2026. június 30., kedd

Kovács Daniela: Gyönyörűnek látom










A téli alkony aranycsíkja reszket 
dérütötte rónán örömkönnyet ejt, 
míg fércelt felhők között csókjai tüzelnek 
szerelmesen ígéri, hogy soha nem felejt.  

Búcsúzik, ám arcán régi vágyak égnek, 
szétszórja őket az ég mezején 
gyönyörűnek látom, Istenem, oly szépnek 
ahogy lángra gyúl épp a liget peremén.

Reményik Sándor: Pilatus

János evang. XIX. 22   

A pörnek vége. Elvégeztetett... 
Véres a kereszt tövében a fű. 
A helytartóban forr a néma düh 
S egy gondolat tépi a másikat.   

"Rongy csőcselék, én unlak titeket, 
Unom a vágyatok, a hitetek, 
A papjaitok ragyogó ruháját, 
A mellükverő messiásokat, 
A nap hevét ez átkos ég alatt, 
A zagyva szókat, buja színeket, 
És magamat és uramat, a császárt, 
Ki bíróvá tett ilyen nép felett.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 
Amíg unottan odalöktem nékik.   

Szegény bolond! Pedig csak álmodott, 
Csak álmodott egy létráról az égig. 
Csak álmodott, de ezeknél tán szebben. 
Már szürkül fenn a Koponyák hegye - 
Vajjon álmodik-e még a kereszten?   

Valamit szólt nekem az igazságról, 
Azután némán vérzett, ragyogott. 
Gúnnyal kérdém: az igazság micsoda? 
Felelé: "én vagyok".   

Eh, hát kicsoda nékem ez az ember?!   

A csőcselék morajlott mint a tenger,
Én untam, untam amazokat, ezt is. 
Egy messiással több vagy kevesebb, 
Pilatus lelke nem lesz nehezebb 
És könnyebb tán ez istenverte föld, 
Untam a dolgot. Odalöktem. Vége.   

"De jaj! vajjon kire szállott a vére?!"   

Az alkony megy, az est, az éj leszáll, 
De a helytartó nyugtot nem talál.   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe 
És nekem nem volt elég fegyverem, 
Nem volt elég lándzsásom odakünn, 
Vagy - vagy üres volt talán a szívem? 
Eh mit bánom én, a bölcs szív üres, 
Bús madarak, el a szívről, hess!   

"Feszítsd meg!" üvöltötték a fülembe. 
Mi közöm hozzá? feszítsétek hát, 
Te véres kezű, szennyes csőcselék, 
Feszítsd, feszítsd meg hát a Messiást! 
Él-e, meghal-e, egy marad az átok, 
Isten se váltja meg ezt a világot. 
Mi közöm hozzá? Feszítsétek hát! 
Vigyétek! - Vitték. A kereszten holt. 
Ki tudja, talán mégis király volt!"   

Csend most. De hallga! most az éj kopog, 
Pilatus pitvarában a papok. 
"Uram, mi véled egyet így nem értünk, 
Ahogyan írtad, botránkozás nékünk, 
Rexnek, Uram, csak ő mondta magát, 
Nem készítetted jól a Golgothát!"   

Ni, milyen furcsa rőt láng a szemén! 
Ím kővé vált a nádszál: oly kemény.   

(Odafenn csendbe hallgat a kereszt.) 
Pilatus nő, ahogy beszélni kezd: "
A Messiástok megmenteni késtem, 
De négy betűt a keresztjébe véstem,

E négy betű az én becsületem, 
Hajótöröttségem utolsó roncsa, 
Hitetlen hitem, büszke makacsságom, 
Egy akarat az akaratlanságon.   

E négy betű az én becsületem. 
Hadesre! ez a négy betű marad! 
Ha alá kéne temetnem e várost, 
Rómát, az Imperatort, magamat: 
E négy betű az én becsületem!!   

Papok, zsidók, hozzátok szólok nyiltan, 
Halljátok: amit megírtam, megírtam."   

Benn csönd, de künn az éj zsoltárba kezd 
S áll a zsoltáros éjben a kereszt.     

2026. június 29., hétfő

Kerecsényi Éva




Vörösen izzó 
fénygolyó fent viháncol, 
lent jajgat a lét.  

Barna Júlia




negyven fok perzsel 
visszafogott létezés 
lassított menet  

Weöres Sándor: Kánikula




Szikrázó 
az égbolt, 
aranyfüst a lég, 
eltörpül 
láng-űrben 
a tarka vidék.  

