Kiss Ottó: Négy gyerekvers

Dilemma   

Vajon ki szereti jobban a virágot? 

Aki öntözi, hogy sokáig éljen, 

vagy aki vázába teszi, 

hogy gyönyörködjön benne?    

Kockakövek   

Minden választásod 

a többi lehetőséged kizárása. 

Így járod az utad, 

mindig csak egyik lapjára lépve 

a kockaköveknek.    

Ugyanolyan   

Ugyanolyan vagy, mint az ég. 

A szemed villámokat szór, 

szavaid mennydörögnek, 

míg bele nem törődsz a megváltoztathatatlanba, 

és elsírod magad: ömlik a könnyed, akár a záporeső. 

Aztán felderülsz te is. Kitisztulsz, mint az ég. 

Mert akik sírnak, mind megvigasztaltatnak.    

Remény   

Sötétben hallani madárfüttyöt: 

a remény, hogy egyszer még világos lesz.    

Utassy József: Mikor a téboly trónol

Mikor az elme elborul már, 

zúgván betör hozzád egy angyal, 

végighorzsolja bőröd, és 

megetet varanggyal.   

Mikor az agyban téboly trónol, 

ős félelem árama renget, 

kiver az idegláz, de úgy, 

hogy szíved reped meg.   

Míg délibábozik az elméd, 

mutat kétfelé hasadt bolygót, 

disznók elé vágott tököt, 

sárgán vicsorgót.   

És fölugatnak a fegyverek. 

Menekülnél a földbe bújva, 

rögöt harapsz, s meztelenül 

kiállsz az útra.   

Körötted nagy tumultus támad. 

Ágyékodra repül egy kendő. 

Szirénázva megjön érted, 

s elvisz a mentő.

Petőcz András: A megtört mozdulat

                    (a nyolcvanas évek megidézése)     

Futás volt még akkor, és volt még lendület is,  

lélegzet volt akkor, és volt még levegőkapkodás,  

vágyakozás volt még akkor, valami soha nem volt akarat,  

tisztaság volt még akkor, és végtelen fényesség világított.     

Hittel teli társai voltunk hittel teli társainknak,

és valamiféle távoli cél felé futottunk, miközben

nen  nem is sejtettük, hogy hiába rohanunk összeszorított  

foggal, távoli célunk egyre messzebb van tőlünk.     

Egyre messzebb lett ez a távoli cél, és én

nem akarom,  nem akarom elhinni, hogy hiába is futottam 

egykor,  egykor, még annyira fiatalon, hogy már 

az idejét sem, sejtem valamikori rohanós önmagamnak.     

Most kissé szomorúan és főleg nagyon fáradtan nézem,  

nézem, ahogy szétesik körülöttem minden, a múlt,  

a múlt, a jelen és a jövő, és zuhanunk csak egyre lejjebb,  

miként a madarak, ha szárnyukat ismeretlen golyó sebzi meg.     

Megtört a mozdulat, ahogy egykor a levegőégbe emelkedtünk,  

nagy rajban, büszkén és hatalmas erővel. Mindennek vége.  

Zuhanásunkat immáron meg nem állíthatja semmi. Örvénylő  

mélységet látok. Lehúz, és nem ereszt el már sohasem.  

Petőcz András: Öregemberszonett – Hiába minden

Nem tudom, akarnám-e másképp. 

Hogy nem egyedül, hanem hogy valakivel. 

Semmi esélyem ilyesmire, de mégis. 

Talán meg kellene próbálnom újra.   

Nem gondolom, hogy bármi ilyesmi. 

Hogy érdekes lehet még bármi is bármikor. 

Nem is kellene beszélnem erről. 

Mert minek is ilyesmiről gondolkodni.   

Magamban fogok, valami sivár helyen. 

És jó lesz, ha végre, ha egyszer. 

Eljönnek azok, akikkel egykor.   

Ott ülnek majd az ágyam mellett. 

És figyelnek, miképpen távozom. 

Hogyan is szivárgok közéjük végre.

Sík Sándor: Imádság humorért

Csorgattál hitet fejemre, 

(Vajha frissen őrzeném!) 

Koszorúztál kegyelemmel 

(Volna fogytig bár enyém!) 

Hetven éves fiatalnak 

Még valami kellene: 

Humort, humort önts szívembe, 

Meghallgatás Istene!   

