2024. november 5., kedd

Weöres Sándor: A két nem

A nő: tetőtől talpig élet. 
A férfi: nagyképű kisértet. 

A nőé: mind, mely élő és halott, 
úgy, amint két-kézzel megfoghatod; 
a férfié: minderről egy csomó 
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó. 

A férfi — akár bölcs, vagy csizmavarga — 
a világot dolgokká széthabarja 
s míg zúg körötte az egy-örök áram, 
címkék közt jár, mint egy patikában. 
Hiába száll be földet és eget, 
mindég a semmiségen át üget, 
mert hol egység van, részeket teremt, 
és névvel illeti a végtelent. 
Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, 
alkot s rombol, de igazán nem él 
s csak akkor él — vagy tán csak élni látszik — 
ha nők szeméből rá élet sugárzik. 

A nő: mindennel pajtás, eleven, 
csak az aprózó észnek idegen. 
A tétlen vizsgálótól összefagy;
mozogj és mozgasd s már királya vagy: 
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő, 
oly férfit vár, kitől mozgásba jő. 
Alakja, bőre hívást énekel, 
minden hajlása életet lehel, 
mint menny a záport, bőven osztogatva; 
de hogyha bárki kétkedőn fogadja, 
tovább-libeg s a legény vérig-sértve 
letottyan címkéinek bűvkörébe. 
Valóság, eszme, álom és mese 
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse; 
mindent, mit párja bölcsességbe ránt, 
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát. 
A világot, mely észnek idegenség, 
bármeddig hántod: mind őnéki fátyla; 
és végső, királynői díszruhája 
a meztelenség.  

Bíró Gáspár: Téltemető










Hófoltok ülnek még a völgyek alján, 
zúzmarásak a bokrok ágai, 
de itt, a barna, lucskos, holt avarban 
már kinyíltak egy virág szirmai!  

Ó, téltemető, kedves kis virágszál! 
Áruld el nékem, mit hoz ez az év? 
Vége lesz-e a barbár pusztításnak? 
Az esztelen harc, vajon, véget ér?  

Hazatérnek a megcsonkult családok? 
Begyógyulnak a fájdalmas sebek? 
Elhallgatnak-e végre, valahára 
az embert s jövőt ölő fegyverek?  

Szomszédunkban nincs vége még a harcnak; 
még nem csitult a rettentő tusa, 
és megindult a szétdúlt otthonokból 
a földönfutók bús exodusza…  

S te, kis virágszál, lopva, rejtve, bújva 
dugod elő csak aranyszirmodat, 
s mint apró boglár, drága, puha kelmén 
lapulsz félig a fehér hó alatt.   

Nem láthatod, hogy szegénységtől űzve 
az emberiség fele útra kélt 
szülőföldjét örökre fölcserélni 
egy csalfán ígért könnyebb életért.  

Megváltozik a népesség e földön, 
egy múló korszak végleg véget ér; 
sorsfordulóhoz ért a történelmünk, 
s fordul egyet újra a kerék!  

Több pólusúvá válik a világunk, 
most derül ki, hogy ki lesz az ura, 
hisz új világrend van épp születőben, 
megváltozik a lét s a kultúra!  

De te, kis virág, te csak nyílj a fűben! 
Bízz a jóban, hisz jön a Kikelet! 
Nőj gondtalanul itt az erdőszélen, 
s temesd örökre, végleg a telet!

2024. november 3., vasárnap

Hajdú Szabolcs Koppány: A megbocsátás útja



        ... Hajdú Szabolcs Koppány lovasberényi református lelkész arról gondolkodott, hogy vajon minden helyzetben tudni kell-e megbocsátani. A Vértesaljai Református Egyházmegye esperese szerint, hogyha emberhez méltó életet akarunk élni, akkor el kell indulnunk a megbocsátás útján, mert a sértettség teljesen felemészti az embert.  

