még érdekelt, 

hogyan is nézek ki, ma már azt sem bánom, 

hogy meggörnyedtem az évek súlya alatt, 

megkopaszodtam, szemeim is elhomályosultak, 

ma már álmaimat hamisnak érzem 

a maguk megálmodott emberi hús-vér mivoltukban... 

Kérlek drága Megtisztító, légy velem türelmes! 

Látod, megöregedtem, ma már nagyon könnyen 

sírva fakadok, hiszen tudod, tudod jól, 

sokat sírtam, míg együtt jártunk a zarándokúton.

Radnóti Miklós: Aludj

Mindig gyilkolnak valahol, 

lehunyt pilláju völgy 

ölén, fürkésző ormokon, 

akárhol, s vígaszul 

hiába mondod, messzi az! 

Sanghaj, vagy Guernica 

szivemhez éppen oly közel, 

mint rettegő kezed, 

vagy arra fenn a Jupiter! 

Ne nézz az égre most, 

ne nézz a földre sem, aludj! 

a szikrázó Tejút 

porában a halál szalad 

s ezüsttel hinti be 

az elbukó vad árnyakat.  

1937   

Reményik Sándor: Sóhaj a mindenségért

Vasárnap. Harangszó. 

Egy asszony elmegy 

Mellettem. A harangszóra megáll. 

Összeteszi kezét, fohászkodik 

Az utcán elmenőben: „Uram Jézus 

A rosszakon is könyörülj!” – 

A rosszakon is könyörülj: 

Ennyi egy-vers-soros imája. 

Az asszony kendős, falusi 

És amint mond, magának mondja, 

S a láthatatlan csillagoknak. 

Már megy tovább. 

Mi fakasztotta 

E furcsa, percnyi, falusi imát 

Itt, a városban, közelemben? 

Igen, épp az én közelemben – 

S miért, hogy elfeledni nem tudom, 

S gondolok rá újuló gondolattal, 

Újuló kínnal s enyhüléssel? 

Mi fakasztotta e furcsa imát? 

Mint egy könnycsepp, mint egy villámcsapás, 

Mint morajló s meginduló föld, 

Mint megnyíló föld a lábam alatt: 

Olyan volt. 

Mi fakaszotta: részvét, bűntudat, 

Az utcán, harangszóra, éppen ott? 

Sejthette-e, hogy az egész 

Lángbaborult 

Mindenségért imádkozott??!

Őri István: Néha

Néha hiányzol, 

néha nem gondolok rád, 

néha hallom hangod, 

néha látom kis szobád 

néha mennék, 

néha aludnék, 

néha mondanám, 

mit mondani nem merek, 

pedig nem nagy dolog, 

csak annyi, 

hogy van valahol 

valaki, ki nagyon szeret.

Dabi István (...)

a nevetés és a sírás 

nem ellenségek 

hiszen nemegyszer 

nevetéssel titkoljuk a sírást 

és sírássá változik a hosszan tartó nevetés

József Attila: Látod?

A nap kigyulladt vonata elrobogott 

Egykedvü küszöböm előtt. 

Eredj csak. 

A te lábaid nyoma 

Nem fáj már néki többé. 

Csönd van 

Csak egy csobbanás: 

Kövér halamat visszaadom a folyónak 

Egy surranás: 

Gyönge madaram visszaadom a mezőnek 

Eredj csak 

Elfedezi megcsorbult levelét 

A virág. 

Látod? 

Már esteledik. 

1925 ősze

Szabó Lőrinc: Vissza

Mihelyt kész, kopni kezd. Szál szál után 

válik egymástól és visszaszövődik 

a semmibe. 

Előbb másokkal van az ember. 

Aztán maga. 

Aztán csak a helye.  

Somlyó Zoltán: Oly piciny vagy…

Oly piciny vagy, a zsebembe beférsz.  

A vállamig is alig-alig érsz.   

Fejed felett száll a tekintetem.  

Reád csak késő-fényem hinthetem.    

Ha összemérjük nagynéha magunk,  

egymástól mindég el-elmaradunk.    

Az ajkam csak a homlokod leli. 

S ajkadra csak szívem hull, a teli.   

S látod, testünk, mit úgy sajgat a vér,  

egy ponton, mégis, mégis összeér…