Nézni tanulj, vaksi lelkem, 

Míg csak meg nem láthatod 

Emberben az angyal-embert 

És az ember-állatot. 

Egy szemeddel egyet látni, 

Másikkal a másikat. 

Nagy az Isten vadaskertje, 

A mennyország tágasabb.   

Egybelátni mind a kettőt 

És eggyé ölelni át: 

Erre kérd, míg kérheted még 

A Szentlélek humorát. 

Több ez, mint távolbalátás, 

Közelnél is közelebb, 

Ez tanít meg mosolyogni 

Szenteket és bölcseket.   

Hát az öreg, aki hordoz 

Harminchárom nyavalyát 

S kétszer annyi gyengeséget, 

Honnan vegye mosolyát? 

Honnan erőt elviselni, 

Kinevetni önmagát, 

Megmaradni emberszinten 

Éjek éjszakáin át!  

Nincs itt más, mint bölcsnek lenni, 

Ha csak egy hüvelyknyinek, 

Semmi más, csak szentnek lenni, 

Ha csak egy babszemnyinek. 

Uram, egy babszemnyi lélek 

küldi Hozzád sóhaját: 

Csorgasd cserepes ajkára 

Öregeid humorát.   

Meliorisz Béla: Végül aztán

csend akárhogy is de csend 

nem öregemberi szótlanság 

nem a kövek némasága 

de a fény az idő az áhítat csendje 

végül aztán a tenger türelmesen 

és mindhalálig ismétlődő 

parancsával a hullámverésben 

akard megérteni az életet

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre

Ma este elmosogattam éppen nyolcra. 

Rakosgattam a bögréket fel a polcra. 

Kettő van fületlen, de elölről szépek, 

Egészen olyanok, mint a többi épek. 

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, 

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. 

Most eszembe jutott sok felebarátom, 

Hogyha képletesen fületlennek látom, 

Úgy teszem-e őket életem polcára, 

hogy ne lássunk mindig arra a hibára? 

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra, 

Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra) 

Akkor tesz el az igazságos Isten 

- Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn - 

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel 

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Lesznai Anna: Halk nóta

Most vén tornácom kövein megülök... 

Senkisem hall, de dudolom a nótám. 

Kicsit nagyot hallok, hát én se hallom, 

lehet rossz nóta, de lehet hogy jó tán. 

Mindegy ez már, mindegy ez már, bevallom, 

az őszi lombok arany lábon járnak 

s felcsipegetnek minden öröm-morzsát, 

Kezemben ugy tartom az életet 

mint kicsi korban kukorica-torzsát, 

kiről lerágtam az édes szemet: 

jóllaktam már, nem történhet bajom - 

eldobhatom ha akarom - 

s ha kedvem tartja játszom még vele!

Lesznai Anna: Elmultál rég

Asszony, most négyszemközt beszélhetsz Isteneddel! 

- Fiaid elnőttek tőled, 

karjuk indája idegen vállra kuszik. 

Kedvesed mást néz: 

pünkösdi királynő, 

kék kristály tavadban, pille sugár közt 

más asszony fürdik! 

Falatonként hágy el csorba tested, 

öregszel! 

Szavad; tetted, mellyel öröklét talajába 

álmodtad turni magad, 

csókod izével sárgul - 

tetőtöl talpig belesüppedsz az őszbe! 

Mint miveshez mive, dicsérő ének a hőshöz: 

nem tér meg hozzád semmi, mit másnak adtál, 

hisz téged ettek kik rólad téptek gyümölcsöt. 

Lelked gyökerét is immár zsugorodni érzed, 

játékos öröklét nem szökteti uj tavaszokba. 

Komoly egynyári növény vagy, 

egyetlen sorsod nyomában halsz el, 

kiadtad magad! 

Egy percig még: ön hervadásod 

kinja rezeg körötted - 

senki se lát meg ezentul! 

Ha polgári móddal és könnyel 

vetik majd vállra koporsód, 

nem téged temetnek! 

Elmultál rég, te csók, te öl, te asszony - 

csak Isten tud rólad, mert ő meglátja a semmit, 

ki maradék nélkül visszafizeti magát!

Sohonyai Attila: Hova lett

Elmondja Gáti Oszkár

**

Bánt ez az aberrált világ, 

ez a szemnélküliség,  

ez a kézfogásmentes,  

együgyű, játszott őszinteség: 

hol az egyenes beszéd? 