Az özvegyasszony ágya fölött egy nagy kép volt, ami egy fess, fiatalembert ábrázolt katonaruhában. „ A kedves férje?” – érdeklődtem tőle, amikor először látogattam meg. „ Nem kedvesem, a férjem az ott, aki mellette van a képen ” – válaszolta. Mutatott egy picike képre, ami szinte eltörpült a nagy mellett. Mielőtt még bármit kérdezhettem volna, hogy akkor talán a kedves édesapja, vagy valamelyik felmenője, az idős asszony folytatta. „ Egész életemben őt szerettem ” – nézte a nagy képet, „ de a szüleim nem engedték, hogy hozzámenjek, a vagyon miatt. Így lett ő a férjem ”– mutatott át a kis képre. „Rendes ember volt ő is, de én végig őt szerettem” – nézte homályos szemmel a nagy képet. „ Az tartotta bennem a lelket, amikor egy-egy falusi bálon összefutottunk, lopva összepillantottunk, és én láttam a tekintetében, hogy még mindig engem szeret.”  

Csak ültem, megszólalni sem tudtam. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi bölcsességet mondjak, ha egyáltalán ilyenkor kell mondani bármit is. De éreztem ott magamban, hogy a düh kezd eluralkodni rajtam.  

Ismeretlenül is, dühös voltam ennek az asszonynak a szüleire. Hogy engedhették ezt? Hogy nézhették végig? Hogy vehették el a gyermekük boldogságát, ráadásul a vagyon miatt? Dühös voltam a korabeli szokásokra, gondolkodásmódra, emberekre, akik közömbösen végignézték ezt. Szinte én magam mondtam ki magamnak: „ Na, ez egy olyan helyzet, ami megbocsáthatatlan!”  

Keresztyén emberként milyen sokszor elmondom én is az úri imádság idevágó sorát: „ Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk, az ellenünk vétkezőknek.” Ez a mondat lefordítva azt jelenti, hogy Istenem, Atyám, te is úgy bocsáss meg nekem, ahogy én képes vagyok megbocsátani másoknak.  

Azóta már nagyon sok olyan történetet hallottam, ami akár még szomorúbb is volt ennél. Velem is történtek olyan dolgok, amikor kihasználták azt, hogy keresztyén vagyok, és úgy gondolták, hogy akkor majd biztos én mindent elnézek. Olyan is történt bizony, amikor én voltam figyelmetlen, és akár ezzel megbántottam vagy megsértettem valakit. Milyen jó lenne ilyenkor, ha ott a lap alján kisbetűvel lenne egy olyan rész, aminek az a címe: helyzetek, amikben nem kell megbocsátani… és jön egy jó hosszú felsorolás. De könnyű lenne! Mégis valójában nincs szükség erre.  

Amikor az Úr Jézus erről beszél, akkor ő nem parancsot ad, nem felszólító módban beszél, nem teszi kötelezővé a megbocsátást. 

Lehet, és  

lehet egy életen keresztül dédelgetni a fájdalmat, a sértettséget és a megbántottságot, csak éppen mire megyünk vele? A megbocsátani képtelenség felemészti az embert. Olyan méreg, amit én veszek be, de mégis azt várom, hogy a másik pusztuljon bele. Ha emberhez méltó életet akarok élni, akkor el kell indulnom a megbocsátás útján.  

Tudom, hogy a megbocsátás az nem megy gombnyomásra. Az nem úgy működik, hogy ma eldöntöm, és akkor onnantól már így is lesz. A megbocsátás egy hosszú folyamat. Valószínűleg ezért fogalmazott így Hemingway, a híres író, hogy megérteni annyi, mint megbocsátani. Megérteni azt, hogy mi történt velem. Megérteni, hogy miért azt tették az emberek, és miért olyanok az emberek, amilyenek. Ezen az úton elindulva, eljuthat az ember a megbocsátásig.  

A búcsúzáskor az özvegyasszony megszorította a kezemet, és azt mondta nekem: „ Tudja tiszteletes úr, én már nem haragszom senkire. Volt bennem düh a szüleim iránt, de már rég megbocsátottam nekik is, magamnak is.” „ Magának is?” – kérdeztem csodálkozva. „ Hát persze, magamnak is.  

Mert az imádságnak az a sora, hogy ahogyan mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, az bizony azt is jelenti, hogy magunk ellen is vétkezhetünk. Például úgy, hogy képtelenek vagyunk másoknak megbocsátani.”  

