Őri István: Tépett sorok

Uram, már csak Te maradtál...  

Ugye így akartad? 

Hát persze! 

Hiszen mindig mondtad: 

Embert ne keress! 

s én hülye! - mégis kerestem 

én hülye! - én ember... 

szüntelen embereket kerestem, 

s némelyikben Téged láttalak - 

és Benned őt, 

aki több volt, mint Te 

s hittem: 

ő teremtette a világot 

ő teremtett Téged 

ő teremtett mindent - 

nekem - 

igen 

a világ csak ő volt 

és - emlékszel, Uram, 

hogy szerettelek! 

akkor 

Feléd nyújtottam a szívem, 

mert Te - ő voltál 

akkor 

őt Nálad is jobban szerettem 

minden perc mosoly volt, 

mert ha nem is állt előttem, 

akkor is láttam, 

mert ő volt mindenben 

az ő mosolya volt a napfény, 

a holdsugár, 

a levelek tánca - 

és Te is ő voltál szerettelek, 

mert szerettem őt! - 

és szeretem ma is 

nem lehet nem szeretni! 

mint ahogy Téged sem 

soha 

állandóan kell!!! 

őrült kényszer 

miért? 

miért őt? 

miért Téged? 

mert VAN! 

mert VAGY! 

" Békességet hagyok rátok..."  

rám is?  

keresem a békédet, Uram...  

megmondtad: Ne embereket... - 

a béke Te vagy?  

okosnak hittem magam 

s Téged bölcsnek, 

hogy megengeded 

néha 

embernek is lenni - 

nehéz a teher 

nehéz a szolgálat 

s tudom: 

mégsem veszed le a vállamról 

Te tudod, miért? 

Te mindent tudsz 

én csak egyet: 

fáradt vagyok, pihenni vágyom 

távol az emberektől 

távol tőle 

csak Veled, 

mert Te nem bántasz, 

csupán 

elveszel mellőlem mindenkit, 

ahogy elvetted őt is, 

hogy a végén csak Veled legyek - 

ezt akarom - 

megkaptam - 

mégsem tetszik, 

mert a test magába zár 

követel 

emlékezik

fáj... 

és felelnem kell 

a más testek által feltett kérdésekre, 

játszanom kell! 

embert kell játszanom! 

- nem akarom!!! - 

néha majd bele szakadok, 

mégsem fogadnak el 

nem vagyok jó színész, 

bárhogy erőltetem, 

hamisan cseng a hang, 

darabos a mozdulat, 

szokatlan a szó 

emberarcom távoli - 

félnek tőlem 

s én is félek, 

mert idegen a testek világa - 

nehezen tájékozódom 

hibázok 

sokszor 

sokat - 

egész életemben, 

mintha egy nagy tévedés lenne a létem - 

a Te tévedésed, Uram? 

a teremtés megcsúfolása? - 

kapálózás, 

erőszak, 

mocsár, amely magába szív 

s hiába van még kint a kezem, 

senki nem látja 

senki nem akarja látni!...  

Embert ne keress!  

nem keresek  

csak Őt   

Fodor Ákos: Háború

Isten sírni tanul.

Áprily Lajos: Téli út

Erdőszél. Porhó indult virradóra. 

Zizegve száll, mint a futóhomok. 

Friss fátylakat borít a régi hóra. 

Erre valaki járt már. Friss nyomok.       

Kétféle nyom. Itt küzdhettek a széllel - 

vagy egymással? Sok a tiprás jele. 

Itt a halál vitt valakit az éjjel. 

Nem akart menni, birkózott vele. 

Őri István: Párbeszéd a réten

- Hol vagy, Uram? 

- Itt vagyok. 

- Nem látlak, Uram! 

- Nyisd ki a szemed! 

- Nyitva van. 

- Akkor nézz körül! 

- Azt teszem, Uram. 

- És mit látsz? 

- Fákat, virágokat, napfényt, röpke madarakat, tarka szárnyú pillangót, 

   a távolban kéklő hegyeket. 

- És mit hallasz? 

