Hajnal Anna: Madarad

Madarad kit kezemre adtál 

mint gyenge pelyhest nálam hagytál, 

hogy majd megnőjjön, kapjon szárnyra 

megnőtt: most beborít az árnya.   

Amikor erre választottál, 

hogy vele megajándékoztál 

tudhattam volna amit mára 

nem rám gondoltál: a madárra.   

Erdőt növesztettél körébem, 

hogy madarad erdőben éljen, 

biborbogyókat érlelsz érte, 

hogy édes legyen estebédje 

most szelet zúgatsz reggel-este,

hogy énekelni keljen kedve 

madarad énekétől lángol: 

alkony az égbolt közel s távol.

Somlyó Zoltán: Parkrészlet

Tarka hervadás leng a parkon, 

egy kései rózsaszál dermed. 

És messzi vagy te! A kavicsos utak 

most érzik az eltünt szerelmet.   

Amerre jártunk, a lépteink keresik 

a szellők a süket bozótban. 

A kicsike kőpad a rőt avaron 

most álmodik. És minden oly szótlan.   

Takács Zsuzsa: Panasz

Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan
fába. Hüvelykünk tenyerünk alá-
fordul, vállköpenyünk  beszakad, az álló-
munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk
– mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
Szolgánkat a testet nagyon szerettük.
Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
és szemeink sírtak az örömtől látva
az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.

Elizabeth Barrett-Browning: Mondd újra

(a Portugál szonettek-ből)  

Mondd újra s újra mondd és újra mondd, 

hogy szeretsz! Bár az ismételt szavak 

kakukknótához hasonlítanak, 

emlékezz rá, hogy se mező, se domb

nincs kakukknóta nélkül, ha a lomb 

újul tavasszal s kizöldül a mag. 

Egyszeri szó, mint szellem hangja, vak 

sötétben zeng el és kétség borong 

nyomában. Ismételd...szeretsz... Ki fél, 

hogy a rét túl sok virággal veres

s az ég túl sok csillaggal ékszeres? 

Mondd, szeretsz, szeretsz... Hangod úgy zenél 

mint ezüst csengő, újrázva... Beszélj: 

de ne feledd, hogy némán is szeress...                                  

Babits Mihály fordítása   

*

Rád gondolok! 

(a Portugál szonettek-ből)  

Rád gondolok! - Úgy indázlak közül 

gondolattal, mint vadszőlő a fát: 

nagy levelek, s a szem semmit se lát 

a zöldön túl, amely a törzsre ül. 

De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül 

gondolatért - a szebb valót magát 

kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát 

hozzám, de tüstént?! Mezítelenül 

álljon derekad, s minden ágadat 

zúgasd, erős fa, s lombos köteled 

szaggasd el s dobd a földre, mert e vad 

örömben: - látlak, hallak s új leget 

kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! - 

nem gondolok Rád - itt vagyok veled.                                                  

Kardos László fordítása

Kaiser László: Ima

Úgy fut ki belőled a tévedés, 

ahogy gyűlik a testben a szenvedés, 

s ahogy gyűlik a léleknek kínja, 

úgy lesz remény, hogy majdan jóváírja 

mindazt, amit tettél vagy mulasztottál: 

ő, akit talán vadul megátkoztál, 

ő, aki neked így is megbocsát, 

ha tisztuló szívben hozzá szól imád! 

Lángok tüzek között 

Lángomat ne bántsad, 

kormozhat az így is, 

tüzemet ne lohaszd, 

elhalhat az így is.  

Szívemre balzsamot 

nem kérek, de adjál! 

Lángok, tüzek között 

nekem megmaradjál!  

Puszta Sándor: Bújnék beléd

bújnék beléd 

búj az árva 

ahogy bogár 

a faháncsba 

rejtőznék szép 

szíved körül 

magad elül 

magam elül 

vakít lelkem 

pőresége 

semmi sincsen 

ami védje 

csak irgalmad 

borul rája 

ahogy faháncs 

a bogárra

Puszta Sándor: A tékozló fiú atyjához tér

ibo ad patrem 

1. 