Szúr a tompa, és dörzsöl a selyem,  

kicsinyes rébusz vallomásoktól  

összefonódnak kezek, 

s az utcákon a szerelem  

ádámkosztümben a vaktól, 

és a sükettől Éva felől kérdezget: 

hova lett a szeretet? 

Zakatol az akarat vonata 

a le nem rakott síneken, 

s míg mindent zálogba rakva 

az illúziókat veszed, gyereked 

nem találja a neten mi a szülői szeretet:  

hol a család? 

Bánt ez az aberrált világ, 

ez az üvegszerűség.  

Hazaérve ajtót csukok, 

s zongorázok az éjnek; 

hinni kell, hogy fent, 

valahol, valaki, még megérti zenéd:  

kottáinkban van a remény.

Túrmezei Erzsébet: Kérés

Úr Jézus, tudod: nem érdemes írni, 

csak, hogy a rímek muzsikáljanak. 

Olyan dalokat ébressz, hogy a lelkek 

Tehozzád közelebb találjanak! 

Te rejtőzködj el a rímek közé, 

Te simogasd meg a fáradtakat, 

Te bíztasd, akit csüggedés kísér! 

Hisz írni csak azért, 

hogy csengő rímek muzsikáljanak, 

Uram, mit ér? 

Minden dalomban légy jelen magad! 

Te simogasd meg a fáradtakat! 

A léleknek ne felém, Tefeléd, 

Tefeléd adjon mindenikük szárnyat! 

Nem akarok én üres muzsikákat.   

Carl Gustav Boberg: Nagy Istenem

Susan Boyle - How Great Thou Art

Carrie Underwood - How Great Thou Art

**

Nagy Istenem, ha nézem a világot, 

Melyet teremtett szent „legyen” szavad, 

Ha itt e földön millió lényt látok, 

Kiket igazgatsz, táplálsz egymagad.  

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te! 

Szívem feléd ujjong örömtele: 

Mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!  

Ha nézek föl, az ég dicső boltjára, 

Hol tündököl csodás csillagsereg, 

Hol pompás két aranyhajóként járva, 

A nap s a hold az űrben fönt lebeg.  

Uram, Igédben hogyha megtalállak, 

Ha látom ott kegyelmes tetteid, 

Választott néped amint egyre áldod, 

Türelmesen viselve bűneit.  

Ha Jézust látom, itt a földön járva, 

Alázatos, türelmes szolgaként, 

Látom, hogy áldást áraszt a világra, 

S kereszthalálra adja életét.

Fordította Déri Balázs

Wass Albert

“ Az ember nem felejt. Csak megszokja,hogy a szíve egyik szobája zárva van. 

És néha benyit oda, és megnézi, hogy a fájdalom  még  mindig ott  ül-e. 

Általában ott ül. Csak már nem kiabál. “

Petőfi Sándor: Mint felhők a nyári égen

Mint felhők a nyári égen, 

Érzeményim jőnek-mennek 

Majd fehéren, majd sötéten; 

S egy sem áll, egy sem pihen meg. 

Hova mennek? honnan jőnek? 

Nem tudom, nem sejthető; 

Hozza és elfúja őket 

Az örök szél, az idő.  

A szerelem fellegéből 

Hulltanak reám villámok; 

A barátság fellegéből 

Záporesők szakadának. 

Zápor és villám multával 

Csendes tiszta lett az ég, 

S a másik perc fuvalmával 

Ujra felhő érkezék.  

S a felhők, habár fehérek, 

Árnyat akkor is csak vetnek. 

Majd ha én oly időt érek, 

Hogy felhőim megrepednek! 

S széleikre rózsaszínben 

Száll az égő napsugár, 

S ők úgy állanak fölöttem, 

Mint megannyi tündérvár!  

Oh ez idő el fog jőni, 

Amidőn majd szerelmemnek 

S barátságomnak felhői 

Rózsaszínben tündökölnek; 

Hanem akkor már indulhat 

Temetésemre a pap, 

Mert ha a felhők kigyulnak 

Lemenőben van a nap.  

Szalkszentmárton, 1846. április 10 – 24.

Arany-Tóth Katalin: Kegyelem

Nyáresti éjben 

alszik a túlpart: 

távoli, kéklő 

ormokba olvadt.  

Csönd tenyerében 

hallgat a sóhaj, 

bíboros álom 

árnyakra fényt varr.  

Rendez az Isten 

vágyat és vétket, 

összerak vérző 

törtből – egészet.