- A szellő suhogását, a madarak énekét, a távoli csendet. 

- És mit érzel? 

- Puha meleget, a fű illatát, a szél simogatását. Békességet. 

- Látod, ez mind Én Vagyok!

Fodor Ákos: Tündérpárbeszéd

- Tudsz játszani? 

- Tudok. 

- És szeretsz is? 

- És szeretlek is!

Juhász Gyula: Magamhoz

Fiam, ne félj, ha néha szűkös utcák 

Előled elveszik a kék eget 

S üres, kopott szobák nagy mélabúját, 

Mint zubbonyát a munkás, fölveszed.   

Fiam, ne félj, ha bús esők kimosnak 

Szívedből mindent, ami fény, derű, 

Ha verkli szól, borús napján a gondnak           

S lelkedben eltört minden hegedű.   

Fiam, ne félj! Mély óráid malasztja 

Legyen veled! Emléke annyi napnak, 

Mikor belőled csók és vers fakadtak.   

Fiam, ne félj. A nagy égboltozatra 

Fölírva minden, mi szép idelenn 

És benned, mint rab él a Végtelen!

Őri István: Döbbenés

Néha rádöbbenek, hogy bármikor elveszíthetlek, 

S arra, hogy nem elég, ha csak egyszer mondom, hogy szeretlek. 

Hogy bármikor történhet veled, vagy velem valami, 

Hogy milyen jó hangodat hallani. 

Arra, hogy milyen nehéz néha őszintének lenni, 

És milyen könnyű egy szóval megbántottá tenni. 

Hogy meg kell mondani, ha valami fáj, 

Arra, hogy mindent tönkretehet egy összeszorított száj. 

Hogy túl rövid az élet arra, hogy veszekedjünk, 

S, hogy mindig csak jobb sorsot reméljünk. 

Arra, hogy mindig kell, hogy legyen erőnk arra, hogy nevessünk,     

És mindig kell idő arra, hogy szeressünk.     

Őri István: Az erő

A minap imádkoztál hozzám, ember 

panaszkodtál, nehéznek érezted 

a földi keresztet erőt kértél, útmutatást 

bűneid bocsánatát 

egyszóval 

elmesélted lelked minden bánatát - 

úgy érezted, nagyon egyedül vagy 

az élet 

arcodon keserű ránc-nyomot hagy 

sötét árkokat láttál a szemed alatt, 

amikor reggel a tükör előtt álltál, 

s útközben bágyadtan nézted 

a szürke falat, 

mely mellett utad minden nap elvezet. 

Úgy érezted, egyedül vagy, 

pedig kavargott körülötted a tömeg 

kiabáltak, lökdösődtek 

mindegyik tört vélt célja felé, 

mint ahogyan te is 

és közben nagyon egyedül érezted magad, 

a célt pedig értelmetlennek - 

azt a célt, 

amely tegnap még életed része volt. 

Imádból úgy tűnt, 

nem bízol igazán bennem, 

nem bízol igazán abban, 

hogy ez az iszonyú, 

fojtogató 

állapot 

megszűnik egyszer.  

Ennek ellenére megértelek 

s tudom, mit érzel, 

hiszen én is voltam magányos. 

Amikor 

tanítottam az embereket 

és nem értettek, 

amikor 

tanítványokat választottam 

és csalatkoztam bennük, 

amikor 

királyt akartak belőlem csinálni 

és hamis szóval dicsőítettek, 

amikor elárultak, 

megtagadtak, 

s amikor úgy éreztem, 

hogy még az én Atyám is elhagyott. 

Mint most te. 

A zsúfolt buszon, amelyre felszálltál, 

közömbös arcok, 

üres szemek néztek rád 

s te is automatikusan felvetted 

a közömbösség álarcát, 

hogy elvegyülj a tömegben 

és ne lássák a többiek, 

hogy mennyire egyedül érzed magad. 

Nagyon vigyáztál, 

hogy ne csillogjon a panel-szomszédod 

szemében elégedett-fásult 

ál-örömsugár:

" Lám-lám, nem csak én vagyok nyomorult, 

az is, ott, hasonló cipőben jár!"  