Olvadtan 
a tarló 
hullámzik, remeg, 
domb fölött 
utaznak 
izzó gyöngyszemek.  

Ragyogó 
kékségen 
sötét pihe-szál: 
óriás 
magányban 
egy pacsirta száll.

2026. június 28., vasárnap

Csiha Kálmán: Nem értem









Az éjszakáid csillaghímesek, 
A nappalodban zeng aranysugár. 
Ha akarod, kint zúzmara zizeg, 
S ha akarod, bő termést oszt a nyár.  

Ha akarod, a porból ember támad, 
S akarod, hát ismét porba hull. 
Ha akarod, úgy zokog teutánad, 
S ha akarod, hát némaságba hull.  

A földi ember nem érti hatalmad, 
Elég lenne, hogy mozduljon kezed, 
Törölj az égről csillagbirodalmat, 
S a mindenséget, semmivé tegyed.  

Bocsásd meg Uram, hogy dicsérni merlek, 
Árnyék dicsér, a hulló földi por! 
Nem értem Uram, neked mire kellek? 
Az én lelkem vakság, a bűn tipor.  

És csillagfényes éjszakáid titkát, 
Hatalmadat meg soha nem értem, 
S ha érteném is, amit szemem itt lát, 
Imára zárom reszkető kezem.  

Hatalmadnál nagyobb szerelmedet, 
Csodálnám csak, hogy egy porszem miatt, 
Miattam is, bár meg sose értem, 
Hogy áldozhattad egyszülött Fiad?

Kovács Daniela: Valahol ott vársz rám...

Valahol ott vársz rám, túl a hallgatáson, 
túl a bús ősz ázott magányán, 
a Napba simuló felhőhasadáson, 
túl a dajkáló sugár aranyán.  

Valahol ott vársz rám, szelíd türelemmel 
csodavilágunk száz meséin túl, 
nyári éjjelekben rejtőző meleggel, 
mely ölpuha, selymes emlékekbe hull.  

Valahol ott vársz rám minden esthomályban, 
minden derűs arc vonásain túl, 
minden szenvedélyes, olthatatlan vágyban, 
mely, mint forró láva föld méhébe fúl.  

Valahol ott vársz rám minden édes ízben 
hol a perc méze mindig visszacsókol, 
csöndet megszegő, Istent áldó hitben, 
hol leggyönyörűbb dallam angyalhangon szól.  

Valahol ott vársz rám, hol súlytalan az élet, 
sosem írt míves verseim mögött, 
a kövekbe dermedt múlt hidegében 
Te vagy a mindenség ég és föld között.    

Vajda János: Harminc év után












Mi hátra volt még, elkövetkezett. 
E földi létben gyász sorunk betölt. 
Találkozunk - irgalmas végezet! - 
Utolszor, egyszer még, a - sír előtt. 
Hittem, hogy lesz idő, midőn megösmersz 
S helyet cserél bennünk a fájdalom; 
És folyni látom, majd ha már késő lesz, 
A megbánásnak könnyét arcodon.   

Mert amit én vesztettem, óriás, 
Hozzá az ég adott erőt nekem. 
Én látok itt olyant, mit senki más; 
Csodákat mível emlékezetem. 
A multból fölmerül egy pillanat, 
Mint oceánból elsülyedt sziget; 
És látom újra ifjú arcodat, 
Mikor még másért nem dobbant szived.   

És e varázslat rád is visszahat. 
E lélek a te Veszta-templomod. 
Oltára képében látod magad; 
Mi vagyok én neked, most már tudod: 
Ha majd a földi élettől megváltam, 
Imába, dalba foglalt szerelem 
Örökkévalósága a halálban... 
Az ég, ládd, mégis eljegyzett velem!   

Ki bájaidból méltatlan vadakra 
Pazaroltál nem értett kincseket; 
Én, a hideg bálvány vezeklő rabja 
Ki minden kéjt szivébe temetett: 
Most itt ülünk siralomházi lelkek,
 És nézzük egymást hosszan, szótalan... 
Tekintetünkben hajh! nem az elvesztett, 
Az el nem nyert éden fájdalma van.   

Igy űl a hold ádáz vihar után 
Elcsöndesült nagy, tornyos fellegen, 
És néz alá a méla éjszakán, 
Bánatosan, de szenvedélytelen, 
Hallgatva a sírbolti csöndességet 
A rémteli sötét erdő alatt, 
Amig a fákról nagy, nehéz könnycseppek 
Hervadt levélre halkan hullanak...  