Az Élet megcsalt 

Bárcsak hallgattam volna szavadra 

Lovam gyűrűm oda 

Mivé züllöttem 

Már csak Benned hasonlítok magamra 

2. 

a mindenségben kell lenni egy 

helynek 

ahol még emlékeznek rám 

apám szíve az 

mire várok még 

haza megyek

Kun Magdolna: A hegedű hangja

Ma belegyűröm lelkem egy szívtépő dallamba, 

s egy felsíró hangú hegedű leszek, 

melynek vonójára tapad a világ fájdalma, 

és húrjain könnyeznek szót az emberek. 

Ma én zokogom el a folytonos szenvedést, 

a ráncokba szakadt imaszavakat, 

azokat a háton hordott korbácsnyomokat, 

melyekre vércseppet hullat a kín s az indulat. 

Ma én kérem Istent, adjon lelket azoknak, 

kikből minden jóindulat végleg elveszett,

s kiknek nem számít testvér, sem anya, sem barát, 

mert száműzték maguk mellől a szeretetüket. 

Dalolj, dalolj helyettem kicsi hegedűm, 

tedd boldoggá néhány percre a nincsteleneket. 

Szárítsd fel arcukról a rápergő könnyeket, 

amik hosszú évek alatt rátelepedtek. 

Add vissza hitüket a szétfoszlott reményt, 

hozz ajkukra mosolyt, gyógyítsd a sebüket, 

ne engedd, hogy ártatlan gyermekek, 

keservvel éljék a jövőt s az életet. 

Mesélj, mesélj, én kicsi hegedűm,

sírjon csak sírjon az elkoptatott húr, 

szívet adjon annak is, kinek szíve helyén, 

szeretet helyett gonoszság az úr. 

Óvd a világot, én kicsi hegedűm 

vigyázz lelkeddel minden koldust, árvát,

kik hideg napokon megfagyott kézzel, 

térden csúszva ölelik Isten keresztfáját, 

s kik csak levegőt markolnak, sós cseppet nyeldesnek, 

mert az elfordult tekintet, soha meg nem érti 

könnyező szívüknek néma suttogását.

Trausch Liza: Kegyelmed jobb az életnél

" Isten! Én Istenem vagy Te, jó reggel kereslek Téged!" 

Zsoltár 63,2  

   Az Ige így folytatódik: " Téged szomjúhoz lelkem, téged sóvárog testem a kiaszott, elepedt földön, amelynek nincs vize." Észrevettétek-e már, hogy mennyi szomjas ember van a földön, akik nem találják meg, ami megelégíthetné őket? Hiába keresgél ott az ember, ahol minden van, de szeretet nincs. Ha nincs forrása a lelkednek, ahonnan áradhat beléd az erő, a szeretet, a testednek sincs. Milyen jó, hogy meg lehet keresni ezt a forrást. Ha még nem találtad meg, vagy elvesztetted, nagyon kérlek, hogy mindenáron, mindenen keresztül keresd. Miért? Így mondja az Ige: " Hogy láthassalak Téged a szent helyen, szemlélvén a Te hatalmadat és dicsőségedet." Istent csak a szent helyen lehet megtalálni. A sok kicsi öröm között az egyetlen öröm, ha láthatod Őt. Karácsony éjszakáján megtörtént a csoda! Isten Jézusban láthatóan testet öltött. Az elepedt, kiaszott szomjú földön megjelent a forrás. A pásztorok keresték Jézust. Elmentek " mind Betlehemig ". Aztán "elhirdették, ami nékik a Gyermek felől mondatott". A bölcsek is keresték, meg is találták. Tisztességet tettek Néki, és " más úton tértek vissza ". Nem maradhattak azok, akik addig voltak. Nagyon kérlek, ne csak keresd, hanem találd is meg Jézust, mert nem élhetsz nélküle ezen a száraz és kiaszott földön. Azt mondja az Ige: " Hiszen a Te kegyelmed jobb az életnél!" Ha már kóstoltad, te is el tudod mondani: "Az én ajakim hadd dicsérjenek Téged." "A Te szárnyaidnak árnyékában örvendeztem." Az Ő szárnya alá mindig odabújhatsz. Ha megsebesültél, ha valami nagyon fáj, akkor is. Ott védettségben vagy!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Egyed Emese: Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,

vízirigó a fészkébe fogad,

te elfelejtesz, mint ízét a bornak

az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.

Nem próbálok több lenni:

nem lehet!

Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,

s válladon érzed könnyű röptömet.