Néztél a semmibe, mert azt hitted, 

így kirekesztheted, 

tudatalattidba gyömöszölheted, 

hogy társtalan bolyongsz. 

Út közben 

kétszer oldalba löktek 

letaposták a jobb lábad kisujját 

és majdnem elsodorták a táskádat, 

mire ahhoz a megállóhoz értél, 

ahol minden nap le szoktál szállni.  

Munkahelyed egy mellékutcában van. 

Oda befordulva ritkult a tömeg 

már nem kiabáltak 

nem lökdösődtek 

céljukat elérték 

a névtelen, 

semmibe néző arcok. 

Nyugodtan haladhattál 

végig az utcán 

és rádöbbentél, 

hogy ennél az ürességnél 

még az arctalan tömeg is jobb! 

Kútban érezted magad, 

a házak rád akartak omlani, 

a magányosság ólomtáblái feléd zuhantak - 

éles szúrást éreztél a szívedben, 

de csak mentél tovább, 

kötelesség-reflex mozgatta 

lábaid vittek előre. 

Amikor már úgy érezted, 

hogy lépni sem tudsz, 

hogy ott esel össze, 

nagyot dobott a szíved 

adrenalin száguldott szerte testedben 

valaki megfogta a kezed, 

erő áramlott fáradt agyadba, 

hogy már gondolkodni is tudtál. 

Ez az erő eddig ismeretlen 

biokémiai kapcsolatokat 

teremtett az idegsejtjeidben, 

ettől megnyílt a szemed befelé, 

megnyílt a füled olyan hangokra, 

amelyeket csak azok hallanak, 

akiket ez az erő megérint. 

Először nem tudtad, 

mi van veled 

megálltál a járda közepén, 

mert a soha nem tapasztalt, 

elemi erővel feltörő 

boldogság

megdermesztette lépteidet. 

Megálltál és hallgattad 

az egyre tisztábban kivehető hangot, 

melyet nem te mondtál magadnak 

s nem is a melletted néha-néha 

elsiető, megkésett arcok. 

A hang máshonnan jött, 

másvalaki szólt 

egy benned lakozó, 

eddig szunnyadó 

gyönyörű világról.  

Én szóltam hozzád, a teremtőd, 

mert láttam, hogy lelked tiszta, 

de valódi célok híján 

kétkedő és tétova. 

Tapasztald meg, ember, 

hogy nem vagy egyedül! 

Csak fordulj felém, 

nyisd ki lelked kapuját, 

bocsáss be házadba, 

és meglátod, egész más lesz 

benned és körülötted a világ! 

Kapudon régóta kopogtatok,

de úgy látszik, 

valahol út közben elenyészett 

a hangja 

vagy olyan nagy volt 

a magány dübörgése, 

hogy kezem szeretet-koppanásai 

nem jutottak el a füledig. 

De most, hogy küszöbödet átléptem, 

ugye már nem is vagy olyan 

magányos? 

ugye oszladozik a homály? 

az emberek maszkja arcokká változik

ugye látod, hogy ők is 

segítségre szorulnak, 

szeretetre vágynak, 

miközben a semmibenéző szemeik 

határozott irányt véve 

téged keresnek? 

Látom, lelked megtelik 

kegyelmem táplálékával 

s ettől 

percről percre más leszel, 

szinte fizikailag átalakulsz. 

Boldog vagyok, 

hogy boldognak látlak, 

ember-gyermekem! 

Te már ráléptél 

Jákob létrájának legelső fokára - 

igaz, hosszú még az út, 

de ne tétovázz! 

mostmár tudod: 

én veled vagyok,

vezetlek 

s ha kérsz, még több erőt is adok, 

hogy a létra fokait legyőzve 

eljuss egyre feljebb.  

Most pedig megyek 

várnak rám sokan, 

kik szintén úgy érzik, 

nem tudnak élni támasz nélkül, 

magányosan.      

Nemes Nagy Ágnes: Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható. 