A megbocsátás útja (katt)

Forrás: hirado.hu

Tóth Ágnes: Kicsit halkabban élek

Most kicsit halkabban élek,
leülepedtek a tegnapi napok. 
A mának csak apró villanása 
jelzi a múló pillanatot  

Hátra már nem tekerek, 
előre meg már nehéz. 
Dobbanó szívem ritmusára 
egy álom mindig elég.  

Volt ám belőlük bőven, 
mint tavaszi áradat. 
Csüngtek, mint fán a rügyek, 
a sokból csak pár maradt.  

Jöttek az őszi felhők, 
ablakomból esőt nézek. 
Elhulló vágyaimra 
most avart teregetek.  

Kicsit halkabban élek már, 
csendes az élet. 
De a vidám bárányfelhők 
még játszanak a réten.

Iliés Renáta: Egy fa panaszai









Boldogság volt osztályrészem, 
és nem gondoltam arra: 
vajon ezt a beton eget 
milyenféle kéz tartja. 

Lábam alatt lengő páfrány, 
gyantám mézszínű szurok, 
nőttem én már ezer évet, 
tovább nőni nem tudok. 

Társaimmal együtt éltem, 
amíg erőmből maradt: 
darazsaknak adtam otthont, 
altattam a madarat. 

Gyakran fürkésztem az eget, 
most engem az ég figyel. 
Tegnap fűrész berregett fel, 
nem tudtam, hogy félni kell.

Bodó Csiba Gizella: Egy hajdani tél












Ahogy mondani szokás: 
nehéz időket éltünk, 
jégpáncél feszült a világban, 
de gyermekként ebből mennyit értünk? 

A „rianás” ha közel szólt, 
ijesztő volt családban, házban, 
összebújtunk mint a hódok, 
a víz-alatti fa-rönk várban. 

Telenként fűtetlen maradt 
zord hidegben is a kályha, 
tűz csak a konyhában égett, 
kendő alatt, sült krumpli várt vacsorára. 

Villanyt későn kapcsoltunk, 
utcáról fényt adott egy lámpa, 
az alma és a sütőtök illata 
árasztott hangulatot a homályba.           

Anyám forró téglát bújtatott 
ruhába tekerve a hideg ágyba, 
ne fázzon a három gyereknek 
dunyha alatt legalább az álma. 

Szánkózni egyszer kísért el Apám 
siklottunk, nevettünk milyen jó volt, 
talán kilencszázötvenöt telét írtuk, 
milyen hó volt,  milyen hó volt? 

Melegszik a Föld – a tél olyan halott, 
A néprádió már rég elhallgatott, 
Hosszú telek, család, mind elmúltak, 
Apám tél-esti, igaz meséire gondolok. 

A gáz takarékon pislog, 
hiányzik a család és a régi illatok, 
fehér köntösű, friss hó takarj emlékekkel, 
melegítsen  át,  amíg itt vagyok.

Trausch Liza: Követlek, Uram!




" Lett pedig, mikor mentek, valaki monda néki az úton: 
Követlek téged, Uram, valahová mégy!" 
Lukács 9,57  


      Az életúton még rajta vagyunk. Komoly kérdés, hogy helyes irányba megy-e az utunk? Jól nézz most körül! Még van időd másik útra lépni. Jézus együtt ment a tanítványaival és " valaki monda néki". Valaki annyit jelent, hogy akárki. Nincs megjelölve, hogy férfi vagy nő, öreg vagy fiatal. Lehetsz te is vagy én is. Amíg az úton vagy, addig jöhetsz Jézushoz. Ez a valaki megszólította Jézust. Imádságban te is megszólíthatod. Jézus akkor hall meg, ha szíved benne van az imádságodban, és akkor válaszol. Sokféle ima van. Ennek a valakinek, aki megszólította Jézust, imádsága nem segítségül hívás volt. Egy komoly döntés született meg benne, és ki is mondta: Követlek, Uram! Milyen nagy dolog, hogy kimondta. Nem akarok úgy továbbmenni, ahogy eddig jártam. A Te nyomodban, a Te utadon kívánok járni. De vajon tudta-e, hogy hova megy Jézus? Te tudod? Ha nem, kérdezd meg Tőle, és megkapod a választ. Jézus születésétől fogva egyetlen helyre ment: a keresztre. Földi életének első percétől addig a percig, míg fel nem feszítették a keresztre, ez volt az útirány. A kereszt Jézus kivégzési eszköze. Ha követni akarod őt, mindarra, ami te vagy - önmagadra, kényelmedre - mondj nemet, és vedd fel a keresztedet. Lehet, hogy a te kivégzési eszközöd egy kibírhatatlan ember, vagy bizonyos körülmények - de lehet egy betegség is. Felvenni annyit jelent, hogy elfogadom. Ha Jézus útján akarsz járni, az a természeted, a szokásaid, a jogaid halálához vezet. Komolyan gondold meg, mielőtt kimondanád:  
" Követlek Téged, Uram..."     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2024. november 2., szombat