Berencsi Balázs: Az ablak, amin keresztül Isten látszik




„ Néhány görög is volt azok között, akik felmentek az ünnepre, hogy imádják az Istent. Ezek odamentek Fülöphöz, aki a galileai Bétsaidából való volt, és ezzel a kéréssel fordultak hozzá: Uram, Jézust szeretnénk látni.” 
(Jn 12:20-21)     


        Ezek a görögök nem egy új vallási elméletet kerestek. Nem egy okos vitára vágytak. Valami sokkal egyszerűbbet és mélyebbet akartak: látni Jézust. Fülöphöz mentek oda, mert ő volt a „kapocs” Ez a mi legnagyobb felelősségünk is. Az emberek ma sem teológiai előadásokra szomjaznak, hanem arra, hogy rajtunk keresztül megpillantsák a hús-vér Krisztust. Kérdés, ha ránk néznek, elálljuk-e az utat, vagy mi leszünk az ablak, amin keresztül besüt a fénye?  

Van egy történet Sir James Thornhill-ről, a híres angol festőről, aki a londoni Szent Pál-székesegyház kupolájának freskóit készítette. Egy alkalommal, amikor befejezett egy részt, hátralépett az állványon, hogy megcsodálja a művét. Annyira elmerült a látványban, hogy nem vette észre: már az állvány legszélén áll, és a következő lépése a halálos zuhanás lett volna.  

A segédje észrevette a veszélyt. Nem kiáltott rá, mert félő volt, hogy a festő ijedtében lelép. Ehelyett felkapott egy ecsetet, és belemázolt a friss, gyönyörű festménybe. Thornhill dühösen ugrott előre, hogy megállítsa az „elkövetőt” – és ezzel megmenekült az élete.  

Néha mi is így vagyunk: annyira a saját  "művünkre”, a saját életünkre vagy vallásosságunkra koncentrálunk, hogy szem elől tévesztjük az életet adó Jézust. Isten néha „belemázol” a terveinkbe, csak azért, hogy végre ne a képet, hanem Őt nézzük.  

Ma valaki a környezetedben – talán a kollégád, a szomszédod vagy a gyereked – tudat alatt pont azt kéri tőled, amit a görögök Fülöptől: „Látni szeretném Jézust.” Nem prédikációt várnak tőled, hanem egy olyan gesztust, türelmet vagy kedvességet, ami nem ebből a világból való.  

Ne magadat mutasd meg! Ne a te igazadat, a te sikereidet vagy a te sérelmeidet told előtérbe. Légy ma egy tiszta üvegfelület, amin keresztül valaki megláthatja a Reményt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

2026. június 27., szombat

Ady Endre: Az Úr érkezése




                                                Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Pilinszky János: S. W.-hez




Megkaptad végűl a kegyelmet?
Vagy olyan egyedűl maradtál,
mint az a férfi, aki tegnap –
vagy az a fiú, aki ma –
egyszóval, mint azok a lények,
akik számára a világ
már semmi más, mint tárgyi 
 bizonyíték?

Ady Endre: A harmadik emeletre

Szobám: a harmadik emelet 
S aki szeret, 
Gondolja meg, mert hosszú az út, 
Mert rossz, hazug, 
Aki tagad.   

Drágám, te ne erőltesd magad: 
Az áldozat 
Sokkal több, mint három emelet 
S hogyha veled 
Találkozom:   

Én az egész valómat hozom 
S nem átkozom, 
Aki csupán félig jön ide, 
Mert nincs hite: 
Ne jöjj ide.     

Kovács Daniela: Élet hagyta nyomként












Megtanítottál észrevenni, 
lehajolni, kézbe venni, 
megbecsülni, dédelgetni, 
s az igazban nem kételkedni.  

Megtanítottál érte tenni, 
lábához letérdepelni, 
s úgy akarni, úgy ölelni, 
majd elengedni... elengedni...  

Végh Tamás: Megállok egy pillanatra




Öregszel. Érzed 
Vénül körülötted a csend is.
Észrevétlenül apróbbakat lépsz.
                           Meg-megállsz séta közben,                            
Hallgatni a sarjadó fű neszét.
Átkarolnak a fák.
Csendesülő szívzörejed
Elrejti a lombsusogás.
A maradék idő a tiéd.

2026. június 26., péntek

Sztrilich Ágnes: bennem




hallgatom a 
szavakat és 
zajokat 
gondolattalan 
ölelem 
világod – 
hagyom 
formálódjon 
bensőmben 
Arcod 
szülessen 
képmásod –