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt 

tenyéröblében tartja ezt a másik, 

megtévesztésig hasonló napot, 

akár egy homokóra felső 

üvegcsészéjét, melyből már kipergett 

a voltaképpeni.  

És lent a lámpák csattogásai 

a drótkötélen imbolyogva, 

a huzalok e természeti hangja, 

mit nem vezérel más, csupán a szél.  

Ezek már más beszédek, 

ezek az önmaguk mögé 

lecsúszó helyettesitések, 

a vissza-vissza integettetések, 

ezekkel már sietni kell.

Karaffa Gyula: Olyanok...

járnak mostanság az eszembe hogy az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszerre csak kimond valami igazságot 

vagy csak úgy valamit ami eddig nem volt 

vagy volt de nem neki és nem így 

nem így de eztán már igen 

és hogy honnan kitől miért 

mert olyan zavaros ha az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszercsak kimond valami igazságot  

de ugyanígy van ez például a találmányokkal is 

az ember csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszerre csak kimond valamit 

akár ahogy azt az Isten is tette elsőre 

aztán megcsinálja elkészíti összerakja 

és büszkén néz rá ha működik 

ha nem akkor is mert a saját gyermeke 

de ez is olyan zavaros ha az ember 

csak ül csak üldögél nem beszél 

aztán egyszercsak kitalál valamit       

olyanok járnak mostanság az eszembe 

hogy mindig csak az igazat kéne 

már ha szólunk egyáltalán ebbe a szótlan világba 

mikor csak üldögélünk a tévé előtt 

csak a valódit kéne de mi lenne velünk 

csak a képmutatás vezet a látszat 

tán ez a látszat a valóság maga 

ahogy álmodjuk az érzéseket az ízeket az illatokat 

ha belém szúrnának egy pengét 

tán a vérem sem folyna el

Gál Sándor: a holnap törmeléke

őrzöm a vályogfalak árnyait 

a visszafordult időben 

s ha elgondolom 

mennyi omladék 

vár még rám 

s mennyi 

holnapi munka 

hogy megtisztuljon 

a belső tér — — 

mert minden ami 

ma még 

falként áll előttem 

törmelékké omolhat 

bármelyik hajnalon

Irma Klainguti: Rövid találkozás

az égbolt mély kékjében 

véletlenül 

találkozik 

két felhő. 

Meglegyintik egymást, 

mint szárnyával két fecske 

amik együtt élvezik 

egy pillanatra a röptüket 

az átlátszó légen át 

és elválnak.   

A találkozásuk 

az első másodperctől 

búcsúra van ítélve.   

Dabi István fordítása

Henri Viscanti: A meghallgatott imádság

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke, nem kapni, megszerezni kell. 

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, csak áldását adhatja – a boldogság rajtam múlik. 

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól, de Ő azt mondta: nem. A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá. 

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem. Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak. 

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni, úgy, ahogyan Ő szeret engem. Erre azt felelte: látom már kezded érteni. 

Kértem erőt… És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek. 

Kértem bölcsességet… És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat. 

Kértem bátorságot, És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat. 

Kértem adjon szeretetet… És Isten adott gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk. 

Kértem kegyelmet… És Isten adott lehetőségeket. 

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt.

Guillaume Apollinaire: Jel

Érzem mindig jelét az ősz akaratának 

Hát a gyümölcs való nekem nem a virág 

Elcsókolt csókjaim szívembe visszafájnak 

Hallani a levert diófa bánatát   

Állok tűnt szeretők szép kezek avarában 

Ó örök őszidő lelkemnek évszaka 

Egy hű hitves követ az én végzetes árnyam 

Még felszáll a galamb leszáll az éjszaka   

Vas István fordítása

Márai Sándor: Hervadó világ

Ajánlás 

 Megköszönöm magamban e napot 

azzal, hogy élek. És újra csend lett. 

Hűs hajadon árnyát húzza az alkony, 

emlékeinket lassan összehajtom, 

mint pásztor nyáját. Köszönöm a földet, 

a létet, téged, s hogy vagyok. 

 A hervadó világ 

I. 