Bokros Márta: Esti madárdal












Arany sugárba fonja lánghaját 
a nap és rózsaszirmokon lobog 
a fény, sűrű lombok között zuhog, 
mint ömlő záporeső: a leszálló 
alkonyat. 

Átható csönd, borzongató, 
egyszer csak bűvös dallamán 
ujjongni kezd egy kis rigó: 
kedveském, legyél te is vidám!

Vercsek Györgyi: Ölelés

Nálunk nem volt „divat” az ölelés, 
de a tisztelet annál inkább. 
Nálunk nem hangzott el sűrűn a 
„ jaj, de nagyon szeretlek…” 
de talán ismerték az érzéseimet… 
…talán… 
Sokáig nem öleltem, 
nem kérdeztem, nem öleltek nem kérdeztek. 
Most, hogy jó pár évtized eltelt, 
vágyom a pótlásra, a pótlékra,
hogy kérdezzen, 
hogy érdeklődjön, 
hogy öleljen végre valaki 
és én viszont ölelhessek. 
Nem vagyok követelőző, 
nem vagyok önző, 
csak közben túlnőttem 
a saját szeretetlenségemen.  

2024. november 1., péntek

A nap gondolata




" A polgári szabadság értékes, a vallási szabadság becses, 
de a lelki szabadság felbecsülhetetlen."   

C.H. Spurgeon

Simonyi Imre: Asztagtűz

Ó, hogy lángolt! És hogy fojtogatott! 
Asztagtűz volt! Az volt az a nyár! 
Elégetett - engem: gyújtogatót. 
Mert én voltam az a láng. És az az asztag 
is én voltam, bizony, azon a nyáron.  

S úgy emlékszem: én voltam az a nyár is.

Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit 
ma már tudok, 
ha tudtam volna, hogy az élet 
milyen mocsok,  

nem fütyörésznék most az uccán 
ilyen vigan: 
valószínűleg felkötöttem 
volna magam.  

Régen, mint az álmok tékozló 
más fiai,  
azt hittem, lehet a világon  
segíteni,  

azt hittem, szép szó vagy erőszak 
ér valamit  
s az élet, ha sokan akarjuk, 
megváltozik.  

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, 
fiatalon, 
de, hálistennek, egyre csökken  
az undorom,  

egyre jobban bírom az évek  
förtelmeit, 
és az idő és a közöny már  
fertőtlenít.  

Mert fátylát sorra dobta minden, 
egymásután, 
s harminchárom évem ma átlát 
minden szitán:  

látom, sokkal több a mocsok, mint 
az ifjukor 
sejteni bírta volna bennem 
valamikor,  

látom milyen rútúl becsapják  
a baleket, 
s hogy a balek azért balek, mert 
mást nem tehet,  

s hogy az ész az érdek rimája, 
és hogy magát 
sugaras hőssé a bitang is 
hogy költi át,  

s ha van is, kézen-közön elvész 
az ideál, 
és hogy nem hozhat egyetértést,  
csak a halál, -  

s mert mindez mégcsak nem is aljas, 
nem szomorú, 
a minden dolog apja valóban 
a háború:  

úgy nézzem elszánt nyugalommal,  
az életet, 
mint reménytelen lepratábort 
vagy harcteret.  

Ha egyszerre tudok meg mindent,  
hogy itt mi van, 
egész biztosan felkötöttem 
volna magam.  