Rakovszky Zsuzsa: Elmegyek

Mert elapadt az életem
mindenemet a tűzre vetem
és elmegyek innét

Szétszálazni a bonyolultat
nincsen erőm már folytatni a múltat
álmomban fogaim mind tenyerembe hulltak
hát elmegyek innét

Mint a macska az egeret
lesem: szaporodnak az égi jelek
foltok a napban árvizek
mutatják: elmegyek innét

Mint a macska a madarat
lesem: minden jel egyfelé mutat
tudom hogy kő kövön majd nem marad
hát elmegyek innét

Minden szilárd egyensúly
minden erős szerelmem szívemen súly
kőfal mely harsonáktól meg nem indul
hogy elmehessek innét

De minden fölborult egyensúly
szikla mely barlangszáj elől kifordul
por száll a fényben, sarokvas csikordul
és én elmegyek innét

Por száll, homok pereg
Mindent, ami voltam, a tűzre vetek
míg végre egészen könnyű leszek
és elmegyek, elmegyek innét.

Egyed Emese: Vörös és fehér

Félek, túl öreg leszek, mire viszontlátjuk egymást.
Félek túlélni veled diadalt, lebomlást.
Holnap már függöny sem kell: ég szemléli tetteinket,
megítéli látható, láthatatlan mosolyunk,
félrekapott pillantásunk, kivetített álmainkat,
bűnös vágyainkat.

Nádsíp szavát harmat szegte,
csengettyűk nyelve kihullt:
félek, túl öreg leszek, mikor újra szólongatlak.
Sem ajtó, sem ablak.

Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,
           hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó.
          És megszületett a sejtelem,
          hogy mostmár mindig esni fog,
          homlokodtól a szádig,
          szádtól az ágyékodig,
          végig a tested hosszán,
          végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
          ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.
Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
          csak a hó kísértete kószál,
          az elsötétített földeken megül,            
          a háborús menekülőket megkoronázza.
És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,                
elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
leül mellém a vonatba,                                  
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik s levegőtlen városok
          éjszakájában
          megszólít anyanyelvemen
          s országokat hódít nekem,
          mert országot hódítani
          te akartál
s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm
          vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Tamaska Gyula: Mondd el!

Mielőtt eloltod a gyertyát,  

s elmúlik a karácsonyi láz,  

tégy számadást újra magadnak;  

Épült-e benned a lelki ház?     

Mondd el... mondd el, ha nem is kérdik,  

hogy találkozásod volt vele,  

S ebben az áldott karácsonyban  

számodra is volt üzenete.     

Mondd el, hogy gazdagabb lettél, 

s Benne hited szárnyat kapott,  

és cserébe a rossz szívedért,  

önmagából egy részt adott!     

Mielőtt eloltod a gyertyát  

és becsukod csendben Bibliád,  

Köszönd meg mindnyájunk nevében  

- az első karácsony éjszakát!

Kun Magdolna: Ősz táján...

Ősz táján mikor színesedő levelek, 

rőt vörösek és arany barnák lesznek, 

s a valaha virágzó rétek szürkék, mostohák, 

belesajog szívembe az a gondolat, 

hogy, életünk olyan, mint egy villanás. 

Ilyenkor eltompul lelkemben a nyár érlelte érzés, 

és helyébe lépnek a fázós nappalok. 

Azok az álmatlanul forgolódó téli éjszakák, 

mikor a szótlanná vált csendtől is jobban hallgatok. 

Tudom jön majd tavasz, ahogy eddig mindig, 

hisz az idő sem ácsorog vonatfüttyre várva, 

de mégis az-az érzésem, hogy szokott utam helyei, 

már örök jegyet váltottak egy csillagutazásra. 

Lassan-lassan elfogynak az órák és az évek, 

néhány perc marad, hogy értékelni tudjam, 

mi az, miért érdemes volt megvívni a harcot, 

akkor is, ha boldogságom sokszor futni hagytam. 

Minden élet sorsajándék annak, aki kapja, 

talán ezért is, oly nehéz elszakadni tőle, 

hisz bele van kövülve az a színtiszta szeretet, 

mely mosolyra tanít elfásult jövőmbe. 

Furcsán lüktet őszidején ereimben a vér, 

a dobbanó szívhangok is többször elhalkulnak 

s én elmerengek azon, megéri-e még, 

emlékekbe fűzni a jelent és a múltat.