Az éj megóvott benned minden csendet, 

két jó szemedből ömlik jó derű, 

veled vagyok és minden egyszerű, 

két kezed közt a világ csoda csönd lett, 

szájamhoz emeled s iszom a csöndet, 

hűs, jó tüzet két kis melled felönti, 

fagyott fejem őrzi két enyhe vulkán, 

idők, világok, hitek múltán 

jó hozzád hazajönni. 

 A titkomat nem kérdezed, 

magyarázat a két kezed, 

ki léteddel a létet magyarázod, 

egyszerre hallgatsz és felelsz: 

szeretem benned a világot! 

 A hervadást én benned ölelem 

hervadó nő, egy világ hervad benned, 

a te utad a mi utunk, 

te már megálltál, mi futunk, 

mosolyogsz napos, halott szemmel, 

így nevet az ősz, vak leányok 

kacéran, furcsán, súlyosan, 

a karod terhesen jár, mit a tenger, 

ha felhúzza a hold, a telt erő 

a nappal titkait benned cseréli, 

az éj föltükröz benned feketén, 

te hulló csillag vagy és múló ember, 

isten elsóhajtott lehelete, 

hullok veled én 

jón, sűrűn, mélyen, lefele. 

 II. 

Kedvetlen nyúlok hozzád a szavakkal. 

Kedvetlen mondom: te jó, sok, te kedves, 

én sose tudom, e szerelmi kardal 

nem tréning-e, egy eljövendő vershez? 

sose tudom, lüktet-e benne élet, 

hit és erő, benne ver-e vérem? 

vagy hiú, kapkodó kísérlet 

emberen, világon, téren? 

 A hívők boldogak, övék a jó rész, 

a hallgató növények boldogak, 

a kutyák üde csaholása boldog - 

a könnyfecsegők, hülyék, boldogak, 

akiknek titkos százarcuk a dolgok 

egy maszkja alatt mutatják meg priméren 

céltalan királyvíz a gondokat 

emberen, világon, téren. 

 III. 

Sétánk zenitje ez a domb. 

Állj, ünnepelj, nézz. Zeng a lomb 

sárga zenével. A tó lent: könnycsepp 

legördült kövér arcán a földnek. 

Pörköltek a füvek, hervadt a felhő, 

a folyó dünnyög, mint az ördög dajkák: 

mi megéreztük. Szomjas, fonnyadt ajkát 

Felénk nyújtja az ősz, e sminkelt delnő. 

 Feléd nyújtom a szomjamat 

te fonnyadt, itatlak belőle, 

szüretek tikkadt sűrű csöndje 

e perc, érett és hallgatag, 

lenn kérdez a világ s felel, 

sirat, fütyörész, nevet, jajgat: 

némán súgja egy végső értelem 

mély válaszát szótlanul: az ajkad. 

Ez a zenit. Állj, ünnepelj, nézz. 

A perc (s) az idő elpereg, 

időtlen egy, mi volt s mi lesz még, 

vagyunk: a föld, a víz, emberek, 

vagyunk: ez a zenit s betelt 

öncélját zengi rét s az erdő, 

az alkonyat kristálya csengő 

zenét vert és a föld felett: 

vagyunk: élve és halva, egyre 

a víz, a fenyők, te meg én, 

így szabta meg az isten kedve 

s járunk egy ritmus ütemén - 

nyújtózik egymáshoz karunk, 

ez a zenit. A kéj. Telj el vele, 

ősz összesodrott két falevele 

egy végtelen szélfúvásban: vagyunk. 

 IV. 

Meg van még minden egyben: te meg én. 

Mi átfutottunk sok-sok emberen 

míg egyen lettünk: te meg én, 

mondd mi ez a titkos megoldás, 

egyedül vagyunk, sose volt más 

ember a földkerekén. 

 A tagjaid mint kis csodák, 

tájak vannak benned és naplementék, 

százarcú változás és emlék 

a tested, egy szavad, egy szalagod. 

Tompán nézzük az idegent, 

ki padunk mellett megy, az ostobát: 

s tán vállat von, mert orrod nem szabályos.