De valamit a sors, úgy látszik, 
akart velem: 
megmutatott mindent, de lassan,
türelmesen:  

különbékét ezért kötöttem 
a semmivel,  
ezért van, hogy csinálom, amit 
csinálni kell,  

ezért becsülök úgy egy-egy jó 
pillanatot, 
ezért van, hogy a háborúban 
verset irok  

s a leprások közt fütyörészek 
és nevetek 
s egyre jobban kezdem szeretni 
a gyerekeket.

2024. október 31., csütörtök

Zelk Zoltán: Kifosztott táj












Mint hályogos szem, meg se rezzen 
harmadnapja az őszi ég, 
esővert szél kúszik, mint kígyó, 
a sárban s fölveti fejét 
sziszegve a kegyetlen égre, 
s búsan nézi egy csonka ág: 
röpül a rozsdás vidék fölött 
levele, mint az ifjúság.  

Itt járok e kifosztott tájon 
és gyanakodva rámmered 
a fű, a lomb. És összesúgnak, 
mintha kérdeznék: ismered? 
Gyanu kiséri minden léptem, 
már hátranézni sem merek: 
tán káromolva rázzák a fák 
gallyukat a hátam megett…  

Csak a kóró áll egykedvűen, 
a tüskés, réti proletár, 
néki egyformán zsarnoka 
minden évszak, az ősz, a nyár. 
Csak áll a süppedő időben, 
mint uccasarkon a vakok, 
nincs kincse, mit elveszithetne 
s verheti eső: nem vacog.  

Kapaszkodva járok, már süllyed 
hinárként lábaim alatt 
a föld s hiába keresgélem, 
mint régi, kedves arcokat 
a dombok göndör nyáját s zöldjét
a fáknak ” petyhüdt és öreg 
köröttem minden és zörög az 
enyészet, mint a pergament.  

Igy menekülök, letörölve 
arcomról, számról a sarat, 
vigasztalóan, hogy feledjek, 
rámszáll a bársonyalkonyat. 
A hegyek mögül füstölögve 
kúszik már, terjeng a homály 
s megtelik csordultig a vidék, 
mint vízzel a pohár.

Csanád Béla: In memoriam

Nem félt az öregség sötét 
sivatagától s lakhatatlan 
magányától. Csak ballagott 
az utcahossznyi alkonyatban  

botjával koldusszelíden, 
úgy mosolyogva, mintha kérne. 
Mindenki ismerőse volt, 
a virágok nyelvét beszélte.  

Útján a nyíló fasorok 
árnyéka lassan semmivé lett,
arcán a tér és az idő 
a végső pillanatra érett,  

érezte, oldott lelke már 
nem rabja testnek, sem anyagnak. 
Menjen, akinek menni kell, 
s készüljön, aki még maradhat.  

Ez a vándori bölcsesség, 
hát nem rettegett a haláltól. 
Csukott szeme most biztató, 
s halott közönye szinte lángol.  

Köszönés nélkül, csöndesen 
lopta ki magát a világból. 
Úgy szerette az életet, 
hogy megmenekült a haláltól.

Simonyi Imre: A kijáratot keresem

én nagyon sokáig egy árva szót 
sem értettem abból ami a 
világban történik valamint 
egy árva szót sem értettem abból 
ami bennem történik  

egy napon aztán megvilágosodván 
(de hogy mitől?) a világ valamint 
az én elmém: 
úgy találtam hogy a "világban" 
az történik hogy az emberek 
szeretnek parancsolni és 
tudnak engedelmeskedni  

ugyanakkor bennem ellenben az történik 
hogy nem tudok parancsolni 
és nem szeretek engedelmeskedni  

(gondolom innét számítható 
hogy útjaink elágaztak 
az enyém és a világé)  

arra persze már nem emlékszem 
hogy mely pillanatban és hol is történt 
eme megvilágosodás az én elmémben - 
(talán örökké történt és mindenhol történt 
mert hiszen énbennem történt) 
de arra már igazán nem emlékszem 
a térnek mely pontján 
s az időnek mely tartamában 
is tartózkodtam akkor? 
meglehet: 
talán csak úgy a világegyetemben általában 
- a téridőben mint divatosan mondani szokás 
vagy egy szeretőm ágyában 
vagy egy barátom félreértésében 
vagy egy lakbérhátralékos hónapos szobában 
már nem tudom már nem emlékszem 
csupán azt tudom 
hogy azóta is a kijáratot keresem.